A középkori falu

Az úriszék

A parasztnak meghatározott idő­közökben meg kellett jelennie az úriszék előtt. Vagy az úr maga ült törvényt, vagy valamelyik megbí­zottja. Az úriszék külsőségei a lehetőség szerint ünnepélyesek voltak. Leg­többször az udvarház csarnokában tartották, de néha a templomban vagy más megszentelt helyen. A te­remben már elő volt készítve a díszes szék az úr s néhány kevésbé díszes ülőhely hivatalnokai számára.

Deresre húzott jobbágyot verik

Amikor a parasztok már össze­gyűltek, az úr egyik szolgája, heroldja csöndet parancsolt, majd ünnepé­lyesen bevonult az uraság tisztviselői kíséretében. Miután elfoglalták szé­küket, a szomszédok jelentették: ki van távol, s van-e mentsége. A tiszt­viselő mindent feljegyzett. Ezután következtek a különböző ügyek.

A falu esküdtjei jelentették: az egyik paraszt és a fia békét bon­tott, életveszélyesen megfenyegette szomszédját. Három legény labda­játék közben véres verekedést rob­bantott ki. Egy jobbágy sebet ejtett társán. Egy legény éjjel rátámadt egyik földije házára, köveket vágott a kapujához, úgyhogy a megtámadott ijedtében riasztotta a falut.

Az ilyen bűnökért rendszerint pénzbüntetés járt. Az úrnak azonban hatalmában állt más büntetések ki­szabása is: verés, börtön. Sőt akik pallosjoggal is rendelkeztek, halál­büntetést is kiszabtak, méghozzá kegyetlen módon: az akasztás való­sággal kegyességnek számított az él­ve eltemetés, az elevenen megnyúzás stb. mellett.

Az úriszéken kellett engedélyt kérnie a jobbágynak, ha iskolába akarta küldeni vagy pappá akarta ta­níttatni a fiát. Az engedélyt bizo­nyos összeg lerovása ellenében, rend­szerint könnyen megkapta. A vasár­napi templomlátogatás elmulasztá­sáért is büntetés járt. Sok faluban azért is, ha játékkal, tánccal szentség­telenítették meg az Úr napját.

A lázadók "jutalma": a kerékbetörés.

A bíróság éberen ügyelt arra is, hogy a lázongás szelleme ne üsse fel a fejét a faluban. Így nemegyszer mér­tek büntetést olyan parasztokra, akik megsértették az adószedőt, vagy átkozódva szidták a földesurat.

A faluközösség

A falu lakói szoros közösséget al­kottak. A háromnyomásos gazdál­kodásnál például meg kellett mindig beszélni, melyik dűlőben vetnek őszit, melyikben tavaszit, s melyik föld marad parlagon. Ha eldöntöt­ték, senki sem vonhatta magát ki alóla, hiszen ha egyikük a többiek ősszel bevetett sávjai között tavaszit vet, kárt tesz szomszédai földjében.

Az egész falu közösen használta a közeli erdőt, s a közösség döntötte el: ki mennyi fát, rőzsét hordhat haza, hány állatot hajthat az erdőre stb. A legelőt is közösen használták, az egész falu állatai, a falu pásztorának, kondásának, csordásának felügyele­te alatt. Az utat, hidat, a gázlókat közösen tartották rendben. Vasárnap mise után összegyűltek a gazdák a templom előcsarnokában vagy a temetőben, a templomkertben, s megbeszélték közös dolgaikat: a le­geltetést, erdőhasználatot, a csator­nák, utak ügyét. Sok egyebet is meg­vitattak itt: a földesúrnak járó robo­tot, terményszolgáltatást, a közös terhek szétosztását családonként, a szomszéd falvakkal vagy a közeli vá­rossal való viszonyt, az esetleges pö­rösködéseket, viszályokat stb. Néhol a község együttesen tartott fenn ko­vácsműhelyt, kőbányát, mészégetőt - ezekről is itt tárgyaltak.

