2014. január 30., csütörtök

"Parancsra tette?" - táborparancsnokságért törvényszék

Az Amerikai Egyesült Államokban 1861 és 65 között polgárháború zajlott le az iparoso­dott Észak és a rabszolgatartó, mezőgazdasággal foglalkozó Dél között.
Wirz kapitány a déliek hadseregében szolgált. Megsebesülését követően a harctéri szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Ekkor fölöttese, Winder tábornok megbízta az andersonville-i tábor parancsnokságával, ahol északi hadifoglyokat őriztek. A kapitány egy évig töltötte be ezt a tisztséget.
A polgárháborút az északiak nyerték meg, és Washingtonban katonai törvény­szék elé állították Wirz kapitányt. Azzal vádolták, hogy a tábor sok ezer foglya számára nem gondoskodott elegendő élelemről, ruháról és gyógyszerről, s így néhány ezer ember legyengülését és pusztulását okozta. Továbbá 13 foglyot kivégeztetett a hadijog megsértésével.
Saul Lewitt amerikai író Andersonville Trial (Az andersonville-i tárgyalás) címmel drámát írt az esetből. Magyarul Földes Anna és Mihályi Gábor fordításában jelent meg Parancsra tettem címmel.

Chipman ügyész és Wirz kapitány összecsapása a tárgyaláson (Részletek)
Ügyész: ... Egyetért Ön azzal, hogy az erkölcsi szempontok, a lelkiismeret szava elsődlege­sek minden ember számára?
Kapitány: Természetesen egyetértek! Mint a legtöbb ember, én is teljesítem ezeket az eszményeket...ha...tudom!
Ügyész: Ha tudja. Andersonville-ben Ön nem vehette figyelembe az erkölcsi szempontokat?
Kapitány: Azért a helyzetért Winder tábornokot terheli a felelősség, nem engem.
Ügyész: És ha ő ebben a háborús helyzetben minden magyarázat nélkül olyan határozott utasitást ad Önnek, hogy mészároljon le egyet saját gyermekei közül, végrehajtja ezt? Kapitány: Ez nevetséges ... Erre nem válaszolok!
Ügyész: Megtette volna?
Kapitány: Nem!
Ügyész: Miért nem?
Kapitány: Ez örült parancs lett volna!
Ügyész: Valóban. Őrült parancs. Vagy embertelen. Vagy erkölcstelen. És az ember szívében azért valójában valamilyen belső mérlegre teszi a parancsokat, amelyeknek engedel­meskedik. Kérdésem tehát a következő: miért engedelmeskedett Ön Winder tábornok pa­rancsainak?
Kapitány: Feltétlenül válaszolnom kell erre a kérdésre? Andersonville-i megbízatásomat én nem így fogtam fel... Nem értem, hogy mi történik itt... Csak arra gondoltam, hogy ter­mészetszerűen engedelmeskedem neki, mivel katonai felettesem volt.
Ügyész: De nem volt az Ön erkölcsi felettese, Mr. Wirz. Egyetlen embernek sincs hatalma más ember lelke felett. Emberek vagyunk, tehát saját lelkünk van, és mivel saját lélekkel rendelkezünk - egyenlőek vagyunk mint emberek, a tábornok, a közkatona, a tanár és a kő­műves... És ezt minden élő ember tudja, mint ahogy Ön is tudta a szíve mélyén.
Kapitány: De ez nem...
Ügyész: És minthogy a helyzet erkölcsi értelemben elviselhetetlenné vált, és minthogy Winder tábornok Önnek erkölcsi értelemben nem volt felettese, Önnek voltaképpen nem kellett volna engedelmeskednie. Tehát fenntartom a kérdést: miért engedelmeskedett?
Kapitány: Nyíltan megmondom. Minden bizonnyal hadbíróság elé állítottak volna. És ha a feletteseim akarták volna - tekintettel a háborúra, és figyelembe véve azt, hogy a háború válságos, elkeseredett szakaszába érkezett, amelyben igen könnyen elhangzott az a szó, hogy "áruló", akár ki is végezhettek volna...
Ügyész: Ennek az áldozatnak legalább lett volna értelme. Tizennégyezer ember életét megmenthette volna, - és Ön félt?
Kapitány: Én? Katonalétemre? Féltem volna?
Ügyész: A kérdés meg mindig nyitva áll: miért engedelmeskedett Ön?
Kapitány: Engedelmeskednem kellett...
Ügyész: Még akkor is, ha tudatában volt annak, hogy engedelmeskedni annyit jelent, mint megölni azokat az embereket, és az engedelmesség megtagadásával megmenti őket?
Kapitány: Még akkor is... Egyszerűen... nem tudtam megtagadni az engedelmességet...

