2012. március 28., szerda

Hunyadi János eredetéről és nemzetségéről

– Heltai Gáspár krónikája nyomán –

Egyszer Zsigmond király Erdélyben táborba szállott, ott az özvegységet erősen elunta, ezért a szolgáktól kérdezősködni kezdett:
– Milyen nép él itt, ezen a földön? Vannak-e itt a környéken szép lányok vagy asszonyok?
Mondta erre az egyik inas:
– Felséges uram, egy gazdag bojárnak olyan szép lánya van, hogy annak a mását én még nem láttam.
Tetszett a szó a királynak, és mindjárt azt mondta az inasának:
– No, ha a mását még nem láttad, tüstént a szemem elé állítsd azt a szép lányt!
Nem kellett ezt kétszer mondani. Estére a király színe előtt állott a szép lány, Morzsinai bojár lánya. Azt mondta a királynak:
– Felséges uram! Én nemeslány vagyok, a híres Morzsinai-nemzetből való. Ha velem szerelmeskedni akarsz, mi lesz az én sorsom? Hogy lesz az én magzatomnak dolga? Erre legyen először felségednek gondja. Mondta erre Zsigmond király:
– Ha gyermeked lesz tőlem, gondom lesz rád, szép jószágot adok teneked és magzatodnak. Még a nemzetségedet is felemelem, és nagyobb méltóságra viszem.
A király ezt hit alatt ígérte a lánynak, és a szavát még a keze adásával is megerősítette. Zsigmond király néhány nap múlva elindította seregét, és bevonult a Havasalföldre. Ott megvívott a törökökkel, le is győzte őket. Ezután Nikápolyt megostromolta, és elpusztította.
Amikor onnan visszatért, ismét átvonult Erdélyen, és az előbbi helyen, az Isztrigy folyó partján [Duna] megszállott. A szállásról mindjárt elküldte az inasokat, hogy a szépséges Morzsinai leányzót elébe állítsák. Jött is a lány mindjárt, és azt mondta a királynak:
– Felséges uram! Amitől féltem, az megesett rajtam, mert gyermeket várok tőled. Az istenért is kérem felségedet, ne hagyj immár, mert igen nagy bajban leszek.
A király kivonta az ujjából az egyik gyűrűt, átadta a lánynak, és azt mondta neki:
– Semmit ne félj, ezt tartsad jegyül. Ezzel megoltalmazhatod magadat minden ellen. Cédulát is adok. Azonközben várj istentől.
Hunyadiak családfája
Abban az időben élt Erdélyben egy havasalföldi bojár, akit Vojk Buthinak hívtak. Azzal közölte a szép lány a baját, Vojk pedig, látva szépségét és gazdagságát, elvette feleségül. Nem sok idő múlva a szép asszony egy igen erős fiút szült Buthinak. A fiút megkeresztelték, és Jankulának nevezték. Jankulára nagy gondot viselt az anyja, ahogy a király neki meghagyta. Amikor Zsigmond király ismét arra vonult hadával, hogy a törökkel megvívjon, a szép Morzsinai felvette a kis Jankulát, bement a királyhoz, elébe tette a gyermeket és a cédulával a gyűrűt.
A király nagyon megörült a kis Jankulának. Meghagyta az asszonynak, hogy egy kis idő múlva a gyermeket vigye fel Budára, mert ott majd gondoskodik róluk. Idővel a szép Morzsinai ura meghalt, ő pedig kisfiával a bátyjához költözött. Nemsokára azt mondta bátyjának, Morzsinai Gáspárnak:
– Szerető bátyám! Ezzel a gyermekkel Budára kell mennem. Kérlek, édes bátyám, jöjj velem, te sem bánod meg.
Kérdi tőle a bátyja:
– Jó húgom, mi a patvart járnál te Budán? Nagyon messze van az.
– Vagy messze, vagy nem messze, de énnekem fel kell mennem. Ha eljössz velem, nagy hasznot teszel a kis Jankulának, sőt az egész nemzetségünknek.
Elálmélkodott ezen Morzsinai Gáspár, de csak azt mondta:
– Hadd haladjon a dolog valamennyire, ím, gondolkodom felőle. Majd meglássuk.
Egynéhány nap múlva az asszony mosni készült. A kis Jankulát a földre letette, hogy a porban játszódjon. De a gyermek erősen sírt. Akkor az asszony odament, és Zsigmond király gyűrűjét Jankula kezébe adta, hogy azzal játszódjon, és veszteg hallgasson. Jankula jó ideig játszódott a gyűrűvel, hát egyszer egy holló meglátta a fáról a gyűrűt, odarepült, kikapta a gyermek kezéből, és felrepült vele a fára. Erre Jankula erősen kiáltozni kezdett.
