Az atlanti charta (1941.augusztus 12.)

Az Egyesült Államok elnökének és Nagy-Britannia miniszterelnökének közös nyilatkozata

Sir Winston Churchill

Az Egyesült Államok elnöke és Churchill miniszterelnök, mint Őfel­sége egyesült királyságbeli kormá­nyának képviselője, találkozván egy­mással, helyénvalónak találják, hogy kinyilvánítsák országaik nemzeti politikájának bizonyos közös alapelveit, amelyekre a világ jobb jövőjébe ve­tett reményüket alapozzák:

Először, országaik nem töreked­nek semmiféle területi vagy egyéb növekedésre.

Másodszor, nem kívánnak sem­miféle olyan területi változásokat amelyek nem egyeznének meg az ér­dekelt népek szabadon kifejezett óhajával.

Harmadszor, tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy megvá­lassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar; kívánják továbbá, hogy állítsák vissza mindazoknak a népeknek szuverén jogait és önkor­mányzatát, amely népeket ettől erő­szakkal megfosztottak.

Negyedszer, fennálló kötelezett­ségeik kellő tiszteletben tartása mellett arra törekednek, hogy minden állam, legyen az nagy vagy kicsi, győztes vagy legyőzött, egyenlő fel­tételekkel vegyen részt a világkeres-kedelemben és jusson hozzá a vi­lág nyersanyagforrásaihoz, amelyek­re gazdasági virágzásához szüksége van.

Ötödször, azt kívánják, hogy gaz­dasági téren megvalósuljon min­den nemzet legszorosabb együttműködése abból a célból, hogy mindannyiok számára biztosítsák a jobb munkakörülményeket, a gaz­dasági haladást és a szociális biz­tonságot.

Franklin Delano Roosevelt

Hatodszor, remélik, hogy a náci zsarnokság végleges szétzúzása után olyan békét teremtenek, amely min­den nemzet számára lehetővé teszi, hogy saját határain belül biztonság­ban éljen, és amely biztosítékot nyújt arra, hogy minden ember minden országban félelem és szükség nélkül élhessen.

Hetedszer, egy ilyen békének minden ember számára lehetővé kell tennie, hogy akadály nélkül kel­hessen át a tengereken és az óceá­nokon.

Nyolcadszor, meg vannak győ­ződve arról, hogy a világ valamennyi nemzetének gyakorlati vagy eszmei okokból el kell jutnia odáig, hogy lemondjon az erőszak alkal­mazásáról. Mivel a jövő békésen nem tartható fenn, ha azok a nem­zetek, amelyek határaikon kívül tá­madással fenyegetnek vagy fenye­gethetnek, továbbra is rendelkez­nek szárazföldi, tengeri és légi fegyverzettel, meg vannak győződve ar­ról, hogy addig is, amíg az általá­nos biztonság szélesebb és állandó rendszerét meg nem teremtik, lé­nyeges követelmény ezeknek a nem­zeteknek a lefegyverzése.

Hasonlóképpen támogatni és elő­segíteni fognak minden egyéb olyan gyakorlati intézkedést, amely csök­kenti a békeszerető népekre neheze­dő fegyverkezés nyomasztó terhét.

Prince of Wales csatahajó, amelyen a nyilatkozat született

Két monda II. Józsefről

(az első olvasmány hangoskönyv formában meghallgatható a cím linkjére kattintva)

József főherceg és az egriküldöttség

Mária Terézia családja körében

Éles eszű, dacos, erős akaratú ifjú volt József főherceg, aki később II. József néven lépett a trónra. Alighogy felserdült, máris uralkodni vágyott, kemény szóval bírálta édesanyja, Mária Te­rézia tanácsosait, ezek meg erősen tartottak tőle, és amikor csak lehetett, borsot törtek az orra alá. De a főherceg se hagyta magát: olykor még az édesanyjának is ellene mondott, mindenben a maga meggyőződése szerint határozott, és amit feltett magában, azt keresztül is vitte.

Történt egyszer, hogy Egerből egy népes küldöttség érkezett Bécs városába. Csupa ősz öregemberből állott, a legidősebb több mint százesztendős, a legfiatalabb, ha ez még fiatalság, kilencven­hat éves. Ugyan miért tették meg gyalog ezt a hosszú utat ezek az ősz öregemberek?

Mária Terézia korában a vallási felekezetek erősen torzsalkod­tak egymással, a római katolikus egyház gyakran visszaélt a ha­talmával, s ahol lehetett, a többi felekezetet elnyomta. Így történt ez Egerben is: a nagy hatalmú Barkóczy Ferenc egri püspök az ott lakó szerbeket, akiket akkor rácoknak neveztek, katolikus vallásra akarta téríteni, és szembe találta magát Vítkovics József­fel, a rácok görög katolikus papjával. Egyik se engedett, és ennek az lett a vége, hogy Vitkovics Józsefet letartóztatták, Budára vit­ték, és ott börtönbe zárták.

