2012. november 27., kedd

Sarolt fejedelemasszony és a kereszténység Magyarországon



Géza fejedelem a Képes Krónikában
Géza fejedelem felesége, a szép­séges Sarolt olyan kemény termé­szetű volt, hogy az urát és az egész országot a kezében tartotta. A férfi­társaságot asztal alá itta, a lovat úgy megülte, akár egy lovas katona, és egyszer haragjában úgy megütött egy embert, hogy az menten szörnyet­halt. Ezért egy békeszerető szerzetes ezt írta róla: „Bizony illőbb lenne, hogy ez a szép kéz az orsóval vesződ­jön.” Pedig ez a kemény természetű fejedelemasszony mindig azon fára­dozott, hogy a magyar népet keresztény hitre térítse, és a nyugati né­pekkel megbékítse. Elhívatta ezért Isten szent életű szolgáját, Adalber­tot, és együtt rávették Géza feje­delmet, hogy megkeresztelkedjen. Ugyanazon a napon sok nemes és alacsonyrendű magyar is megke­resztelkedett.
Sarolt fejedelemasszony ábrázolása a Képes Krónikában
A magyarok nagy része ragaszko­dott a régi hithez, és semmiképpen sem fogadta el a keresztény tanítást meg az új rendet. Ekkor Géza feje­delem titokban levelet írt a keresz­tény fejedelmeknek, és megkérte őket, segítsék meg a pogány magya­rok ellen. Jöttek hát minden ország­ból a segítő csapatok, még az ural­kodók közül is sokan eljöttek, mert látni akarták, miképpen hajtják en­nek a vad, fékezhetetlen népnek a nyakát Krisztus igájába.
Géza fejedelem az összegyűjtött csapatokat felosztotta, és az egész országban alkalmas pontokon elhe­lyezte. Amikor pedig minden előké­születet megtett, hírvivőket küldött az egész országba, és ezek kihirdet­ték:
- Halljad magyar, halljad! Vedd fel az igaz Isten vallását, és hagyd el a régi hitet. Ezt tette Géza fejedelem, ezt a fejedelemasszony is. Csak így élhet a magyar ezen a földön, csak így üdvözül a lelke a túlvilágon. Aki eb­ből a szóból nem ért, azt tüstént kardélre hányja a katonaság, mert éppen ezért hozatták az országba.
Ebből a szóból mindenki érthetett. Ezért aztán ki félelemből, ki meg­gondolásból felvette a keresztény vallás szentségeit. Sarolt fejedelem­asszony kereszténynek nevelte fiát, Vajkot is, aki a keresztségben az Ist­ván nevet kapta.
De akármilyen kemény természe­tű volt a fejedelemasszony, nem tudta elűzni a pogányságot Géza fe­jedelem lelkéből. A fejedelem ide is, oda is pillantgatott, egyszerre két is­tennek áldozott. Mondta is egyszer a papja:
- Aki a pogányok bálványa előtt áldozatot mutat be, mind elkárhozik. Géza fejedelem csak azt felelte erre:
- Van nekem elég, amit áldozzak. Akkora úr vagyok, hogy két istennek is eleget adhatok.
Adott is jó szívvel mind a kettőnek. Ezzel a népnek is példát mutatott, mert az ő idejében bizony még együtt élt a pogányság a kereszténységgel, ahogy a Szentírás mondja: „Együtt legelnek a farkas és a bárány.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv ált. iskola 6. osztály számára. 31-32. o.]