A védelem, Wirz kapitány védőügyvédje szerint a kapitány felsőbb parancsra cselekedett, a táborban már azelőtt is embertelenek voltak a körülmények.
A vádlók, az ügyész álláspontja: az alárendelt sem engedelmeskedhetik olyan parancsnak, amely jogellenes cselekményhez vezet. A parancsnok sem rendelhet el ilyesmit.

A törvényszék szerint: a parancsnok és az alárendelt együtt viseli a felelősséget. Ezért Wirz kapitányt halálra ítélték és kivégezték!

2014. január 24., péntek

Az Akadémia megalapítása


Mindenki szereti az anyanyelvét, hogyne szeretné, hiszen az édesany­jától tanulta, életének legszebb em­lékei fűződnek hozzá. De leginkább azok becsülik, tisztelik, féltik az édes anyanyelvet, akiktől el akarják ra­gadni a nép közös kincsét.
Magyarországon a latin nyelv ural­kodott, latinul írták a törvényeket, a kérvényeket s a többi iratot. Ha meg versenytársa akadt, az a német nyelv volt, ezenkívül legfeljebb franciául lehetett megszólalni előkelő körben. És a magyar anyanyelv? Parasztnak való az, művelt ember nem hasz­nálja. Lám, a magyartól elragadták az anyanyelvét, s mivel sem a törvény­széken, sem a hivatalban nem hasz­nálhatta, annál inkább megszerette. Éppen a legnagyobb politikusok, költők és írók hirdették hangos szó­val: minden nép a maga nyelvén lett tudós, a magyar is csak anyanyelvé­nek fejlesztésével érheti el a művelt népek szintjét.
Felsőbüki Nagy Pál
Kazinczy Ferenc nyelvújító moz­galma, Bessenyei György akadémiai törekvése, Csokonai Vitéz Mihály költészete előkészítette a nagy tervet: egy nyelvművelő tudományos inté­zet megalapítását. Ez hát a legfőbb cél, erre kell ha­ladnunk, hirdeti Széchenyi István, aki a nyugati országokat bejárva, mindig maga előtt látta hazája elma­radottságát. És ha látta, nem is ma­radt tétlen. A nyelv tökéletesítéséről ezt írta:
Amint az emberek nemes érzése - képzelet, emlékezet s ítéleti tehet­ségei jobban fejlődnek, úgy kell a nyelvnek is tisztulni, tágulni, simul­ni, nagyobb határozottságot nyerni. Amint a nemzet növése és haladása által a nyelv nő és halad, úgy rejt ma­gában a nyelv fiatalsága, növekedése olyan mágusi kapcsolatot, mely a nemzetet emeli és dicsőíti. Az anyanyelv tökéletesítése tehát, mert azáltal a nemzeti jó nőttön-nő, kötelességeink egyik legfőbbike."
Az ifjú Széchenyi
Így látták ezt a reformkor legjobb politikusai, írói és költői, mindnyá­jan tudták, hogy olyan tudós társa­ságot kell szervezni, amelynek tagjai magyar nyelven művelik az összes tudományt. De hiába tudták, hasz­talan beszéltek róla egymás között, Bessenyei nagyszerű gondolata, az akadémiai intézet terve mégsem va­lósult meg.
Éppen erről szólott Felsőbüki Nagy Pál 1825-ben, a karok és ren­dek kerületi ülésén, amikor végre napirendre tűzték a felállítandó Akadémia, vagyis nyelvművelő inté­zet tervét. Pirulva hallgatták a mág­nások, a gazdag főurak a beszédet, mert Felsőbüki Nagy Pál szemükre hányta, hogy vagyonukat külföl­dön fecsérlik el, nemzeti célra nem áldoznak, ezért aztán még mindig csak szándék maradt az akadémia terve.
Felállt erre Széchenyi István gróf, aki csak hallgató volt az ülésen, hi­szen ő a főurak rendjébe tartozott, és katonás rövidséggel ezt mondta:
- Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok, és ha feláll egy olyan intézet, mely a magyar nyelvet mű­veli, és elősegíti honosaink magyar nevelését, jószágomnak egyévi jöve­delmét feláldozom rá.
Az Akadémia alapítása
Egy pillanatnyi csend támadt. Mindenki elbámult a nagylelkű fel­ajánláson, mert a hallgatóság tudta, hogy körülbelül ötven-hatvanezer forint a jószág egyévi jövedelme. Ez fejedelmi ajándék a nemzetnek! Ezután hatalmas éljenkiáltás hal­latszott, s nemsokára új meg új fel­ajánlások következtek, a többi mág­nás sem akart elmaradni Széchenyi mögött, bár ilyen nagy összeget egyik se ajánlott fel.
Mentegetözött is az egyik gróf, aki mindössze ötezer forintot jegyezte­tett.
- Egyet se magyarázd - mondta neki Széchenyi István -, én megte­hetem, mert nőtlen ember és katona vagyok. Jó barátaim vannak, akiknél el tudok élni egy esztendeig úgy, hogy a magaméhoz nem nyúlok.

