2011. december 29., csütörtök

Középkori fogalmak és térkép

Kedves Olvasó!
Témazáróhoz fogalmak és térkép az alábbi linkre kattintva érhető el.

Középkori fogalmak és térkép

2011. december 21., szerda

Daidalosz és Ikarosz


       Daidalosz, az athéni ezermester, féltékenységből megölte unokaöccsét és tanítványát, Talószt, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Ezért halálra ítélték, de ő Krétába menekült, és itt Minósz király szolgálatába állott. Mikor Minósz feleségének, Pasziphaénak, félig bika alakú gyer­meke született, a Minótaurosz, Daidalosz építette számára a labürin­thoszt. De Minósz azután sem engedte el maga mellől.
       Daidalosz megunta a hosszú számkivetést, és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.
       - A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll - gondolta magában -, meneküljünk arra! Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minósz.
       És elmerült a még ismeretlen művészetben, és megújította a természe­tet. Tollakat rakott szépen egymás mellé, a legkisebb után egyre na­gyobbakat, majd a legnagyobbakat egyre kisebbre váltva, mintha hal­mon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagy­ságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a közepén lenfonállal fűzte össze őket, alul viasszal kötötte meg, s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikarosz, s nem tudta, hogy a saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal majd a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játé­kával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
       Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, és függve maradt a meglebegtetett légben. Kitanította gyermekét is:
       - Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze! A közé­pen haladj, nem kell a csillagokat se vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz!


S megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállához illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos, öreg arcát, és remegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyán felemelkedve, ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, és tanítgatta a vészt hozó művészetre, s mozgatta a saját szárnyát, és hátra-hátranézett fiára.
       Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, egy pásztorember, botjára támaszkodva, szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket. S már bal felől Héra szigete, Szamosz, és Délosz és Parosz mind elmaradtak, jobbra Lebinthosz volt, és a mézben gazdag Kalümné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva, magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyát elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelte a kék víz, amelyet aztán róla neveztek el Ikaroszi-tengernek.
A szerencsétlen apa - de már nem is apa - utánakiáltott: - Ikarosz! Ikarosz! Hol vagy? Merre keresselek? Ikarosz! - ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, és elátkozta saját művészetét, és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikaroszról kapott nevet a vidék.


 [In: Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék. Móra Könyvkiadó, 1976. 114-115. o.]

A történet három dimenziós animációs feldolgozását a Mozaik Kiadó honlapján az alábbi linkre kattintva tekintheted meg.

2011. december 12., hétfő

Világ a két világháború között



Segédanyag a Világ a két háború között című témához

- évszámok -
1918 tavasz – 1922                  polgárháború Szovjet-oroszországban
1919. január – június                a versailles-i (párizsi) békekonferencia
1919 – 1933                            a weimari köztársaság Németországban
1922. október                          Mussolinit Olaszország kormányfőjévé nevezik ki
1925                                        locarnoi egyezmény - Németország jóvátétel fizetéséről
1929                                        az első ötéves terv és a kollektivizálás kezdete a Szovjetunióban
1929-1933                               gazdasági világválság
1933. január                             Hitlert kormányfővé nevezi ki von Hindenburg államfő
1933 – 1945                            náci diktatúra Németországban
1935                                        Németország visszaszerzi a Saar-vidéket
1935-36                                   Olaszország háborúja Abesszíniában (ma: Etiópia)
1936. október – november       Antikomintern Paktum (Németország-Olaszország-Japán)
1936-1939                               Polgárháború Spanyolországban
1938. március                           Anschluss – Németország elfoglalja Ausztriát
1938. október                          müncheni konferencia

- személyek -
(a TK. 208-212. oldalán lévő kislexikonból vagy kattints a linkre!)

