A szovjet
munkatáborok elődjei már a cári időkben is működtek. Ide száműzték a rendszer ellenségeit. A kommunisták nemcsak
megtartották ezeket, hanem újabbakat is létrehoztak,
amelyekben milliók sínylődtek. A táborok
legnagyobb része a ritkán lakott, zord éghajlatú területeken létesült. 1930-ban állították fel a Táborok
Főigazgatóságát. Ennek orosz rövidítéséből származik
a GULAG szó.
A rabok kényszermunkát végeztek. Hajózható csatornákat. vasútvonalakat
építettek, fát vágtak, követ bányásztak.
Kevesen bírták tovább 5-6 évnél: a foglyok nagy
része az alultápláltság, a betegségek és a
kimerültség miatt életét vesztette. Az újabb rabszállítmányok azonban folyamatosan
érkeztek.
A munkatáborok embertelen világát Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport
című könyve mutatja be legszemléletesebben.
A következőkben ebből olvashatsz, részleteket.
A szigetvilág minden munkájánál ősibb a fakitermelés. Melledig ér a hó. Favágó
vagy. Kidöntöd a fát. Aztán üggyel-bajjal evickélve a mély
hóban, elvagdosod az ágakat. Aztán mérték után felfűrészeled a törzset, gúlát raksz. A napi norma pedig
öt köbméter, fejenként. Nyáron néha tizenhárom
órát dolgozhatsz, méghozzá tisztán, az ötkilométeres oda-visszaúton kívül. A melósok éjfélig az
erdőben maradtak a reflektorok
fényében, hogy csak reggel felé érjenek
haza, egyék meg a vacsorával együtt a reggelit
is, aztán irány vissza az erdőbe
S hogy kosztolták őket az ilyen munkafejében? Megtöltötték
a kondért vízzel, beleszórtak hámozatlan aprókrumplit (ez volt a jobbik eset), "fekete káposztát" (csalánlevelet), répaszárat s egyéb
gizgazt, no meg bükkönyt, korpát, azt nem sajnálták. Minden értékesebb tápanyagot
félretettek a vezetőség számára.
Ha a teljesítmény mondjuk kevesebb, mint a norma
30 százaléka, szigorított koszt jár: 30 deka kenyér és egy tál leves naponta; 30-tól
80 százalékig fegyelmi koszt: negyven
deka kenyér; két tál balinda [leginkább a moslékra emlékeztető,
híg levesféle]; 80-tól 100 százalékig
dolgozó koszt: ötven-hatvan deka kenyér, három zupa [leves]. Ezután jönnek az élmunkás adagok, itt több változat lehetséges. 70-90
deka kenyér és a leves után kása, esetleg prémiumfogás:
valami fekete, kesernyés rozslepény, borsóval töltve. E híg, sovány koszt kiérdemléséért hajszolt munkában emésztődnek az izmok,
s az élmunkások előbb a földbe
kerülnek mint a munkamegtagadók.
A kenyér vizenyős,
szemetes, összeégett, a jó ég tudja, miből
dagasztott volt. A legízletesebb csemege azonban az útifű,
a pipitér és a zuzmó volt. A bányában
sokan megették a tengeri agyagot. Ha naponta egy kilót elmajszol belőle az ember,
csak úgy, kenyérpótlónak, úgy érzi, tele van a hasa...
A barakk csak bunker, amit a
földbe ástak. A sarkvidéken
pedig rendszerint sátor, néha ugyan földdel körbehányva, esetleg széldeszkával befödve. Éjszaka a sapka, a nők
haja hozzáfagy a sátorlaphoz.
Priccsek két szinten,
priccsek három szinten. A deszka
legtöbbször csupasz: semmi sincs rajta. Némely helyen olyan szemérmetlenül lopnak, hogy ki sem adnak semmi
kincstárit, de a rabok sem tartják semmijüket a barakkokban: tálkát, bögrét, mindent kivisznek a munkahelyre
(batyuba kötve még a rongyaikat is, úgy ássák a
földet). Még a háncsbocskort
is a fejük alá teszik, nehogy lelopják a
lábukról. Némely barakk
úgy el van árasztva élősdiekkel, hogy négy napig is füstölhetik, kénezhetik, az sem segít. Tetves ruháikat legfeljebb evőedényeikben főzhetik ki. A kórházak állapota is szörnyű. A hasmenéses
betegek kettesével fekszenek az ágyakon,
úgy el vannak gyöngülve, hogy maguk alá piszkítanak.
Ágynemű, gyógyszer nincs. A holttesteket szánon
vagy szekéren viszik ki. Mindig tömegsírt ásnak. A halottakat ruhátlanul,
koporsó nélkül földelik el.