2012. november 26., hétfő

Fogalmak az ókori Kelet történetéhez


Az ókori Kelet fogalmai
ókor
Az első államok megjelenésétől, kb. Kr. e. 3000-től a Nyugat-római Birodalom bukásáig tartótörténeti korszak.
öntözéses földművelés
Az ókori Keleten elterjedt gazdálkodási forma, amelynek lényege, hogy a folyók vízét csatornákkal juttatták el a művelni kívánt területre.
városállam
Egyetlen városból és annak közvetlen környékéből álló állam.
birodalom
Olyan nagy kiterjedésű állam, amely több népet és országot tart uralma alatt.
törvény
A társadalom tagjai számára az együttélés legfontosabb kérdéseit szabályozó irat.
ékírás
Mezopotámiában kialakult írásmód. Nyers agyagba nádszál segítségével karcolták a szögletes, ék alakú jeleket.
fáraó
Az ókori egyiptomi uralkodó elnevezése. Jelentése: Nagy Ház.
többistenhit
Olyan vallási felfogás, amely egynél több istenben hisz.
hieroglifa
Az ókori egyiptomi képírás, illetve annak egyik jele.
piramis
Egyiptomban a fáraók temetkezési helyéül szolgáló gúla alakú építmény.
múmia
Épségben megmaradt holttest. Az egyiptomiak balzsamozással tartósították, vászoncsíkokkal körbetekerték a tetemet.
Biblia
A keresztény és részben a zsidó vallás szentnek tekintett iratait tartalmazó könyv. Két fő része az Ószövetség és az Újszövetség.
Ószövetség
A Biblia két fő része közül az első, amely a zsidó nép történetét és törvényeit tartalmazza.
egyistenhit
Olyan vallási felfogás, amely szerint csak egy Isten létezik.
dravidák
Ismeretlen eredetű indiai nép, amely India őslakosságát adta.
árják
indoeurópai eredetű nép, amely Indiát meghódította és őslakosságát, a dravidákat szolgai állapotba kényszerítette.
kaszt
öröklődően azonos foglalkozású és életvitelű emberek zárt csoportja az ókori Indiában.
hinduizmus
az ókori Indiában az őslakosság és az árják hitét egységesítő vallási nézet, amely a kasztrendszert erősíti és a lélekvándorlást hirdeti.
buddhizmus
az ókori Indiában Buddha által alapított vallás, amely a boldog emberi életet keresi, s elutasítja a hinduizmus felfogását.
 

2012. november 25., vasárnap

Botond legyőzi a görög óriást




Nemsokára újabb kalandra indultak a magyarok, betörtek Bolgáriába, majd megrohanták és körülzárták Konstantinápoly városát. Ekkor a görögök megállapodtak a magyarokkal, és egy vitézt, aki akkora volt, mint egy óriás, kiküldtek birkózni.
Ez a görög egyszerre két magyarral akart megküzdeni, és azt mondta, hogy ha mind a kettőt le nem győzi, akkor a görög császár a magyarok adófizetője lesz. Ez módfelett bosszantotta a magyarokat, ezért kiszemeltek egy vitézt, aki szembefordult a göröggel, és azt mondta neki:
– Én Botond vagyok, igaz magyar, s legkisebb a magyarok közül. Végy magad mellé két görögöt, az egyik elszálló lelkedre ügyeljen, a másik holttestedet eltemesse, mert egészen bizonyos, hogy a görög császár a magyarok adófizetője lesz.
Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya, aki annak a seregnek parancsnoka volt, azt parancsolta Botondnak, hogy induljon bárdjával a város kapuja ellen, és úgy mutassa meg erejét. Elment hát Botond az érckapuhoz, és egy hatalmas csapással akkora lyukat vágott rajta, hogy azon a nyíláson egy ötéves gyerek ki és be kényelmesen eljárhatott.
Botond jelenet a Képes Krónikában
Amíg Botond ezt tette a görögök és a magyarok szeme láttára, a többiek előkészítették a viadal helyét. A város kapuja előtt egy kurta óráig tusakodtak egymással, végül Botond úgy földhöz teremtette a görögöt, hogy az a lelkét nyomban kilehelte.
A görögök császára és a felesége, akik ott állottak a város bástyáján, ezt nagy szégyennek tartották, ezért arcukat elfordították, és felsiettek a palotába. De amikor a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelem folyt, a görög császár kinevette őket. Erre a magyarok felhagytak a város ostromlásával, és egész Görögországot elpusztították. Sok aranyat, drágakövet és számtalan barmot zsákmányoltak, és gazdagon megrakodva tértek vissza öveikhez.