2011. november 17., csütörtök

Élet a Gulágon


A szovjet munkatáborok elődjei már a cári időkben is működtek. Ide száműzték a rendszer ellenségeit. A kommunisták nemcsak megtartották ezeket, hanem újabbakat is létrehoztak, amelyekben milliók sínylődtek. A táborok legnagyobb része a ritkán lakott, zord éghajlatú területeken létesült. 1930-ban állították fel a Táborok Főigazgatóságát. Ennek orosz rövidítéséből származik a GULAG szó.
A rabok kényszermunkát végeztek. Hajózható csatornákat. vasútvonalakat építettek, fát vágtak, követ bányásztak. Kevesen bírták tovább 5-6 évnél: a foglyok nagy része az alultápláltság, a betegségek és a kimerültség miatt életét vesztette. Az újabb rabszállítmányok azonban folyamatosan érkeztek.
A munkatáborok embertelen világát Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című könyve mutatja be legszemléletesebben. A következőkben ebből olvashatsz, részleteket.
A szigetvilág minden munkájánál ősibb a fakitermelés. Melledig ér a hó. Favágó vagy. Kidöntöd a fát. Aztán üggyel-bajjal evickélve a mély hóban, elvagdosod az ágakat. Aztán mérték után felfűrészeled a törzset, gúlát raksz. A napi norma pedig öt köbméter, fejenként. Nyáron néha tizen­három órát dolgozhatsz, méghozzá tisztán, az ötkilométeres oda­-visszaúton kívül. A melósok éjfélig az erdőben maradtak a reflektorok fényében, hogy csak reggel felé érjenek haza, egyék meg a vacsorával együtt a reggelit is, aztán irány vissza az erdőbe
S hogy kosztolták őket az ilyen munkafejében? Megtöltötték a kondért vízzel, beleszórtak hámozatlan aprókrumplit (ez volt a jobbik eset), "fekete káposztát" (csalánlevelet), répaszárat s egyéb gizgazt, no meg bükkönyt, korpát, azt nem sajnálták. Minden értékesebb tápanyagot félretettek a vezetőség számára.
Ha a teljesítmény mondjuk kevesebb, mint a norma 30 százaléka, szigorított koszt jár: 30 deka kenyér és egy tál leves naponta; 30-tól 80 százalékig fegyelmi koszt: negyven deka kenyér; két tál balinda [leginkább a moslékra emlé­keztető, híg levesféle]; 80-tól 100 százalékig dolgozó koszt: ötven-hatvan deka kenyér, három zupa [leves]. Ezután jönnek az élmunkás adagok, itt több változat lehetséges. 70-90 deka kenyér és a leves után kása, esetleg prémiumfogás: valami fekete, kesernyés rozslepény, borsóval töltve. E híg, sovány koszt kiérdemléséért hajszolt munkában emésztődnek az izmok, s az élmunkások előbb a földbe kerülnek mint a munkamegtagadók.
A kenyér vizenyős, szemetes, összeégett, a jó ég tudja, miből dagasztott volt. A legízletesebb csemege azonban az útifű, a pipitér és a zuzmó volt. A bányában sokan megették a tengeri agyagot. Ha naponta egy kilót elmajszol belőle az ember, csak úgy, kenyérpótlónak, úgy érzi, tele van a hasa...
A barakk csak bunker, amit a földbe ástak. A sarkvidéken pedig rendszerint sátor, néha ugyan földdel körbehányva, esetleg széldeszkával befödve. Éjszaka a sapka, a nők haja hozzáfagy a sátorlaphoz.
Priccsek két szinten, priccsek három szinten. A deszka legtöbbször csupasz: semmi sincs rajta. Némely helyen olyan szemérmetlenül lopnak, hogy ki sem adnak semmi kincstárit, de a rabok sem tartják semmijüket a barakkokban: tálkát, bögrét, mindent kivisznek a munkahelyre (batyuba kötve még a rongyai­kat is, úgy ássák a földet). Még a háncsbocskort is a fejük alá teszik, nehogy lelopják a lábukról. Némely barakk úgy el van árasztva élősdiekkel, hogy négy napig is füstölhetik, kénezhetik, az sem segít. Tetves ruháikat legfeljebb  evőedényeikben  főzhetik ki. A kórházak állapota is szörnyű. A hasmenéses betegek kettesével fekszenek az ágyakon, úgy el van­nak gyöngülve, hogy maguk alá piszkítanak. Ágynemű, gyógyszer nincs. A holttesteket szánon vagy szekéren viszik ki. Mindig tömegsírt ásnak. A halottakat ruhátlanul, koporsó nélkül földelik el.

