Élet a Gulágon

A szovjet munkatáborok elődjei már a cári időkben is működtek. Ide száműzték a rendszer ellenségeit. A kommunisták nemcsak megtartották ezeket, hanem újabbakat is létrehoztak, amelyekben milliók sínylődtek. A táborok legnagyobb része a ritkán lakott, zord éghajlatú területeken létesült. 1930-ban állították fel a Táborok Főigazgatóságát. Ennek orosz rövidítéséből származik a GULAG szó.

A rabok kényszermunkát végeztek. Hajózható csatornákat. vasútvonalakat építettek, fát vágtak, követ bányásztak. Kevesen bírták tovább 5-6 évnél: a foglyok nagy része az alultápláltság, a betegségek és a kimerültség miatt életét vesztette. Az újabb rabszállítmányok azonban folyamatosan érkeztek.

A munkatáborok embertelen világát Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című könyve mutatja be legszemléletesebben. A következőkben ebből olvashatsz, részleteket.

A szigetvilág minden munkájánál ősibb a fakitermelés. Melledig ér a hó. Favágó vagy. Kidöntöd a fát. Aztán üggyel-bajjal evickélve a mély hóban, elvagdosod az ágakat. Aztán mérték után felfűrészeled a törzset, gúlát raksz. A napi norma pedig öt köbméter, fejenként. Nyáron néha tizen­három órát dolgozhatsz, méghozzá tisztán, az ötkilométeres oda­-visszaúton kívül. A melósok éjfélig az erdőben maradtak a reflektorok fényében, hogy csak reggel felé érjenek haza, egyék meg a vacsorával együtt a reggelit is, aztán irány vissza az erdőbe

S hogy kosztolták őket az ilyen munkafejében? Megtöltötték a kondért vízzel, beleszórtak hámozatlan aprókrumplit (ez volt a jobbik eset), "fekete káposztát" (csalánlevelet), répaszárat s egyéb gizgazt, no meg bükkönyt, korpát, azt nem sajnálták. Minden értékesebb tápanyagot félretettek a vezetőség számára.

Ha a teljesítmény mondjuk kevesebb, mint a norma 30 százaléka, szigorított koszt jár: 30 deka kenyér és egy tál leves naponta; 30-tól 80 százalékig fegyelmi koszt: negyven deka kenyér; két tál balinda [leginkább a moslékra emlé­keztető, híg levesféle]; 80-tól 100 százalékig dolgozó koszt: ötven-hatvan deka kenyér, három zupa [leves]. Ezután jönnek az élmunkás adagok, itt több változat lehetséges. 70-90 deka kenyér és a leves után kása, esetleg prémiumfogás: valami fekete, kesernyés rozslepény, borsóval töltve. E híg, sovány koszt kiérdemléséért hajszolt munkában emésztődnek az izmok, s az élmunkások előbb a földbe kerülnek mint a munkamegtagadók.

A kenyér vizenyős, szemetes, összeégett, a jó ég tudja, miből dagasztott volt. A legízletesebb csemege azonban az útifű, a pipitér és a zuzmó volt. A bányában sokan megették a tengeri agyagot. Ha naponta egy kilót elmajszol belőle az ember, csak úgy, kenyérpótlónak, úgy érzi, tele van a hasa...

A barakk csak bunker, amit a földbe ástak. A sarkvidéken pedig rendszerint sátor, néha ugyan földdel körbehányva, esetleg széldeszkával befödve. Éjszaka a sapka, a nők haja hozzáfagy a sátorlaphoz.

Priccsek két szinten, priccsek három szinten. A deszka legtöbbször csupasz: semmi sincs rajta. Némely helyen olyan szemérmetlenül lopnak, hogy ki sem adnak semmi kincstárit, de a rabok sem tartják semmijüket a barakkokban: tálkát, bögrét, mindent kivisznek a munkahelyre (batyuba kötve még a rongyai­kat is, úgy ássák a földet). Még a háncsbocskort is a fejük alá teszik, nehogy lelopják a lábukról. Némely barakk úgy el van árasztva élősdiekkel, hogy négy napig is füstölhetik, kénezhetik, az sem segít. Tetves ruháikat legfeljebb  evőedényeikben  főzhetik ki. A kórházak állapota is szörnyű. A hasmenéses betegek kettesével fekszenek az ágyakon, úgy el van­nak gyöngülve, hogy maguk alá piszkítanak. Ágynemű, gyógyszer nincs. A holttesteket szánon vagy szekéren viszik ki. Mindig tömegsírt ásnak. A halottakat ruhátlanul, koporsó nélkül földelik el.

Lovaggá avatás szertartása

Ha már világosan bebizonyosodott, hogy az ifjú alaposan elsajátította a lovagi harcmodor és viselkedés minden csínját-bínját, méltónak találták arra, hogy a lovagok közé felvegyék. Az avatást rendszerint fe­jedelmi esküvő vagy keresztelő al­kalmával hajtották végre.

Az avatás igen hasonlított az egyházi szertartásokhoz. A színhely a vár, a templom s a körülötte elterülő vidék. Tulajdonképpen minden lovagnak jogában állt lovaggá ütni ne­mes fegyvernököket. Gyakorlatban azonban csak a tekintélyes, előkelő, idősebb lovagok gyakorolták ezt a jogot. A szertartás koronként és he­lyenként változott.

Holland Vilmos német király (1247-1256) lovaggá avatásának leírásából egy bonyolultabb ceremóniát ismerhetünk meg:

A cseh király az ifjú uralkodót az előkészületék és felfegyverzés után a kölni dómban a bíboros elé vezette, s kérte a főpapot: fogadja el az ifjú fegyvernök lovagi esküjét, hogy méltóvá váljék a lovagrendbe való felvételre. A főpap ekkor elmondta, hogy mit jelent a lovag szó, melyek a lovag kötelességei, erényei. Ezután a bíboros az ifjú összekulcsolt kezét a

misekönyvre helyezte, s megkérdezte: - Akarod-e Isten nevében alázatosan elnyerni a lovagi méltóságot, s a most ismertetett szabályokat legjobb tudásod szerint betartani?

Az ifjú válaszolt: - Akarom. Ezután elhangzott a fogadalom, hogy a lovagi szabályokat megtartja. A bíboros hozzátette: - Ez az alázatos fogadalom segítsen bűneid igaz bocsánatához. Ámen.

A cseh király pedig nyakon legyintette a fegyvernököt, s így szólt: - A mindenható Isten tiszteletére lovaggá teszlek, örömmel fogadlak társaságunkba. - Emlékeztette, hogy Jézust is pofon ütötte a főpap, s kigúnyolták. Azt tanácsolta, hogy vegye magára Krisztus keresztjét, bosszulja meg az ő halálát.

Ezután kürtök harsogása és harangok zúgása mellett Vilmos lovagi mérkőzést vívott a cseh királyfival, s bemutatta kardvívásbeli ügyességét. Így fejezte be fegyvernöki pályafutását. Három napig tartottak az udvari ünnepségek, s az ifjú király értékes ajándékokkal mutatta meg az ország bőkezűségét, előkelőségét.

Avatás után a lovag nagykorú lett, s nyitva állt előtte a vagyon és magas tisztségek megszerzésére.

A lovagi kultúráról bővebben itt olvashatsz:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/lovagi_kultura/