Az ügyek intézését a gyűlés egy­maga nem tudta ellátni, ezért kiala­kult az esküdtek, az elöljáró és a bíró tisztsége. A tisztségviselők között a legnagyobb hatáskörrel a bíró ren­delkezett, a legtöbb ügy az ő kezében futott össze. Az ő dolga volt, hogy felügyeljen a munkára, kiossza a robotolóknak az élelmet, ő ment a vá­sárokra, ott adott-vett az úr számára.

Egy középkori falu látképe (forrás: Mozaweb)

A faluközösségnek sokszor sike­rült bizonyos jogokat, kedvezmé­nyeket szereznie az urától, többnyire nagyobb összeg lefizetése ellenében. A 12-13. században egyre több falu kapott kiváltságlevelet, amelyben pontosan rögzítették jogait és köte­lességeit. Sok faluban testvériségek alakul­tak. Noha mindegyik parasztcsalád maga művelte meg földjét, nagyobb munkáknál, házépítésnél, erdőirtás­nál kölcsönösen szívesen siettek egymás segítségére.

[Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 6. osztálya számára. Bp., Korona Kiadó, 1994. 48-50. o.]

A földművelési technikákról készült 3D-s animációk itt tekinthetők meg.

Mit örököltünk az araboktól?

Bagdad, Szamarkand, Damasz­kusz, Kairó, Granada, Kordova világraszóló műveltség központjai voltak. A Korán arab nyelvét a mo­hamedán világ különböző nemzete éppúgy megértette, mint a keresz­tény népek a Biblia latin nyelvét. Az arabok csakhamar lefordították a görög remekírókat. Damaszkuszban és Bagdadban a műveltséghez a gö­rög beszéd is hozzátartozott. Több száz írnokot fizettek, akik a klasszi­kus munkákat tudósok felügyelete alatt másolták.

A Koránnak csak a szellemét kö­vették, a nyelvét nem. Sőt a szellemét sem mindig! Különben nem a bor­ról, szerelemről, vadászatról írták volna a legszebb verseket.

Az arabok a perzsáktól kapták, de később mohamedán szellemben dolgozták át azokat a gyönyörű el­beszéléseket, amelyeket az „Ezer­egyéjszaka meséi" címen ismer az egész világ. (Pl. Ali baba és a negyven rabló; Aladdin és a csodalámpa.)

Avicenna (Szent István királyunk kortársa) az arab orvosi tudomány alaptételeit fogalmazta meg. A bota­nikában már a sejteket kutatták. A kémiának még a neve is arab. Alapí­tója a 8. században élt Geber (Dsafár), aki a bölcsek köve, a nagy elixír segítségével vegytani úton akart ara­nyat előállítani. Aranynál többet ért, hogy kísérleteik közben fölfedezték a kénsavat, a tiszta alkoholt, foszfort, salétromot stb.

A matematikát a görögök ideje óta ők művelték legszerencsésebben, s önállóan fejlesztették tovább. A tíz arab számjegy voltaképpen a hinduk találmánya, az egyes jegyek helyér­tékét azonban egy arab tudós tette a számítás alapelvévé. Arab név az al­gebra is. Különösen az egyenletek módszerét fejlesztették tovább. Már a 8. században csillagászati táblákat készítettek, a 9. században pedig Damaszkuszban, Bagdadban, Kairóban csillagvizsgáló intézeteik voltak. Egyik kongresszusukon 365 napra, 5 órára, 49 percre és 15 má­sodpercre tették az év hosszát. A Föld kerületét 40 070 kilométerre számították ki.

A granadai Alhambra ma...

Világhírűek voltak az arabok isko­lái. Csodákat beszélnek könyvtáraik gazdagságáról. A művészetek terén az arabok, mint a középkor népei egyaránt, az építészetben tűntek ki leginkább. Kupolás és minaretes mecsetjeik óriási sátorokat ábrázol­tak. A középkor második feléből va­ló az arab építészet legdicsőbb alko­tása, a granadai Alhambra („A vö­rös"): 24 vár, palota, mecset egy tö­megben.

