Brutus

[Tarquinius király palotájában egyszer] rémítő jósjel tűnt fel: az egyik faoszlopból kígyó siklott le, s a ki­rályi palotában nagy zűrzavart, rémületet keltett; a király szívét hirtelenjében nem a félelem járta át, inkább a balsejtelem szorongatta. Ezért [...] elhatá­rozta, hogy elküld Delphibe, a világ leghíresebb jósdájába. A jóshely válaszát senki másra nem me­részelte rábízni, csak két fiára - elküldte hát őket az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál is ismeretlenebb tengereken át Görögországba.

Lucius Iunius Brutus mellszobra a capitóliumi múzuemban

Titus és Arruns útnak is indult; kísérőül adták melléjük Lucius Iunius Brutust [Lúciusz Júniusz Brútuszt], a király húgának a fiát. Ez az ifjú teljesen más egyéniség volt, mint amilyennek mutatta magát. Amikor ugyanis értesült róla, hogy nagybátyja az állam vezető embereit, köztük az ő testvérbátyját is meggyilkoltatta, nem akart személyével félelmet, vagyonával pedig irigységet kelteni a királyban. Elhatározta, hogy mi­vel a törvény védelmére úgysem számíthat, a megvetésben keres biztonságot. Ezért szántszándékkal együgyűnek tettette magát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megfossza, sőt még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus [együgyű] melléknevet. [...] Őt vitték tehát magukkal a Tarquiniusok Delphibe, inkább udvari bolondnak, semmint kísérőjüknek. Azt mondják, Brutus arany­pálcát rejtett egy kivájt somfa bot burkába, s azt vitte ajándékba Apollónak tulajdon jelleme jelképeként.

Sextus Tarquinius megbecsteleníti egy római feleségét, Lucretiát

Amikor odaérkeztek, és teljesítették apjuk megbízatását, a két Tarquiniust elfogta a vágy, hogy meg­tudakolják, melyikükre száll majd Róma királysága. A barlang mélyéből állítólag ez a válasz érkezett: „Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ifjak, elsőnek csókolja meg az anyját.” A két Tarquinius, hogy Rómában maradt harmadik fiútestvérük tudomást ne szerezzen a válaszról, s ne pályázhasson a hatalomra, megparancsolta, hogy mindenáron hallgatni kell a dologról. Maguk között pedig sorsot húztak, hogy Rómába visszatérve melyi­kük csókolja meg előbb az anyját. Brutus másképpen értelmezte a választ: úgy tett, mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az vala­mennyi halandónak közös édesanyja. Majd visszatértek Rómába.

(Livius: A római nép története a Város alapításától I. 56.)
[In: Doba-Eszeterág-Kojanitz: Történelem I. Őskor, ókor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2005. 159-160. o.]