2011. november 14., hétfő

Lovaggá avatás szertartása

Ha már világosan bebizonyosodott, hogy az ifjú alaposan elsajátította a lovagi harcmodor és viselkedés minden csínját-bínját, méltónak találták arra, hogy a lovagok közé felvegyék. Az avatást rendszerint fe­jedelmi esküvő vagy keresztelő al­kalmával hajtották végre.
Az avatás igen hasonlított az egyházi szertartásokhoz. A színhely a vár, a templom s a körülötte elterülő vidék. Tulajdonképpen minden lovagnak jogában állt lovaggá ütni ne­mes fegyvernököket. Gyakorlatban azonban csak a tekintélyes, előkelő, idősebb lovagok gyakorolták ezt a jogot. A szertartás koronként és he­lyenként változott.
Holland Vilmos német király (1247-1256) lovaggá avatásának leírásából egy bonyolultabb ceremóniát ismerhetünk meg:
A cseh király az ifjú uralkodót az előkészületék és felfegyverzés után a kölni dómban a bíboros elé vezette, s kérte a főpapot: fogadja el az ifjú fegyvernök lovagi esküjét, hogy méltóvá váljék a lovagrendbe való felvételre. A főpap ekkor elmondta, hogy mit jelent a lovag szó, melyek a lovag kötelességei, erényei. Ezután a bíboros az ifjú összekulcsolt kezét a
misekönyvre helyezte, s megkérdezte: - Akarod-e Isten nevében alázatosan elnyerni a lovagi méltóságot, s a most ismertetett szabályokat legjobb tudásod szerint betartani?
Az ifjú válaszolt: - Akarom. Ezután elhangzott a fogadalom, hogy a lovagi szabályokat megtartja. A bíboros hozzátette: - Ez az alázatos fogadalom segítsen bűneid igaz bocsánatához. Ámen.
A cseh király pedig nyakon legyintette a fegyvernököt, s így szólt: - A mindenható Isten tiszteletére lovaggá teszlek, örömmel fogadlak társaságunkba. - Emlékeztette, hogy Jézust is pofon ütötte a főpap, s kigúnyolták. Azt tanácsolta, hogy vegye magára Krisztus keresztjét, bosszulja meg az ő halálát.
Ezután kürtök harsogása és harangok zúgása mellett Vilmos lovagi mérkőzést vívott a cseh királyfival, s bemutatta kardvívásbeli ügyességét. Így fejezte be fegyvernöki pályafutását. Három napig tartottak az udvari ünnepségek, s az ifjú király értékes ajándékokkal mutatta meg az ország bőkezűségét, előkelőségét.
Avatás után a lovag nagykorú lett, s nyitva állt előtte a vagyon és magas tisztségek megszerzésére.

A lovagi kultúráról bővebben itt olvashatsz:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/lovagi_kultura/

2011. október 20., csütörtök

Babiloniakról

Babiloni szokások

Ami pedig a ruházatukat illeti, lenből készült, bokáig érő khitónt [bő, redős inget], felette pedig gyapjúruhát viselnek, s efölé még egy kis köpönyeget terítenek. Lábbelijük helyben készül, és hasonlít a görögök sarujához. Hajukat hosszúra növesztik, és szalagokkal fűzik át, s egész testüket illatszerekkel kenik be. Mindenkinek van pecsétgyűrűje és faragott botja, s minden bot végén alma, rózsa, liliom, sas vagy valami ilyesféle van kifaragva, olyan botot nem szokás hordani, amelyiket nem díszíti faragás. Ilyen hát a ruházkodásuk. [...]
Bölcs szokásuk, hogy mivel orvosaik nincsenek, a betegeket kiviszik a piactérre. Itt aztán az emberek odamennek hozzájuk és tanácsokat adnak, miképp gyógyulhatnának meg, akár, mert maguk szenvedtek a betegségben, akár, mert mástól hallottak róla, akit ilyen kór gyötört. Elmondják, hogy ők hogyan gyógyultak ki a betegségből, vagy mit hallottak mások gyógyulásáról. A beteg mellett szó nélkül egyetlen ember sem haladhat el, meg kell kérdeznie, hogy mi a baja. Halottaikat mézzel bekenve temetik el, s gyászszertartásuk hasonlít az egyiptomiakéhoz.

(Hérodotosz: A görög-perzsa háború I. 195., 197-198.)

