Könyves Kálmán

Kálmán koronázása

Könyves Kálmán előnytelen kül­sejű férfi volt. „Félvak, púpos, sánta és dadogó" jelzővel illetik az egykori elfogult krónikák. Mindig tanult és olvasott viszont, el is nevezte a nép „Könyves" Kálmánnak. Belőle pa­pot akart nevelni a szent király [Szent László]. Bezzeg az ifjabb, Álmos herceg a vadászatban, a kalandozásban találta örömét. Bízott benne, hogy végül is ő lesz a király.

Amikor mégis Kálmánt koronáz­ták királlyá, Álmos herceg nagyon megsértődött. Mindenáron király akart lenni, s ezért újra meg újra fel­lázadt bátyja ellen. Valahányszor bocsánatot nyert Kálmántól, előbb­-utóbb megint kísértésbe esett.

„Nemde a varjú is megesküdne a héjának, hogy többé nem károg, ha elengedi?!" - magyarázta Álmos kí­sérőinek egy vadászat alkalmával.

Kálmán lázadó öccsének legalább öt ízben bocsátott meg. Az utolsó kényszerbocsánat után azonban már nem lehetett irgalomra számítani. Az egész országnak elege volt már Ál­mosból, aki állandó háborúskodásá­val három nemzedék életét keserí­tette meg. Mindenki figyelt, várta, hogy mi­kor „károg újra a varjú". Ez 1113-­ban következett be. Kálmán egy újabb lázadásnak vette neszét, és ekkor lecsapott: Ál­most és kisfiát, Bélát, hogy ne váljék belőle a következő nemzedék Álmo­sa, megvakították. Az ítéletet Álmo­son az ország főurai közül hárman hajtották végre. A gyermeket egy csapat ispán ragadta ki anyja öléből és vakította meg. A vak herceget az általa alapított dömösi monostorban helyezték el.

Kálmán király megalapítja Dömöst

Kálmán 1105 tavaszán nagyobb sereggel indult a tengerpartra a dal­mát városok hódoltatására. Kísére­tében volt több főpap és főúr. A ma­gyar sereg rövid ostrom után meg­adásra bírta Zárát, mire a többi város harc nélkül elismerte uralkodójának Kálmánt. Kálmán ünnepélyesen vonult be Zárába. Mielőtt a kapun átlépett volna, megesküdött, hogy „Dalmá­cia szabadságát csorbítani semmi­képpen sem engedi"; püspökké ki­nevezni és megerősíteni nem fog, csak olyant, akit ők választanak.

A dalmát városok széles körű önállóságot (autonómiát) élveztek. Kálmán király biztosította számukra régi törvényeik használatát. Megen­gedte, hogy az uralmával elégedetle­nek szabadon elköltözhessenek. Ők dönthettek, hogy a magyarok és idegenek közül kiket fogadnak be. Adómentességet biztosított szá­mukra. Csupán katonai őrséget ha­gyott hátra mindenütt - külső táma­dás esetére. Magának pusztán a vá­mok jövedelmének kétharmadát kö­tötte le, és hűségesküt vett a ve­zetőktől, miután megkoronáztatta magát.

A hódítások eredményeképp Kál­mán és utódai ezentúl nemcsak Ma­gyarország, hanem Dalmácia és Horvátország királyainak is címezték magukat. A két tartományt össze­tartozónak tekintették, és a köz­nyelvben a 13. század végéig együtt Tengermelléknek nevezték.

Álmos és Béla herceg megvakíttatása

László és Kálmán uralkodásától új korszak kezdődött a magyar külpoli­tikában: a terjeszkedő törekvések időszaka. Egészen a török betöré­sekig Magyarország a közép-euró­pai térség vezető hatalmának számí­tott.

Az utolsó Árpádok már nem keve­sebb, mint 9 ország, „Magyaror­szág, Dalmácia, Horvátország, Rá­ma (Bosznia egy részének 12. századi elnevezése), Szerbia, Halics (fejede­lemség az Északkeleti-Kárpátok elő­hegyeinek területén), Ladoméria (volt orosz fejedelemség a Bug folyó mentén, Halics szomszédságában), Bulgária és Kunország (történelmi terület a mai Románia keleti részén; később Moldva, ill. Havasalföld) ki­rályának" vallják magukat - akárcsak valamennyi utóduk 1918-ig.

[Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 70-72. o.]