Megijed az anyja, abbahagyja a szappanozást, fut a gyermekhez, feltekint a fára, hát a gyűrű ott fénylik a holló csőrében. Mindjárt fut a bátyjához, és nagy zokogással elbeszéli, hogy mi történt:
– Szerelmes bátyám! Mit tegyünk? Az átkozott holló minden szerencsénket elveszti! Mert a csőrében van Zsigmond király gyűrűje, amelyet jegyül adott nekem. Ha az a gonosz holló elviszi a gyűrűt, a király nem állja meg az ígéretét, melyet nekem tett. Bizony gyűrű nélkül soha nem merek a király elébe kerülni, nem merem szegény Jankula dolgát előtte említeni. Jaj! Jaj! Hova legyek?
Morzsinai Gáspár is elijedt, megragadta íját és tegzét, azzal megindult a húga után. Íme, hát a holló ott van a fán, és csőrével forgatja a gyűrűt. Morzsinai egy nyílvesszővel hozzá lőtt, de a nagy hirtelenkedésben hibát tett, és nem találta el a hollót. Mindjárt másik nyílvesszőt vett elő, és azzal úgy mellbe lőtte a hollót, hogy az a gyűrűvel együtt a fáról leesett. Most már nagy örömben voltak mind a ketten. Morzsinai Gáspár is megértette húgától Zsigmond királynak minden dolgát, ezért felvitte őket Budára. Az egyik napon, amikor a király ebéd után a vár piacára kiment, a szép Morzsinai a kis Jankulával elébe járult, és odanyújtotta a királynak a cédulát meg a gyűrűt.
– Felséges uram! Lásd meg ezeket, kérlek. Felséges uram, megemlékezzél az ígéretedről, és ne utáld meg szegény fejemet és fiadat. Könyörülj, felséges uram, szegény nemzetségemen is.
Zsigmond király elpirult egy kevéssé, de mindjárt rámosolygott Jankulára. Aztán visszaadta a gyűrűt, és azt mondta:
Hunyadi János ábrázolása
– Jól tetted, hogy feljöttél, és felhoztad a gyermeket. Ahogy ígértem, gondodat viselem, Jankulát úrrá teszem, és nemzetségedet is felemelem.
A király mindjárt szólította Bán Ferencet, és meghagyta neki:
– Ezeket vidd jó szállásra, és viselj gondot rájuk. Mindenből elegük legyen, s nekem meg juttasd eszembe, hogy később örömmel bocsássam őket haza Erdélybe.
Bán Ferenc kiment velük, átvitte őket Pestre, és egy polgár házában jó szállást csinált nekik. Ott mindennap jóltartották őket, mintha mindig lakodalomban volnának. A király pedig gyakorta átvitette a kis Jankulát Budára, és ott játszadozott vele. Amikor visszabocsátotta, szép gyűrűket fűzött a nyakára, és aranyláncokkal övezte fel, meg nagy aranyforintokat függesztett a nyakába. Egy hónap múlva Bán Ferenc úgy látta, hogy nagyon jókedvű a király, ezért azt mondta neki:
– Felséges uram, ideje volna a kis Jankulát jó válasszal visszabocsátani. Meghiggye felséged, Jankulából igen nagy ember lesz!
Hunyadiak címere
A király megajándékozta őket Hunyaddal és a körülötte fekvő szép, gazdag jószágokkal. Parancsolatot is írt az erdélyi vajdának, hogy megoltalmazza őket minden veszedelem ellen. Jankulának és az egész Morzsinai-nemzetnek címert is adott, a címeren egy holló aranygyűrűt tartott a csőrében. Ezenfelül a király szép jószágot adott nekik Hátszegben, s az asszonyt egy hatlovú hintóval is megajándékozta. Amellett még útiköltséget is bőven adatott nekik, így bocsátotta őket nagy örömmel vissza Erdélybe. Attól fogva a szép Morzsinai ott lakott fiával Hunyadon, azért nevezték Jankulát Hunyadi Jánosnak. Amikor Jankula már szép ifjúvá serdült, először a Csákiakat szolgálta, és ezeknél kezdte az ő emberségét megmutatni. Amikor pedig Zsigmond király Németországba ment, Hunyadi János is igen szépen felékesítette magát nagy szép, drága öltözetekkel, és a királlyal együtt Németországba elment. Ott jelesen vitézkedett, aztán dicséretes névvel visszajött Magyarországra. Itt hadban és békességben olyan eszesen és jámborul viselte magát, hogy mindenütt és mindenkinél nagy becsületet szerzett.