Rác népviseletben

Várták, egyre várták az egri hívek, hogy majd csak kiengedik papjukat a börtönből, de bizony hiába várták. Erre Vitkovics Péter, a derék pap édesapja összehívta az öregeket, és azt mondta nekik:- Kenyerünk javát megettük, mindig becsületben éltünk, men­jünk fel Bécs városába, boruljunk le a királynő előtt, és kérjük meg illő tisztelettel, hogy bocsássa szabadon a fiamat, az egri rácok papját!

- Úgy legyen! - mondták erre az öregek, azzal feltarisznyáltak, elbúcsúztak a családtól, és elindultak Bécs városába - gyalog­szerrel.

Hosszú-hosszú vándorlás után végre megérkeztek Bécsbe, ott aztán megtudták, hogy tovább kell menni még onnan is, mert a királynő a közeli kastélyában, Schönbrunnban tartózkodik.

Odavánszorog a sok öreg a schönbrunni park kapujához, s kezdi kérlelni a kapuőrt, engedje be őket, hadd boruljanak le a királynő lába elé. Hiszen kérlelhették, könyöröghettek, mert a kapuőrnek kiadták a parancsot, hogy a királynő senkit se fogad, s a szolgalélek nem gondolt se az öregséggel, se a fáradtsággal, egyedül csak a parancsot hajtogatta: senki se léphet be a schönbrunni palotába.

A schönbrunni kastély kortárs festményen

Keserves sírással, nagy könnyhullatással fordultak vissza az öregek, és már indultak is, hogy Egerbe hazatérjenek. Ahogy mennek Bécs felé, szembevágtat velük egy ifjú hófehér paripán. József főherceg tért vissza a lovaglásból, s amint az öregeket meg­pillantotta, visszafogta paripája száját, megállott, és azt kérdezte az öregektől:

- Ugyan mi járatban vannak? Miért eresztették búnak a fejü­ket?

Akkor Vitkovics Péter, az elfogott pap édesapja előállott, és azt mondta a főhercegnek:

- Nagy jó uram, az én fiam Eger városában a rácok papja. A püspök úr elfogatta, börtönbe záratta. Most azért indultunk útnak, hogy Mária Terézia királynőt megkérleljük, engedje sza­badon a papunkat. De bizony nem bocsátottak a királynő elé, ezért búsulunk, ezért búslakodunk.

- No, ezért egyet se búslakodjanak - mondta nekik a főherceg -, majd én eligazítom a dolgot.

Azzal leszállt a lováról, és megindult gyalog az öregekkel egye­nesen a schönbrunni park felé.

Az öregek nem tudták mire vélni a dolgot, és nagyon tartottak tőle, hogy a goromba kapuőrző ismét visszaküldi őket. Nagyon meglepődtek, amikor látták, hogy a kapuőr alázatosan tiszteleg annak a fiatalembernek, aki közöttük masírozik. Még csak akkor lepődtek meg igazán, amikor József főherceg bevezette őket az édesanyja, Mária Terézia elé, és maga támogatta a kérésüket.

A királynő teljesítette a kérést, az öregek pedig boldogan siet­tek hazafelé. Amikor Budára érkeztek, ott már várta őket a pap­juk, mert Vitkovics tisztelendő urat a királynő parancsára rögtön szabadon bocsátották.

(In: Lengyel Dénes: Kossuth Lajos öröksége. Móra Kiadó, Bp., 1977. 68-70. o.)

II. József elvei

A jobbágyok, a parasztok szívükbe zárták azt a különös császárt, aki egyszerű ruhában járt, meghallgatta a szegény ember pana­szát, s ha lehetett, pártját is fogta az urakkal szemben. De akit a szegények, az egyszerű emberek szeretnek, azt a hatalmasok min­dig gyűlölik. II. Józsefet a magyar nemesek kalapos királynak csúfolták, a bécsi urak és asszonyságok pedig eleinte Mária Teré­ziának árulkodtak róla, később titkon gúnyolódni kezdtek. Sőt amikor észrevették, hogy a császár ezt is eltűri, gyalázkodó ver­seket, röpiratokat írattak ellene.

A császár tisztelte a szabad szó jogát, nem törődött se a magyar nemes, se a bécsi tanácsos gúnyolódásával. De mikor a birodalom kormányzásáról, az elvekről volt szó - ő sem tűrt tréfát, de még ellentmondást sem!

Egyszer felkereste egy előkelő bécsi úrhölgy, és kérte a császárt, léptesse elő soron kívül az ő két fiát.

Megharagudott erre a császár, és azt mondta a hölgynek:

- Asszonyom, én a nők társaságát csak pihenésül keresem, és elveimet a szép nemnek soha fel nem áldozom. Az ön két fia kö­zül az idősebb is csak húszéves, és már kapitány, az ifjabb kano­nok. Mit akar még? Talán bizony az egyiknek hadvezérnek, a másiknak püspöknek kellene már lenni? Őszinteség az udvarnál, szigor a táborban, komolyság keménység nélkül, nagylelkűség gyöngeség nélkül, igazság mindenben. Ezek az én elveim, asszo­nyom.

(In: Lengyel Dénes: Kossuth Lajos öröksége. Móra Kiadó, Bp., 1977. 78. o.)

Schönbrunn ma