Széchenyi felajánlása annyira fel­lelkesítette a rendeket, hogy még az­nap, a gyűlés folyamán negyedmillió ezüstforint gyűlt össze az Akadémia megalapítására.
Az Akadémia épülete

2014. január 22., szerda

Őrült császárok - Caligula és Neró

CALIGULA (káligula; Kr. u. 37-41):
Caligula császár
A Caligula („Kisbakancs”) nevet a táborban tréfából kapta, mert közka­tona-ruhában nevelkedett a katonák között. Hogy a katonák mennyire meg­szerették és ragaszkodtak hozzá, az legjobban akkor tűnt ki, amikor Augustus halála után a lázongó és valósággal őrjöngő katonákat egymaga, puszta meg­jelenésével lecsendesítette.
Ámde nem tudta féken tartani kegyetlen és gyalázatos természetét: a legnagyobb örömmel nézte végig a kínvallatásokat és az elítéltek kivégzését; éjszakánként parókásan és hosszú köpenyben járta be a csapszékeket és bor­délyházakat.
Amikor figyelmeztették, hogy jóval fölötte áll a fejedelmeknek és kirá­lyoknak, ettől fogva isteni felséget kezdett követelni magának. Elrendelte, hogy vallásos tiszteletben álló és művészi becsű istenszobrokat hozzanak Görögor­szágból, köztük az olümpiai Zeuszét, hogy fejük helyére a magáét tétesse. A saját istenségének külön templomot építtetett papokkal és a legválo­gatottabb áldozatokkal. Ebben a templomban ott állt életnagyságú arany­szobra, amelyre mindennap épp olyan ruhát adtak, amilyent ő maga viselt.
Egyszer egy névcsere folytán mást végeztek ki, nem a kijelölt áldozatot. Caligula csak annyit mondott, hogy ez is ugyanezt érdemelte. Gyakran idézte egy tragédiából: „Gyűlöljenek, csak féljenek!”.
Nemegyszer bezáratta a magtárakat, és bejelentette a népnek, hogy most pedig éhínség következik. Máskor meg az áldozati barom már ott állt az oltár előtt, ő pedig a se­géd ruhájában, felgyürkőzve, magasra emelte a taglót és lesújtott az áldozó­papra.
(Suetonius)

Neró (Kr. u. 54-68):
Nero
Neró a város sikátorait, bordélyházait és kocsmáit saját személyének el­titkolása végett szolgai ruhába öltözve barangolta végig kísérőivel, kik az el­adásra kitett tárgyakat elrabolták, a szembejövőket megsebesítették. Az éj­szakák úgy teltek, mintha ellenség tartotta volna megszállva a várost.
Régi vágya volt négyfogatú kocsit hajtani, s nem kevésbé nagy kedvtelés, hogy színész módjára citeraszó mellett daloljon. Maga hívta meg a városi né­pet is, mely magasztalással halmozta el, mert hiszen a csőcselék szomjazik a mulatságra, és örül, ha ezt maga a császár nyújtja neki.
(Tacitus)