Újévi ünnepség Babilonban
Az ünnepet az ország minden részében megülték, a legfontosabb események azonban a fővárosban zajlottak. Az ünnep kezdete előtt az ország különböző városaiból istenszobrokat hoztak Babilonba, és ezeket a főtemplomban helyezték el. Ők alkották Marduk isten kíséretét. Az ünnep napjaiban a város tele volt emberekkel, nyüzsgéssel, zenével, lármával.
Az ünnepi események Marduk templomában és a toronytemplomban zajlottak. A főszereplő Marduk isten szobra volt, amelyet ez alkalommal különleges pompával felöltöztettek, és drágakövekkel díszítettek.
Az ünnepség kezdetén a papok több napon át étel- és italáldozatot mutattak be az isteneknek. Ezután bevezették a templomba a királyt, aki hatalmának jelvényeit az istenszobor elé helyezte. Miután beszámolt az istennek az eltelt év eseményeiről, be kellett vallania, milyen hibákat követett el a kormányzásban. A főpap ekkor az isten helyett arcul legyintette, fülét megrángatta, és figyelmeztette, hogy gondosan tegyen eleget minden vallási kötelezettségének. Ezután a király ismét felékesítette magát hatalmi jelvényeivel, majd a templomudvarban a főpappal együtt fehér bikát áldozott Marduknak.
A tulajdonképpeni népünnepély a tizedik napon kezdődött, amikor a király megfogta Marduk isten kezét, és arra kérte, hogy álljon fel. Ezzel erősítették meg hivatalában a királyt. Marduk ekkor egész kíséretével együtt útra kelt: szobrát hajóra tették, s az Eufráteszen felfelé hajózva elhagyták a várost.
Az ünnepséget ezután a várostól északra fekvő „újévi ünnepek házában" folytatták. Az ünnepség befejeztével az istenek diadalmenetben tértek vissza Babilonba. Hatalmas tömeg kísérte zenével és tánccal a kocsit, és általános öröm uralkodott. A felvonulók az Istár-kaputól a palota magas falai mellett Marduk isten templomáig vonultak.
Az ünnepséget évszázadokon át mindig az ősi hagyományok szerint tartották meg.

2011. október 14., péntek

Miért támogatta a francia királyság az amerikai köztársaság megszületését?