2012. március 27., kedd

Eseménysor a Virágzó középkor Magyarországon című témakörhöz

Évszámok
I. Károly uralkodása
I. Nagy Lajos uralkodása
Zsigmond király uralkodása
I. Ulászló király uralkodása
Hunyadi János kormányzósága
V. László uralkodása
Hunyadi Mátyás uralkodása
II. Ulászló uralkodása
II. Lajos uralkodása
1308-1342
1342-1382
1387-1437
1440-1444
1446-1452
1440-1457
1458-1490
1490-1516
1516-1526
Visegrádi hármas királytalálkozó
Az Aranybulla megújítása
Nikápolyi csatavesztés
„Hosszú hadjárat”
Várnai csatavesztés
2. rigómezei csata
Nándorfehérvári diadal
Kenyérmezei ütközet
Dózsa-féle felkelés
Mohácsi vész
1335
1351
1396
1443/1444 tele
1444. november 10.
1448. október
1456. július
1479
1514
1526.augusztus 29.

2012. március 25., vasárnap

1848/49-es szabadságharc fogalmai és évszámai

Fogalmak

teljhatalom: politikai felhatalmazás, mellyel egy személy birtokába jut a polgári és katonai vezetés. Döntéseiért felelősségre nem vonható.
jobbágyfelszabadítás: az úrbéri terhek megszüntetése, mely szabaddá teszi a jobbágyokat és ingyen a tulajdonukba adja eddig használt földjeiket. Ezt az 1848. évi április törvények szabályozták.
felelős minisztérium: az uralkodótól független, elszámolással az országgyűlésnek tartozó kormányzati vezetőség.
népképviseleti országgyűlés: a polgári forradalom után (1848) a jogegyenlőség alapján nemcsak a nemesek, hanem az ország egész népe küldhetett képviselőt az egész országgyűlésbe.
nemzetiség: valamely államon belül kisebbségben élő, és nem a többség nyelvét beszélő népcsoport.
vésztörvényszék: rendkívüli időkben létrehozott bíróság, mely azonnal hoz ítéletet, legtöbbször halálosat. Ez ellen nem volt fellebbezési lehetőség.
emigráns: olyan személy, aki a politikai üldözés elől külföldre menekül és szemben áll az otthoni rendszerrel.