Mialatt énekelt, még szükség esetén sem mehetett ki senki a színházból. Úgyhogy, mondják, volt asszony, aki előadás alatt szülte meg gyermekét; so­kan pedig, akik már megcsömörlöttek hallgatni őt és áradozni róla, a zárt vá­roskapukról vagy a falakról titokban leugorva szöktek ki Rómából, de olya­nok is akadtak, akik halált színlelve vitették ki magukat a Városból.
Családtagjai és mások megöletésének sorát Claudiusszal kezdte. Claudiusnak gombával adták be a mérget. Testvérét, Britannicust (británnikusz) azért tette el méreggel láb alól, mert irigyelte övénél kellemesebb csengésű hangját. Anyjára, aki szavait és tetteit kissé szigorúbban figyelte és bírálta, előbb csak ráijesztett, majd elhatározta, hogy elteszi láb alól. Három ízben méreg­gel próbálkozott, de észrevette, hogy az öregasszony ellenméreggel látta el magát, ezért hálószobája mennyezetét úgy építtette meg, hogy egy szerkezet segítségével éjszaka rázuhanjon az alvóra. Ez a terve sem sikerült, kiagyalta tehát, hogy egy könnyen darabokra hulló hajót készíttet, melyen anyja hajó­törést szenved. De később megtudta, hogy minden másként történt, és anyja partra úszva megmenekült. Végül nyíltan megparancsolta, hogy öljék meg az anyját.
Feleségét egy rúgással ölte meg, mert a terhes, beteg asszony szidalmak­kal árasztotta el, mikor egyszer nagyon későn tért haza a kocsiversenyről.
(Suetonius)

2014. január 21., kedd

Országgyűlés és ifjúság

Pulszky Ferenc
A joghallgatók ügyvédi vizsgájához akkoriban országgyűlési gyakorlatot is megkívántak. Ezek a Pozsonyban időző „jurátusok” tették ki az „országgyűlési ifjak” zömét. Túlnyomó részük a refor­mok elszánt híve volt, Wesselényit egyenesen bálványozták. A közéjük tartozó Pulszky Ferenc (1814-1897) emlékirata érzék­letesen idézi fel szerepüket a pozsonyi országgyűléseken.
„Az országgyűlési ifjúság jobbmódú része a Hollinger kávéházban reggelizett, s újságot olvasott, tíz órakor elment az országházba ülésre, ott éljenezte az ellenzéki szónokokat, s lepisszegte vagy lemorogta az aulikusokat, a karzaton udvaralt a nőknek, délben nézte vagy kísérte a követek családját a séta­téren, ebédelt a Zöld fánál vagy a Vörös ökörnél, délután ismét elment a Hollingerbe, billiárdozott, kártyázott... Politikáról alig volt szó..., csak bizalmasabb baráti társalkodásban, vacsoránál, ha boroztunk, vagy séta közben a gyönyörű pozsonyi ligetben vagy a hegyek közt Dévény felé szűnt meg a tartózkodás; ilyenkor szigorúan ros­táltuk meg a követek magaviseletét s beszédeiket, sopánkodtunk az ország sorsa fölött, és szidtuk az ifjúság lelketlen zömét...
Lelkesülő magyar (gúnyrajz, 1863)
Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy a fennálló viszonyok nem tarthatnak soká, hogy az ural­kodó rendszer meg, fog bukni, hogy az egész ország átalakulása kikerülhetetlen. Arról sem volt két­ségünk, hogy a magyar országgyűlés nem képes a reformot keresztülvinni, de arról, miképpen kell­jen eljárni, senki sem volt magával tisztában...; a forradalmi eszmét mind elutasítottuk magunktól, sőt lojalitásunkat is szerettük fitogtatni, de amel­lett sirattuk Rákóczit, szidtuk a németet... dühösen éljeneztük a követeket, kik bátrabban szóltak, megfáklyászenéztük Széche­nyit, ki folyvást mérsékletet és ildomot prédikált, miért is jobban tiszteltük, mint szerettük, főképp pedig tanulmányoztuk a francia forradalom történetét.