A regényrészletben szereplő Pierre Caron de Beaumarchais-t [bomársé] mint A sevillai borbély és a Figaro házassága című vígjátékok szerzőjét ismerjük. Sokáig a francia király titkos szolgálatában állt.
Pierre Caron de Beaumarchais mint a francia kormány titkos ügy­nöke az utóbbi időben Londonban tartózkodott. Sötét, némileg piszkos és nem túlságosan jelentékeny ügy volt, amire a fürge, ügyes urat fel­használták. Idejének csak egy kis ré­szét vette igénybe a dolog, és elég szabad ideje maradt, hogy kidolgoz­zon egy ennél sokkal fontosabb ter­vet.
Mióta III. György angol király és amerikai gyarmatai között kitört a nagy viszály, Pierre Caron de Beaumarchais szenvedélyes állást foglalt az amerikaiak - a felkelők - mellett. Mint oly sok értelmiségi Párizsban, sőt magában Londonban, ő is úgy üdvözölte a „bostoniakat”, az „insurgenseket”, mint akik a francia és az angol bölcselők nagy eszméinek megvalósításáért küzdenek. Ezek a férfiak eltökélték, hogy egyszerű, ter­mészetes életet fognak élni a londoni és a párizsi élet helyett, ahol a meg­rögzött szokások, az előítéletek és a zsarnoki önkény megnyomorítja az emberi létet. Az Újvilág férfiai a szabadságra, az értelemre és a termé­szetre akarták alapozni államrend­jüket. Ezeket a férfiakat akarta az angol király tűzzel-vassal nemes szán­dékuktól eltéríteni.
Pierre nemcsak szájával és szívével támogatta az amerikaiakat, de tetteivel is előmozdította ügyüket. Szívesen látták London társasági köreiben mindenütt, a konzervatív és liberális vezérférfiakkal egyaránt jó barátságban volt, és alkalma nyílt, hogy beletekintsen a gyarmatokkal támadt viszály számos részletébe. Gazdag anyagot hordott össze, rendezte, levonta belőle következtetéseit, és anélkül, hogy ezzel valaki megbízta volna, jelentéseket küldött róla XVI. Lajosnak és minisztereinek; jelentései kitűnőek voltak, világosak, széles látókört és a dolgokban való jártasságot árultak el. Ha Pierre most akkori jelentéseire és emlékirataira visszagondolt, azzal hízeleghetett magának, hogy ő, a fogadatlan titkos ügynök, már a kezdet kezdetétől fogva jobban felismerte az angol-amerikai viszály lényegét, mint a király hivatalos követe. Jövendöléseit az események igazolták.
Ő ugyanis minden egyes jelentést, amelyet Versailles-ba [verszájba] küldött, végső következtetésként azzal a felszólítással zárt, hogy a kormány haladéktalanul támogassa a felkelőket - Anglia gyöngítésére. Az angolok viszálya gyarmataikkal pompás alkalom volt Franciaországnak, hogy semmissé tegye azt a nyomorúságos békekötést, amelyet Anglia tizenkét évvel annak előtte rákényszerített.
Természetesen Pierre jól tudta, hogy a francia kormány nyíltan nem foghatja pártját az amerikai lázadóknak. Ez háborúba sodorta volna Angliával, amihez pedig sem hajóraja, sem hadserege nem volt elég erős, pénzügyei siralmas állapotáról nem is beszélve. De Pierre még ebben a nehéz helyzetben is talált kivezető utat.
Elégedetten mosolygott. Jelentéseinek megírásában, tanácsaiban az a becsületes szándék vezette, hogy segítsen az amerikaiaknak, és támogassa a szabadság és az ész ügyét. De néha megesik, hogy az eszményi törekvések némi anyagi haszonnal járnak. Aki kivetnivalót talál abban, hogy valaki a jó ügyön keres, az bolond. Ő, Pierre, nem bolond. Az élelmes üzletember és a cselszövéshez szokott politikai ügynök érzékével már kezdettől megszimatolta, hogy aki - ha módjával is - élesztgeti a szabadság tüzét, annak a dolog nemcsak eszmei, de anyagi hasznot is hajt.
Franciaország még nem kockáztathatta a háborút Angliával, ezt Pierre világosan látta; s ezért arra igyekezett rábírni a francia kormányt, hogy egyelőre csak titokban támogassa az amerikaiakat anélkül, hogy beleártaná magát a dologba. Magánosok, üzletemberek kell hogy szállítsák a fegyvert és más szükséges hadianyagot a felkelőknek, üzletemberek, akik a saját szakállukra és veszélyükre dolgoznak, de akiket titokban a francia kormány pénzzel és mindenképpen támogat.
Hosszas huzavona után, amikor Pierre már azt hitte, hogy tervei sohasem fogják megnyerni Vergennes [verzsan] gróf, a külügyminiszter tetszését, végezetül minden úgy fordult, ahogy számította. Ma végre a miniszter elszánta rá magát, megbízta a vállalat megszervezésével - úgy, ahogy ő indítványozta. Pierre mától fogva a francia király titkos meghatalmazottja, ha a felkelőknek fegyvert és egyéb hadianyagot kínál.
Meg volt elégedve önmagával. Leleményesen kieszelte, jól előkészítette a dolgot, és a miniszterrel folytatott nehéz tárgyalásra méltóképp rátette a koronát.
A felkelőknek sok mindenre szükségük volt. Felszerelésük nyomorúságos, gyáraik alig, teljesítőképessége azoknak is csekély. Nem kisebb dolgot kívántak, mint harmincezer ember teljes felszerelését. Képesek-e ő és üzlettársai ennyi tömérdek hadianyagot beszerezni és tengeren túlra átszállítani? - kérdezte a miniszter.
- Hogyne, hogyne - vágta rá nyomban Pierre merészen, és folytatta: - Persze feltéve, ha előnyös feltételekkel juthatunk fegyverekhez a királyi hadszertárból, és pénzügyileg sem kezelnek bennünket szűkmarkúan.
- Majd érintkezésbe lép a hadügyminiszterrel - jelentette ki Vergennes gróf, és ezzel a beszélgetés kényes ponthoz érkezett. - Milyen összegű anyagi támogatásra tart számot a kormány részéről? - kérdezte Pierre-től.
Pierre úgy határozott, hogy csak akkor vág bele a vállalkozásba, ha legalább egymillió frankot kap a kormánytól hozzájárulás címén. Most azonban, hogy a miniszter komoly formában rá akarta bízni ezt a roppant szállítást, már látta, hogy eddig csak játszadozott az egész tervvel, és jóllehet el volt ragadtatva a hatalmas és megtisztelő feladattól, mégis félelem fogta el: vajon az ő tőkéje és hitele elegendő-e egy ilyen óriási vállalkozáshoz? Harmincezer ember hadfelszerelése szállításához egymillió frank nevetséges alaptőke. Ha pedig többet kér, ha túl sokat kér, talán oda az egész terv.
Míg látszólagos nyugalommal szemlélte a miniszter várakozó, mosolygós ábrázatát, villámgyorsan újból fontolóra vette, mekkora összeget kérjen.
- Azt hiszem, hárommillió elegendő - mondta.
Kurta szünet következett, a két férfi egymás arcát vizsgálta. ,Most dől el Amerika sorsa és az enyém" - gondolta Pierre ...
- Kétmilliót ígérhetünk önnek - mondta végül a miniszter. - Egymilliót mi magunk adunk, a másik milliót megszerezzük a spanyoloktól.
(Regényrészlet Lion Feuchtwanger Rókák a szőlőben c. regényéből. In:Történelmi olvasókönyv 7. osztály, Korona Kiadó, Bp., 1994.)