A Képes Krónika nyomán Lengyel Dénes: Régi magyar mondák c. művéből

2012. november 21., szerda

A magyarok Szentgallenben

Az Úr születésének 926. eszten­dejében, amikor a szentgalleni ko­lostor apátja Engilbertus volt, híre járt, hogy a magyarok kalandra in­dultak, és a németek földjét feldúl­ták.
A szentgalleni kolostor napjainkban
Engilbertus apát mindjárt meg­mutatta, mennyire rátermett az ilyen veszedelmek elviselésére. Mert ami­kor minden vitéze csak a saját életét féltette, ő elrendelte, hogy a barátok közül az erősebbek fegyvert öltsenek, a cselédséget is felfegyverezte, és ő maga is páncélt öltött. Parancsára dárdákat készítettek, nemezből vér­tet fabrikáltak, parittyákat fontak, táblákból és rostákból pajzsféléket szerkesztettek, és lándzsákat, karó­kat edzettek a tűzben. Ezután kivá­lasztottak egy helyet a Sitter folyó mellett, azt jól megerősítették, hogy a magyarok elől odamenekülhesse­nek.
Bár a barátok nem hitték, hogy a magyarok Szentgallent valaha is megtámadhatják, mégis őrszemeket állítottak, hogy ezek az ellenség érkezését előre jelentsék, és így a bará­tok idejében az erődítménybe futhassanak.
A magyarok nem egy tömegben portyáztak, hanem csapatonként rohanták meg a városokat és a falva­kat, ezért mindig meglepték a ké­születlen lakosságot.
A szentgalleni kolostorban élt ab­ban az időben egy félkegyelmű barát, név szerint Heribáld, akinek mon­dásain és tettein a többiek gyakran nevettek. Ez azt mondta a barátok­nak, akik arra biztatták, hogy fusson velük az erődítménybe:
- Fusson, aki futni akar, de én bi­zony nem futok, mert a kolostor gazdája nem adta még ki erre az évre a sarura való bőrt.
Amikor pedig a barátok erőszakkal akarták kényszeríteni, hogy mene­küljön, Heribáld szembeszállt velük, és megesküdött, hogy addig egy ta­podtat sem megy, míg az arra az évre járó bőrt meg nem kapja. Így várta be egyedül, félelem nélkül a magyarok betörését.
Végre a magyarok betörnek, te­gezzel, hajítódárdával és nyíllal fel­fegyverezve. Minden helyiséget át­kutatnak, és bizonyos, hogy sem öreg, sem asszony tőlük kegyelmet nem kapna. Heribáldot találják ott egyedül, aki az udvar közepén nyugodtan álldo­gál. A magyarok elcsodálkoznak: vajon mit akarhat, ugyan miért nem menekült el? A tisztek a közembe­reknek megparancsolják, hogy senki fegyvert ne használjon, aztán tolmá­csok segítségével Heribáldot kival­latják. Hamar észreveszik, hogy félkegyelmű, ezért nevetnek rajta, és az életét megkímélik.
A szentgalleni kolostor alaprajza a középkorban
 A magyarok Szent Gál kőoltárá­hoz hozzá sem nyúlnak, mert az ilyesmiben már sokszor csalódtak: az oltárokban mindig csak csontokat és hamvakat találtak. Végre Heribáldot megkérdezik, hogy hova rejtették el a kolostor kincseit. Ez a magyarokat a kincstár titkos ajtajához vezeti, de ott csak gyertyatartókat és aranyozott koro­nákat találnak, ezért a bolondot po­fonokkal fenyegetik, amiért rászedte őket.
A barátok pincéjében volt két hordó, színültig tele borral. A két hordó ott maradt, mert abban a ve­szélyes helyzetben senki se merte befogni és hajtani az ökröket. Ezeket a hordókat a magyarok nem bántot­ták, mert szekereiken már bőven volt hasonló zsákmányuk. Mégis amikor az egyik magyar a bárdját meglóbál­ta, és az egyik hordó abroncsát át­vágta, Heribáld, aki már egészen megbarátkozott velük, azt mondta neki:
- Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?
A magyar nagyot nevetett, és arra kérte társait is, hogy a bolond hordóit ne bántsák. A kolostor udvarán a tisztek lako­máztak. Heribáld velük együtt úgy belakott, hogy amint később mon­dogatta, soha jobban. A magyarok a zöld fűre telepedtek le, de Heribáld magának és egy foglyul ejtett papnak széket hozott.
A tisztek pedig, miután a barmok lapockáit és többi részeit félig nyer­sen, kések nélkül, fogukkal marcan­golva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. A bort tele csöbrökben középre he­lyezték, ki-ki annyit ivott belőle, amennyi jólesett.
Amikor a magyarok a bortól neki­hevültek, isteneikhez kezdtek kiál­tozni, és a klerikust meg Heribáldot arra kényszerítették, hogy ők is kiál­tozzanak. A klerikus pedig, akit azért hagytak életben, mert nyelvüket jól beszélte, torkaszakadtából velük ki­áltozott. Amikor pedig magyar nyel­ven eleget ordítottak, a klerikus könnyezve elkezdte a „Szentelj meg minket" kezdetű, szent keresztről szóló éneket, amelyet Heribáld is vele énekelt, bár a hangja rekedt volt. A foglyok énekét a magyarok össze­csődülve hallgatták. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy egyesek táncra perdültek, mások egymással birkózni kezdtek. Néhányan fegyverrel ös­szecsaptak, hogy megmutassák, milyen járatosak a fegyverforgatásban.
A nagy vidámság idejét a klerikus alkalmasnak találta arra, hogy szabadon bocsátásért könyörögjön. Ezért a szent kereszt segítségét kérte, és sírva a főemberek lábához borult. De a magyarok nagy kiáltozással szólítják a közembereket, ezek meg dühösen odarohannak, a klerikust megragadják, késüket előrántják, hogy mielőtt fejét vennék, a haját le­vágják.
Amíg erre készülnek, a kémek az erdőből kürtszóval és kiáltozással jelzik, hogy a fegyveresekkel meg­erősített erődítményt felfedezték. Erre a magyarok a klerikust és Heri­báldot az udvarban hagyták, ők ma­guk pedig villámgyorsan csatarendbe álltak. Miután meghallották, hogy az erődítmény fekvése olyan, hogy ezt megostromolni nem lehet, azon az úton, amely Konstanzba vezet, minden kürtszó és kiáltozás nélkül eltávoztak.
Az erődítmény katonái üldözőbe vették őket, és néhány felderítőt megöltek közülük. Egy magyart sebesülten fogságba ejtettek. Ekkor a magyarok kürtjellel figyelmeztették a sereget, hogy ellenség közeledik. Ezért amilyen gyorsan csak lehet, a széles mezőt és síkságot megszállják, az arcvonalat felállítják, s miután a szekereket körben elhelyezik, egész éjszaka felváltva őrködnek, a többiek pedig a fűben elterülve borozgatnak vagy alszanak. Kora reggel a közeli falvakat megrohanják, és minden épületet felgyújtanak, amely mellett csak elvonulnak.
Ezután a barátok visszatértek a kolostorba. Amikor Heribáldtól megkérdezték, hogy tetszettek neki Szentgallen ellenségei, így felelt:
- A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem lát­tam a kolostorunkban. Ételt és italt bőven adtak. Ami­re a mi hajthatatlan pincemeste­rünket sohasem tudtam rávenni, hogy bárcsak egyszer is innom adott volna, ha megszomjaztam, a ma­gyarok bőségesen adtak nekem, ha kértem.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 26-28. o.]