Hogy miben álljon az ország reformja, arra nézve senki sem volt egészen tisztában magával, a külföldi szabadelvű nézetek azonban nem voltak ismeretlenek előttünk, olvastuk Széchenyi Stádiumát, s keveselltük javaslatait...” (Életem és korom)

[In: Bihari Péter: A 19. század története fiataloknak. 1775-1918. Holnap Kiadó, Budapest, 2000. 96. o.]

2014. január 1., szerda

Vallomások a Horthy-korszakról



Horthy Miklós, a kormányzó

Ebben az országban rendnek kell lennie, és én rendet is fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség jobboldalról történik, számomra a kü­lönbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok be­lelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlen­kedésbe passzióval [itt: örömmel].
(Horthy nyilatkozata 1922-ben egy szélsőjobboldali küldöttségnek)

Nagy veszedelem az, ha az általános titkos választójogot műveletlen, értelmetlen tömegeknek kell gyakorolniuk. Televényföldje az ilyen nép a legrosszabb demagógiá­nak. Mint belügyminiszter meggyőződéssel működtem közre abban, hogy a Friedrich-kormány [átmeneti kor­mány 1919 augusztusa és novembere között] választó­jogi rendeletét, amely a legszélsőségesebb általános tit­kos választáson alapult, módosítjuk és választójogunkat a magyar tömegek értelmi szintjével összhangba hoz­zuk. Vállalom e tényért a történelmi felelősséget.
(Bethlen egyik minisztere a választójog kérdéséről)

A "Hangya-szövetkezet"

 ...Csodálom, de ne higgye, hogy utánozni akarom [...] ez a ruha sem Magyarország, sem az én méretemnek nem felel meg. Elszántan alkotmányos és parlamentárius vagyok és maradok.
(Bethlen a húszas évek derekán így jellemezte Mussolinit a francia követnek)
 
Egy nyilas plakát
A kormányzói jogkörnek az előző kormány által kez­deményezett kiterjesztését én nem kívántam és nem szorgalmaztam. A tervezetben egyedül egy pontot tar­tottam fontosnak: a kormányzói szék megüresedése esetére a megfelelő utódról való gondoskodást. Min­den szerénytelenség nélkül úgy érzem, hogy államfői minőségemben szerzett több mint 17 évi tapasztalat után én tudom a legjobban megítélni, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyekre ezekben a nehéz és bonyodalmas időkben a kormányzónak szüksége van. Csakis azért kívántam magamnak az utód választására egyedül tekintetbe jövő érdemes férfiaknak - akár kor­látlan számban - való ajánlási jogát, hogy megakadá­lyozzam olyanok jelölését, akik szerintem nem felel­nek meg.
(Horthy bizalmas levele 1937-ben, a kormányzói jogkör kiszélesítésének tervezetéről)

Választási plakát
Mi magyarok szabadságszerető nép vagyunk. Nem is tudnánk élni szabadság nélkül, de visszaélni a sza­badsággal nem szabad. A szabadság biztosítéka az al­kotmány, de ugyanez a biztosítéka annak is, hogy az államügyek vezetéséhez csak olyan férfiak juthatnak, akik hivatottságukat és rátermettségüket kimutatták, és ezzel az alkotmányos tényezők bizalmát megnyer­ték.
Mennyi tudás, gyakorlat, megbízhatóság, életta­pasztalat, jellemszilárdság és mennyi tehetség kell ah­hoz, hogy valaki egy vezető állásban meg tudja a he­lyét állani! Még egy gyárüzem, egy gazdaság vagy egy kórház vezetéséhez is különös képességek kellenek, hát még egy ország ügyeinek az intézéséhez! Nem elég, hogy valaki önmagát kinevezze világmegváltó­nak és frázisokkal, jelszavakkal, ügyes demagógiával a tömegeket, sőt esetleg ingatagabb jellemű intelligensebb csoportokat is félre tudjon vezetni.
(Horthy rádióbeszéde, 1938)


[in: Dupcsik-Repárszky: Történelem IV. 20. század. Forrásgyűjtemény. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2003. 63-64. o.]