...és ahogy a középkori Alhambrát egy számítógépes játék elképzeli.

Iparművészetük is erősen fejlett. A selyemszövések, szőnyegek, bőr, posztó, papiros, porcelán, az üveg, az acél kardpenge, az agyagedények készítésében és díszítésében meste­rek voltak. Nekik köszönhetjük a fe­hérnemű-viselés, a szappanhasználat és a fürdés általánosabb elterjedését is. Messze földek találmányaival (iránytű, papiros, több hangszer) ők ismertették meg Európát. A rizst, gyapotot, pálmát is elterjesztették Európában, földjeiket célszerűen művelték, öntözőcsatornákkal látták el, s a lótenyésztésben mesterei lettek a világnak.

[in: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 11-12. o. ]

Japán modernizációja

Meidzsi tenno - a reformkorszak császára

1868-ban egy csoport politikus hozzákezdett Japán modernizálásához. A cél a nyugati befolyás és gyarmatosítás elkerülése volt, amit csak az ország radikális modernizációja biztosíthatott. Új alkotmányt vezettek be, megreformálták a jogrendszert. Az iskolarendszer olyan iramban fejlődött, hogy az ország a világ élvonalába került az írni-olvasni tudás terén. Naptárreformot hajtottak végre, megváltoztatták az öltözködési szokásokat. Modern bankrendszert hoztak létre. Az angol haditengerészet szakértőinek tanácsai alapján állították fel a korszerű japán flottát, a szárazföldi haderők modernizálását pedig a porosz vezérkar segítette. Japán tiszteket küldtek nyugati katonai és tengerészeti akadémiákra. Korszerű fegyvereket vásároltak külföldről, egyúttal megteremtették a hazai hadiipart is. Az állam szerepet vállalt az út-, vasút- és távíróhálózat kiépítésében, és támogatta a japán vállalkozásokat a vas- és acéltermelés, a hajóipar, valamint a textilgyártás fejlesztésében. Támogatták a kereskedelmi kivitelt, amely különösen a selyem- és textiláruk terén jelentősen nőtt. Egyenrangú feladatnak tartották az ország gazdasági és katonai-tengerészeti hatalommá válását.

(Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása)

[E korszakban játszódik Az utolsó szamuráj c. amerikai filmdráma Tom Cruise főszereplésével...]

Az orosz-japán háború

Japánok Port Arthurnál

Oroszország és Japán egyaránt érdekelt volt Kínában: mindkét ország szemet vetett Mandzsúriára és Port Arthur kikötőjére. A boxerlázadás leverése után mindkét terület az oroszok birtokába került, akik a hatalmas országot átszelő transz-szibériai vasútvonal kiépítésével igyekeztek megszilárdítani hatalmukat a Csendes-óceán partján. Japán azonban nem mondott le végleg ezekről a területekről, háborúra készült.

 Bár Kína ellen az európai hatalmak közösen léptek fel, arra mindegyikük ügyelt, nehogy valamelyik másik ország túlságosan megerősödjön. Angliát különösen Oroszország térnyerése nyugtalanította, ezért 1902-ben szerződést kötött Japánnal. Japán ezáltal korszerű fegyverekhez jutott, és nem kellett félnie attól, hogy Anglia beavatkozik egy esetleges orosz-japán háborúba.

Porth Arthur-i csata

Oroszország tudott a japánok háborús készülődéséről, de vezetői úgy ítélték meg, hogy háború esetén fölényes győzelmet arathatnak a lenézett ázsiaiak felett. Mivel a nyomorgó orosz munkások körében egyre nőtt az elégedetlenség, a cári kormány azt remélte, hogy egy győzelemmel záruló kisebb háború még javíthat is a közhangulaton. Az 1904-ben kitört háborúban azonban a korszerűen kiképzett és jól felszerelt japán flotta és hadsereg tengeren és szárazföldön egyaránt győzelmet aratott. Japán megszerezte Mandzsúriát, majd néhány évvel később Koreát is bekebelezte.

Csatarészlet az orosz-japán háborúból (Port Arthur)