Daidalosz és Ikarosz

       Daidalosz, az athéni ezermester, féltékenységből megölte unokaöccsét és tanítványát, Talószt, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Ezért halálra ítélték, de ő Krétába menekült, és itt Minósz király szolgálatába állott. Mikor Minósz feleségének, Pasziphaénak, félig bika alakú gyer­meke született, a Minótaurosz, Daidalosz építette számára a labürin­thoszt. De Minósz azután sem engedte el maga mellől.

       Daidalosz megunta a hosszú számkivetést, és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.

       - A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll - gondolta magában -, meneküljünk arra! Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minósz.

       És elmerült a még ismeretlen művészetben, és megújította a természe­tet. Tollakat rakott szépen egymás mellé, a legkisebb után egyre na­gyobbakat, majd a legnagyobbakat egyre kisebbre váltva, mintha hal­mon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagy­ságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a közepén lenfonállal fűzte össze őket, alul viasszal kötötte meg, s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikarosz, s nem tudta, hogy a saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal majd a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játé­kával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.

       Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, és függve maradt a meglebegtetett légben. Kitanította gyermekét is:

       - Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze! A közé­pen haladj, nem kell a csillagokat se vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz!

S megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállához illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos, öreg arcát, és remegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyán felemelkedve, ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, és tanítgatta a vészt hozó művészetre, s mozgatta a saját szárnyát, és hátra-hátranézett fiára.

       Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, egy pásztorember, botjára támaszkodva, szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket. S már bal felől Héra szigete, Szamosz, és Délosz és Parosz mind elmaradtak, jobbra Lebinthosz volt, és a mézben gazdag Kalümné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva, magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyát elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelte a kék víz, amelyet aztán róla neveztek el Ikaroszi-tengernek.

A szerencsétlen apa - de már nem is apa - utánakiáltott: - Ikarosz! Ikarosz! Hol vagy? Merre keresselek? Ikarosz! - ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, és elátkozta saját művészetét, és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikaroszról kapott nevet a vidék.

 [In: Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék. Móra Könyvkiadó, 1976. 114-115. o.]

A történet három dimenziós animációs feldolgozását a Mozaik Kiadó honlapján az alábbi linkre kattintva tekintheted meg.