Események

1848. március 15.: a magyarországi forradalom kitörése
          április 11.: a forradalmi törvények szentesítése – Áprilisi Törvények
          szeptember 29.: a pákozdi csata
          október 30.: schwechati ütközet
december 2.: V. Ferdinándot leváltják, I. Ferenc József a császár
1849. február 5.: áttörés a Branyiszkói-hágón
          február 26-27.: kápolnai csata
          március 4.: olmützi (oktrojált-kényszerített) alkotmány
          április 2-4-6.: a tavaszi hadjárat fénypontja – Hatvan-Tápióbicske-Isaszeg
          április 10.: váci csata
          április 14.: Függetlenségi Nyilatkozat
          május 21.: Buda visszavétele
          augusztus 9.: temesvári csatavesztés
          augusztus 13.: világosi fegyverletétel
          október 6.: az aradi 13 kivégzése – Batthyány Lajos kivégzése Pest-Budán

2012. március 21., szerda

Budavári sokadalom

Nagy vigalommal végbemenő, hétközi ünnepei voltak Budának a piacnapok, hét országra szóló sokadalmak az országos vásárok. Kétféle vásárt ismert a régi város: a hetipiacot s az országos vásárt. [...]
Buda a 15. században (Schedel-világkrónika színezett metszete)
Mindennapi kenyerét különös gonddal vigyázza a város. Megkülönböztetik a zsemlyét s a kenyerek kü­lönféle nemeit. Árulnak féldénáros kis zsemlyét is. A közönséges kenyeret a „közepes" sütőmesterek sü­tik, s padokon, a piac faasztalain árusítják. A szegé­nyebb nép eledele a fekete kenyér. Ezt - árán kívül - az is megkülönbözteti a finomabbtól, hogy nem árusí­tópadokon, hanem gyékényen, a földön kínálják. Való­ságos kasztjai ezek a kosztnak! Kenyerünk a kovászta­lan lepényből származik. Lepényt, kenyeret, zsemlyét, perecet egyaránt találunk a budai piacon, konyhán. [...] Ünnepi alkalmakkor a sütők jeles kalácsaikat is pi­acra vitték, a fonott, a kerekes, a tikmonyos [tojásos] kalácsnak már a neve is elegendő ahhoz, hogy gyom­runkat korgásra indítsa! A mesterek közt akad béles-, cipó-, mézeskalács-, ostya- és perecsütő egyaránt.
A húsról a mészárosok gondoskodnak. A mészárosok is céhben állnak, élükön két céhmesterrel. [ ...] A mé­szárosok céhmestereinek az a tiszte - és kötelessége -. hogy megvizsgálják a mészárszékeket: elegendő hús kerül-e a piacra. Ők ellenőrzik a kimért húsok mennyiségét. Azt is, nem romlott, nem borsókás-e a hús. [...] A vadhúsárusok portékája: szarvas, vaddisznó, nyúl, mókus, fácán, császármadár, nyírfajd, vadkacsa, különféle vízimadár, fogoly, fenyőrigó.
Halféléket maguk a dunai halászcéhek tagjai s másodkézi kofáik árusítanak. Halát a halász elevenen adja el. A romlott halat a város árkába vetik. [...]
A hat német s három magyar gyümölcsárus kofa almát, körtét, cseresznyét, meggyet, szamócát, zöldborsót, babot, mogyorót, cikóriát, dinnyét, uborkát, tököt zöldmandulát, somot, szilvát, diót, kökényt, őszibarackot árusít. Őszibarackot és szőlőt azonban csak a tanács külön engedélyével hozhatnak forgalomba. Bu­da bornak tartogatja szőlőjét! Barackját meg aligha nem égettbornak, pálinkának!
[...] Magában a várban kilenc tej- és tejtermék árusíthat sváb milimári és három magyar kofa – tejjel, sajttal, vajjal, túróval, tejszínnel, tejfellel és savóval árasztja el a budaiakat. Tojást is kapni náluk. A fűszerféléket - csakúgy, mint a posztókat s a patikaszereket - a nagykereskedők árulják, ők már nem a környék földműves árutermelői, nem is céhes iparosok, hanem a patríciátus tagjai. A sáfrány s a bors jár a fűszerek élén. Déligyümölcsök közül már a 15. század elején megtaláljuk a nálunk is meghonosodott fügét, man­dulát. Utóbb a város lakói szorgos fogyasztói a na­rancsnak. A gyömbér a borssal azonos árú, keresett fű­szer. A fűszerek sorában szó esik még a szegfűszegről, a szerecsendióról, kaporról, ánizsról. [...] Kerül a piacra gyanta és szurok is: az utóbbit guminak írják.
És lássuk most, miképpen vigadnak azok a régi városok. Kukkantsunk be egy középkori budai országos vásárra! Az országutakon- Óbuda, Felhévíz meg a Fehérvá­ri út felől jövet - már a városfalak alatt pokoli porfel­leg, óriási zsivajgás fogad. A Dunán is serénykednek a jenei és a pesti révészek. Ló vontatta bárkák, sajkák, ladikok, vitorlás, evezős gályák ontják az embert meg a portékát. A vár alatt nyihogó paripák, igás- meg há­taslovak, kolompoló, bőgő szarvasmarhák, röfögő disznók, bégető birkák. Ezek a városfalon kívül, az ál­latvásár terén cserélnek gazdát.
Bent, a vár piacterén, kereskedőházak földszinti boltjaiban yperni, dorni, aacheni posztók, luccai, bi­zánci selymek, tafoták, tabitok, felsővidéki és morva meg lengyel vásznak várják vevőiket. Amott bőrből varrt bocskorok, saruk, pillangós papucsok, hegyes or­rú cipellők, csizmák tündökölnek, cifra bundák, köd­mönök, „hacukák", cobolyprémes menték, nemez- meg prémsüvegek szomszédságában. A férfiember páncélkészítők, kardcsiszárok, számszeríjgyártók, sar­kantyúkészítők portékáját, a pompás nyergeket, lószerszámokat s a távoli Kocs falu hintószekér készítői­nek remekeit próbálgatják; [...] Nyitva a kőházak minden kamrája: a lehajtható árusítólapok csakúgy roskadoznak a sokféle árutól. [...]
A lacikonyhák körül vidám csoportok. Vándor énekmondóknak, igriceknek, regősöknek, lantosok­nak, pakócás embereknek, mímusoknak zajos bokra. Kardnyelők és tűzokádók, kígyóemberek, képmutoga­tók készülődnek rögtönzött előadásaikra. [...J Odébb medvét táncoltat, kutyát ugráltat egy máramarosi pa­kulár. Kicsike játékházikóban, a bábuk teátrumában bábukat táncoltat egy sipőc.