Egy vallomás a tatárjárás utáni politikáról

[...] A kereszténység érdekében megalázva királyi méltóságunkat, két leá­nyunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat meg Lengyelország her­cegéhez adtuk nőül, hogy tőlük s más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok gondosan titkolt terveit, s így szándékaikkal s csalárd furfangjaik­kal alkalmatosabban szembeszállhassunk. Befogadtuk a kunokat is orszá­gunkba, és sajnos, most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogá­nyokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt, a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze, hogy ez­zel elkerüljük a még rosszabbat, és alkalmat teremtsünk őket keresztvíz alá édesgetni, mint azt már többükkel megtettük.
Mindezzel és egyebekkel szeretnénk a szent főpap előtt világosan be­bizonyítani, hogy ilyen szorongatott helyzetben Európa egyetlen keresz­tény uralkodójától s népétől sem kaptunk hasznos segítséget, csak a jeru­zsálemi ispotályosok házától, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert fogtak a pogányok és eretnekek ellen, országunk és a keresztény hit védelmére; ezeket rögtön el is helyeztük a legveszélyesebb területe­ken: túl a Dunán, a kunok és bolgárok határán, mert országunk megtá­madtatásakor erre is kapu nyílt a tatárok serege számára [...] Más részü­ket országunkban helyeztük el a Duna mellett épített váraink védelmére, mert ebben járatlan a mi népünk. [...] nekünk is, egész Európának is üd­vösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize [...] itt álltunk mi is, bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapig állt ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még teljességgel várak és védők híján szűkölködött...

(IV. Béla 1250-ben írt levele a pápához)

A tatárjárás előzményei

Julianus barát első útja
Julianus barát szobra
Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állí­tólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy ma­gyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járó­földre biztosan megtalálhatja azokat a ' magyarokat, akiket keresett. Így is történt.
Megtalálta pedig őket a Nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, na­gyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bár­mit mondott nekik hitről vagy egyebekről, a legfigyel­mesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyel­vük; megértették őt és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkas húst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek ha­gyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomá­suk róla.



A magyarok és a király közötti gyűlölség okairól

IV. Béla
Amikor ennek a Béla királynak az atyja, a jó emlékű András király megfizette tartozását a halálnak, a ki­rály az ország főembereivel és nemeseivel tüstént Szé­kesfehérvárra ment, és amikor itt - miként szokás - az esztergomi érsek megkoronázta, neki pedig első dolga volt száműzni egynéhány főurat azok közül, akik ko­rábban ő ellene atyja pártján voltak.
Némelyeket, kiket (édesanyja, Gertrudis királynő egykori gyilkosai közül) elfoghatott, börtönbe vetett, [...] Meg akarta törni a főurak elbizakodottságát is, ezért megparancsolta, hogy méltó büntetését vegye el az a főúr, aki a király jelenlétében le merészel ülni, ki­vévén a királyi hercegeket, érsekeket és püspököket. Azon helyt meg is égettette a főurak székeit, amennyit csak találhatott [...]
Máson is panaszkodtak szívük nagy keserűségében a nemesek. A régibb királyok sokszor hadba szólítot­ták az ő eleiket a rutének, kunok, lengyelek ellen,
eleikből vesztek karddal is, haltak éhen is, estek fog­lyul is, szenvedtek különféle kínt is, de a régi királyok a hadból megtérőknek, vagy a foglyok családjának il­lendő kártérítést adtak, falukat, birtokokat, jószágokat örökös tulajdonjoggal adományoztak. Ez a király pe­dig [IV. Béla] - így panaszkodtak - nemcsak semmit nem ád a nemességnek, de még régen kapott jószágai­kat is visszaszedegeti a maga hatalma birtokába. Hi­szen akik azelőtt gazdagok, hatalmasok voltak, sereget tartottak, most maguk alig élhettek.

[in: Eszterág-Kojanitz: Történelem II. Középkor, kora újkor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2007. 85. o.]