2011. október 1., szombat

Mi a felvilágosodás?

A felvilágosodás a 17-18. század meghatározó eszmerendszere a gondolkodók körében. Egy korabeli német filozófus ezt így foglalja össze:

A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! [latin: Merj gondolkodni!] Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata. [...] A felvilágosodáshoz azonban semmi egyéb nem kell, csak szabadság, annak is a legártalmatlanabb formája: nevezetesen az ész minden kérésben való nyilvános használatának szabadsága.
[Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás?, 1784]

A felvilágosodás maga után vonta a politikáról, az ország kormányzásáról való újszerű gondolkodást. Az angol John Locke [Dzson Lák] a következőket írta polgári kormányzatról:
Az emberek [...] teljesen egyenlőnek és szabadnak születtek. Minden embernek megvan a joga, hogy békésen, zavartalanul éljen mindazon jogokkal, melyeket a természeti törvény neki nyújt. A természet nemcsak arra ad jogot, hogy megvédje javait, azaz életét, szabadságát és vagyonát a mások jogtalansága vagy merénylete ellen, hanem arra is, hogy ítéljen és meg is büntesse azokat, akik a természeti törvényt megsértik. [...] A magánbíráskodás megszűnésével a szuverenitás [önrendelkezés] az államra száll át. Törvényeket fognak hozni. Másrészt a közösség megbíz egyeseket a törvények végrehajtásával. Ezek az emberek megszüntetik a polgárok közt felmerülő ellentéteket, és a törvényben megszabott büntetéssel sújtják azokat, akik a társadalom egésze vagy annak egyes tagjai ellen vétenek.
[...] A polgári társadalom célja ugyanis az, hogy megszüntesse a természetes állapottal járó azon kellemetlenségeket, melyek az önbíráskodásból származnak.
[John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, 1690.]

De Franciaországban sem gondolkodtak másként. Montesquieu [Monteskiő] így vélekedett a törvények szelleméről:
Az állampolgár részéről a politikai szabadság azt a lelki nyugalmat jelenti, amely abból a véleményből származik, melyet ki-ki saját biztonsága felől táplál. És ahhoz, hogy ez a szabadság meglegyen, olyan kormányzat szükséges, amely alatt az egyik állampolgárnak sem kell egy másik állampolgártól félnie.
Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, s azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani.
Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincsen elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól. Ha a bírói hatalom a törvényhozói hatalomhoz kapcsolódnék, az állampolgárok élete és vagyona feletti hatalom önkényes lenne, mert a bíró törvényhozó is volna. Ha a bírói hatalom a végrehajtó hatalomhoz lenne kapcsolva, a bírónak elnyomó hatalma lenne.
[...]
Minthogy szabad államban minden szabad lelkű ember maga kell hogy kormányozza magát, következésképpen a nép egészét kell hogy illesse a törvényhozó hatalom. Minthogy azonban ez nagy államokban keresztülvihetetlen, és kis államokban is sok hátránnyal jár, a népnek a maga képviselői útján kell megtennie mindazt, amit maga nem tud megtenni.
[Montesquieu: A törvények szelleméről, 1748.]