2012. november 12., hétfő

A fehér ló mondája




Ama királyok közül Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb, Almus fia, aki Előd fia, ő meg Ugeg fia volt. Apját, Almust még az erdélyi hazában megölték, nem mehetett be ugyanis Pannoniába. Erdélyben tehát megpihentek és barmaikat is új erőre kapatták. Mikor pedig a lakosoktól hallották, milyen termékeny a föld, meg hogy a Duna a legjobb folyó és a világon nincs jobb föld ama részeknél, közös tanácskozás eredményeként elküldték követüket Kundnak Kusid nevű fiát, hogy menjen, szemlélje meg a földet és ismerkedjék meg a föld lakosaival.
Mikor tehát Kusid Ungaria középső vidékére érkezett és leereszkedett a Duna vidékére, látta, hogy a táj szép, körös-körül a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz és füves a partja, megtetszett neki. Azután a tartomány fejedelméhez ment, a Szvatopluk nevűhöz, aki Attila után uralkodott, üdvözölte őt népe nevében és elmondta, miért jött. Szvatopluk nagy örömmel örvendezett ezek hallatára, azt gondolta, parasztok ők, akik azért jöttek, hogy a földjét megműveljék; ezért kegyelemben bocsátotta el a követet. Kusid pedig, miután Duna-vízzel megtöltött egy palackot, tarsolyába perjefüvet tett és vett a fekete rögű földből, visszatért övéihez. Amikor mindent elmesélt, amit hallott és látott, nagyon tetszett nekik; azután megmutatta nekik a palack vizet, a földet és a füvet is. Megízlelvén ezeket meggyőződtek arról, hogy a föld kitűnő, édes a víz, a rét füve olyan, amilyennek a követ elbeszélte nekik. Árpád pedig övéi jelenlétében megtöltötte kürtjét Duna-vízzel, és az összes magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, az összes magyarok így kiáltottak háromszor: „Isten, Isten, Isten!” Ebből azután szokás lett, amelyet a magyarok máig is őriznek.
Majd közös elhatározás alapján ugyanazt a követet visszaküldték a már említett fejedelemhez, s földjéért egy nagy lovat küldtek neki arábiai arannyal bearanyozott nyereggel és aranyozott kantárral. Ezt látván még jobban örült a fejedelem, mert azt gondolta, hogy mint vendégtelepesek küldték neki a földjéért. A követ tehát földet, füvet és vizet kért ott a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt: ez ajándék fejében legyen az övék, amennyit akarnak. Így azután a követ visszatért övéihez. Árpád közben a hét vezérrel bejött Pannoniába, de nem mint vendégek, hanem mint akik örökség jogán birtokolják a földet. Ekkor egy másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezt az üzenetet bízták rá:
A kép baloldalán Kusid köszönti Szvatoplukot és népe nevében, átadja ajándékát: Árpád ménesének leggyönyörűbb példányát. Forrás: Képes Krónika
- Árpád és népe azt üzeni neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek tőled, ne maradj tovább semmiképp sem, mert földedet megvették egy lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig örökhaszonbérletbe, vagyis mert ínséges és fösvény voltál, átengedted nekik a földet, füvet és a vizet.
Amikor a fejedelemnek elmondták az üzenetet, mosolyogva így szólt:
- Üssék le taglóval azt a lovat, a kantárt hajítsák ki a mezőre, az aranyozott nyerget vessék a Dunába.
Erre a követ így válaszolt:
- És mi kárunk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, kutyáiknak adsz eleséget, ha a kantárt a fű közé dobatod, az ő szénakaszálóik találják meg az aranykantárt, ha pedig a nyerget a Dunába veted, az ő halászaik húzzák ki az aranynyerget a partra és haza is viszik. Ha tehát a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.
Ezek hallatára a fejedelem gyorsan összegyűjtötte seregét, félvén a magyaroktól, segítséget kért barátaitól, és velük egyesülve elébük ment. Amazok közben a Duna közelébe értek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtakor csatát kezdtek. Az Úr segítsége a magyarokkal volt, futásnak eredt előlük a sokat emlegetett fejedelem. A magyarok a Dunáig üldözték, ő pedig félelmében a Dunába vetette magát, és megfulladt a sodró vízben. Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannoniát, miként Mózes idejében Izrael fiainak adta örökségül „az amoreusok királyának, Seonnak” a földjét és „Chanaan összes országát.”
[Képes Krónika 15. fejezete Bellus Ibolya fordításában]


Mesés feldolgozás, kicsit másképp (tények és a monda helyrerakása)

Mondák a magyar történelemből: