Lesvetések
A törökök ősi fogása volt a ravaszul
kieszelt cselvetés és leshányás. Mesterek
voltak e téren. Hiszen legnagyobb sikereiket ügyes cselvetéseiknek, s a fegyvernemeik
különbségének köszönhették! A törökök mindent, de mindent fölhasználtak arra,
hogy az ellenséget tévedésbe ejtsék. Még meg sem indultak hazánk felé, máris
rászedték a mieinket. Ugyanis ők maguk a legképtelenebb híreket terjesztgették
nálunk hadi erejük felől, hogy a mieinket jó eleve megrémítsék. Tízszer,
hússzor akkorának hirdették hadukat, mint amekkora a valóságban volt! S a mieink
ezt jobbára készpénzül vették. Így magyarázható, hogy történeti könyveinkben ma
is két-háromszázezer török harcos szerepel ott, ahol negyvenezer sem volt. A ravasz
megtévesztést, a mesteri módon kieszelt kelepcéskedést
aztán harc közben is folytatták.
Lesvetés |
A 16. század második felében a mieink
is megtanulták a törökök csalárd fogásait. A lesvetés
és a leshárítás módját már a legkisebb
végházunk őrsége is pompásan értette, és rendszeresen űzte. Nemcsak az egykorú
magyar levelek, de a török basák panaszos levelei is tele vannak a magyar
vitézek lesvetéseinek a leírásával. A budai
basák számtalanszor írják a leveleikben, hogy nincsen nap száguldás, lesvetés, útállás és kóborlás nélkül. Arról
persze mélyen hallgatnak, hogy a törökök éppoly kedvvel űzték e harci
játékokat, mint a mieink.
A lesre indulás majd mindig éjjel
történik. Ha a kitűzött helyre megérkeztek, a jól megválasztott rejtekhelyen a
lesbe beállottak. Rendkívüli gonddal és előrelátással megválasztott és jól
elrejtett helyen megvetvén a lest (a lesbe beállottak), minden nyomot
eltávolítottak, vagy pedig szándékosan megtévesztő
nyomot hagytak. Az idő és a körülmény szabta meg, melyiket kellett tenniök. Ha nagyobb sereggel voltak, nem egy, hanem
két vagy három helyen vetették meg a lest. Ahol a dandár állott, azt nevezték deréklesnek. A kisebb lesnek aztán az volt a föladata,
hogy a nagyobbhoz csalja az ellenséget. Miután alkalmatos helyeken vigyázó
strázsákat és cirkálókat helyeztek el, teljes fegyverzetben várták a híreket.
Már ez a várakozás is nagy megpróbáltatás volt, mert néha napokig tartott.
Ezért akárhányszor megesett, hogy a vitézeken rettenetes fáradtság vett erőt, s
a lovak hátán elaludtak. De egyszerre jeladással vagy szóval jelentik, hogy
török csapat közeledik. A fő dolog most az volt, hogy a törököt lesre hozzák. Erre a célra
jó iramló lovakon azonnal kibocsátották a martalékot. Néha csak két-három,
máskor meg tizenöt-húsz jó lovag volt ez a martalék. Rendeltetése az volt, hogy
a közeledő ellenséget csipdesse, egyet s mást elragadjon tőle, aztán futásnak
eredvén, ügyes mozdulatokkal a lesre csalja. Veszedelmes foglalkozás volt ez! A
kibocsátott martalékra - amint a szó is mutatja
- sokszor halál, ritkábban rabság várt.
Csak a csatákon forgott, kitanult s gyors lovú martalék tudta a biztos veszedelmet elkerülni. De azért szó nélkül vállalkozott mindenki, hogy martalékul a török elibe menjen.
Minél ügyesebb
s önfeláldozóbb volt a martalék, annál könnyebben csalta a törököt a leshelyre.
Hogy az ellenség gyanút ne fogjon, a martalékon kívül még kisebb lovas csapatot
is bocsátottak ki. Ez arra szolgált, hogy az ellenség figyelmét elvonja a dandárban
álló deréklesről.
Amint az
ellenség - mohón üldözve a martalékot - a lesre ment, egyszerre megszólalt a tárogatósíp,
pergett a dob, s minden oldalról hangzott a csatakiáltás: Jézus! Jézus! Hozzá,
vitézek, hozzá!
A meglepett
török csapat egy pillanat alatt megrezzen és megbomlik. Ijedtében és zavarában
azt sem tudja, mihez fogjon, menekülni próbál, de hasztalan; mert minden
oldalról ellenség áll vele szemben. Tehát harcolnia kell, míg el nem pusztul,
vagy amíg rést nem sikerül nyitnia.
Török-magyar párviadal |
Orrszedések
A magyar, hiú nemzet lévén, a test ápolására, a test szépítésére is sokat tartott. A magyar kényes lévén az orrára,
elgondolhatjuk, hogy nem szívesen vágatta le! Pedig az orrlevágás veszedelme
gyakran környékezte. A török világ ugyanis ezt az embertelen szokást is meghonosította
nálunk.
Az orr
levágása nem is annyira kegyetlenség, mint inkább a vitézeknek a megcsúfítása volt.
Az orr levágását élőkön és holtakon egyaránt űzték. Az összegyűjtött orrokat
ezután a törökök győzelmi jelekül a Portára küldötték.
A legelső eset,
amikor magyar vitézek szállítottak Bécsbe, 1543-ban történt. Péter István egy csomó
török orrot és fület vitt ajándékba a királynak, s őfelsége hat forint áru
posztót adott neki jutalmul.
Rablás, dúlás, fosztogatás egy korabeli metszeten |
Az orrszedés a
magyar részen csakúgy esett meg, mint a törököknél. Az összegyűjtött orrokat a
mieink is a királynak küldötték, és I. Ferdinánd az ilyen küldeményeket
szívesen vette. Azt még értjük, hogy őfelsége a magyar urak küldte pompás
gyümölcsöt szívesen vette. Ilyen esetben a kosarakat is maga bontotta fel, maga
kóstolta meg először, aztán a sok királyi herceg elől a saját szekrényébe
zárta. De hogy mit csinált a hatalmas török orrokkal, azt már csak ő tudta…
In: Balla
Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános
iskola 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 185-187. o.