Kérdések:
1. Kant szerint a felvilágosodás előtt miként gondolkodtak a emberek? Milyen kiutat kínál ebből?
2. Mit jelent Locke szerint az emberek egyenlősége és szabadsága? Milyen jogokkal jár ez?
3. Montesquieu szerint miért van szüksége az embereknek szabadságra?

[A feladatok és a források a Doba-Eszterág-Kojanitz: Történelem III. Újkor c. forrásgyűjteményből]

2011. szeptember 26., hétfő

A fehér ló története a krónikákban

VII. Bíborbanszületett Konstantin beszámolója a morvákról:

Tudnivaló, hogy Moravia fejedelme, Szvatopluk vitéz volt és félelmetes a vele szomszédos népek szemében. Ennek a Szvatopluknak három fia volt, és halála előtt országát három részre osztotta fel, és három fiára egy-egy részt hagyott, meghagyván, hogy az első nagyfejedelem legyen, a másik kettő pedig az első fiúnak legyen alárendelve. Buzdította őket, hogy ne támadjanak viszálykodva egymás ellen, ilyen példát tárva elébük: elővett ugyanis három vesszőt, összekötözte, és odaadta első fiának, hogy törje el ezeket, s amikor az nem bírta, odaadta a ismét a másodiknak,úgyszintén a harmadiknak, majd azután szétbontván a három vesszőt, odaadta egyenként a háromnak, azok pedig fogták, és felszólításra, hogy törjék el, tüstént eltörték azokat. E példán buzdította őket, azt mondván, hogy: "Ha egyetértésben és szeretetben elválaszthatatlanok maradtok, ellenség meg nem hódít és le nem győz; de ha viszály és vetélkedés támad köztetek, és három uralomra különültök el, nem vetve alá magatokat a legidősebb testvérnek, egymás kezétől is megsemmisültök, meg szomszédos ellenségeitek is teljesen tönkretesznek." Miután ennek a Szvatopluknak a halála után egy esztendőt békességben töltöttek, viszály és meghasonlás támadt köztük, belháborút indítottak egymás ellen, s jöttek a türkök, teljesen tönkretették őket, és elfoglalták országukat, amelyben most is laknak. A nép maradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, bolgárokhoz, türkökhöz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek.

[A birodalom kormányzásáról 41. fejezet; Moravcsik Gyula fordításában]

A fehér ló mondája (a monda ismerete kötelező!):


A monda szövege a Képes Krónikában
Ama királyok közül Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb, Almus fia, aki Előd fia, ő meg Ugeg fia volt. Apját, Almust még az erdélyi hazában megölték, nem mehetett be ugyanis Pannoniába. Erdélyben tehát megpihentek és barmaikat is új erőre kapatták. Mikor pedig a lakosoktól hallották, milyen termékeny a föld, meg hogy a Duna a legjobb folyó és a világon nincs jobb föld ama részeknél, közös tanácskozás eredményeként elküldték követüket Kundnak Kusid nevű fiát, hogy menjen, szemlélje meg a földet és ismerkedjék meg a föld lakosaival. Mikor tehát Kusid Ungaria középső vidékére érkezett és leereszkedett a Duna vidékére, látta, hogy a táj szép, körös-körül a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz és füves a partja, megtetszett neki. Azután a tartomány fejedelméhez ment, a Szvatopluk nevűhöz, aki Attila után uralkodott, üdvözölte őt népe nevében és elmondta, miért jött. Szvatopluk nagy örömmel örvendezett ezek hallatára, azt gondolta, parasztok ők, akik azért jöttek, hogy a földjét megműveljék; ezért kegyelemben bocsátotta el a követet. Kusid pedig, miután Duna-vízzel megtöltött egy palackot, tarsolyába perjefüvet tett és vett a fekete rögű földből, visszatért övéihez. Amikor mindent elmesélt, amit hallott és látott, nagyon tetszett nekik; azután megmutatta nekik a palack vizet, a földet és a füvet is. Megízlelvén ezeket meggyőződtek arról, hogy a föld kitűnő, édes a víz, a rét füve olyan, amilyennek a követ elbeszélte nekik. Árpád pedig övéi jelenlétében megtöltötte kürtjét Duna-vízzel, és az összes magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, az összes magyarok így kiáltottak háromszor: „Isten, Isten, Isten!” Ebből azután szokás lett, amelyet a magyarok máig is őriznek. Majd közös elhatározás alapján ugyanazt a követet visszaküldték a már említett fejedelemhez, s földjéért egy nagy lovat küldtek neki arábiai arannyal bearanyozott nyereggel és aranyozott kantárral. Ezt látván még jobban örült a fejedelem, mert azt gondolta, hogy mint vendégtelepesek küldték neki a földjéért. A követ tehát földet, füvet és vizet kért ott a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt: ez ajándék fejében legyen az övék, amennyit akarnak. Így azután a követ visszatért övéihez. Árpád közben a hét vezérrel bejött Pannoniába, de nem mint vendégek, hanem mint akik örökség jogán birtokolják a földet. Ekkor egy másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezt az üzenetet bízták rá: „Árpád és népe azt üzeni neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek tőled, ne maradj tovább semmiképp sem, mert földedet megvették egy lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig örökhaszonbérletbe, vagyis mert ínséges és fösvény voltál, átengedted nekik a földet, füvet és a vizet.” Amikor a fejedelemnek elmondták az üzenetet, mosolyogva így szólt: „Üssék le taglóval azt a lovat, a kantárt hajítsák ki a mezőre, az aranyozott nyerget vessék a Dunába.” Erre a követ így válaszolt: „És mi kárunk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, kutyáiknak adsz eleséget, ha a kantárt a fű közé dobatod, az ő szénakaszálóik találják meg az aranykantárt, ha pedig a nyerget a Dunába veted, az ő halászaik húzzák ki az aranynyerget a partra és haza is viszik. Ha tehát a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.” Ezek hallatára a fejedelem gyorsan összegyűjtötte seregét, félvén a magyaroktól, segítséget kért barátaitól, és velük egyesülve elébük ment. Amazok közben a Duna közelébe értek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtakor csatát kezdtek. Az Úr segítsége a magyarokkal volt, futásnak eredt előlük a sokat emlegetett fejedelem. A magyarok a Dunáig üldözték, ő pedig félelmében a Dunába vetette magát, és megfulladt a sodró vízben. Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannoniát, miként Mózes idejében Izrael fiainak adta örökségül „az amoreusok királyának, Seonnak” a földjét és „Chanaan összes országát.”
[Képes Krónika 27. fejezete Bellus Ibolya fordításában]

Mesés feldolgozás, kicsit másképp (tények és a monda keverése)
Mondák a magyar történelemből:

2011. szeptember 18., vasárnap

Vérszerződés és fejedelemválasztás


VII. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár művében ezt olvashatjuk:
Kevés idő múltával... az a kagán… üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá első vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezvén Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta neki, hogy: „Azért hivattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy, és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak.” Ő pedig válaszolva a kagánnak, azt mondta, hogy: „Nagyra értékelem irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked, minthogy azonban nincs elegendő erőm ehhez a tisztségedhez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár az az Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább fejedelem, aki rendelkezésetekre áll.” Megtetszett annak a kagánnak ez a beszéd, és embereit vele adván, a türkökhöz küldte őket, és ezek megbeszélték ezt a türkökkel, a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tisztségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkía fejedelme.

[DAI 38. c. Moravcsik Gyula fordításában. In: MEH. Bp., Osiris Kiadó, 115. o.]
 
Anonymus [Anonímusz] Magyarok cselekedetei című regényes gesztájában pedig így ír:

Ámde a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló nem lesz felette. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is a végső nemzedékig Álmost, Ügyek fiát, és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak, mivel Álmos vezér, Ügyek fia, továbbá azok, akik az ő nemzetségéből származtak, jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak. Tudniillik az a hét fejedelmi személy nem dolgában előkelő, hadban hatalmas, hűségben állhatatos férfiú volt. Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: "A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged." Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért - pogány szokás szerint - saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette. És noha pogányok voltak, mégis azt a hitet, melyet akkor egymás közt esküjükre tettek, mindhalálukig megtartották úgy, amint ez az eskü itt következik.
[6. fejezet]Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük. Az eskü második szakasza így hangzott: Hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott: Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből. Az eskü negyedik szakasza így hangzott: Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa. Ennek a hét férfiúnak a neve volt: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, kitől a Csák-nemzetség származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; Tas, Lél apja; Huba, akitől a Szemere-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik, amint alább majd szó lesz róla.
[Anonymus Gesta Hungarorum 5-6. c. In: Magyar Elektronikus Könyvtár http://www.mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#1]