Kérdések, feladatok a szöveg feldolgozásához:
1. Hányféle pékárut említ a szöveg? Sorold fel azokat!
2. Milyen népek árusai fordultak meg a budai piacon?
3. Milyen árucikket kínáltak a kofák, s milyet a nagykereskedők?
4. Sorold fel, mit lehetett kapni a budai piacon!
5. Gyűjtsd ki a szövegből azokat a szavakat, amelyeket nem ismersz vagy nem értesz. Nézz utána, mit jelentenek!

2012. március 18., vasárnap

Rozgonyiné a galambóci csatában

A maradék Szerbia fejedelme, Laza­revics István egész életén át híven kitartott a magyar király oldalán. 1426-ban megállapodott Zsig­monddal, hogy trónját unokaöccse, Brankovics György fogja örökölni, de székhelye, Nándorfehérvár, vala­mint a Duna-vonal másik kulcserős­sége, Galambóc magyar uralom alá került. Lazarevics halálával 1427-­ben a szerződés életbe lépett, és Zsigmond valóban megszállta Belgrádot (Nándorfehérvárt). A másik várat azonban parancsnoka a magyar király helyett a törököknek adta át.
Galambóc vára
Galambóc vára Szerbiában, a Duna partján, magas kősziklán épült. Szemben állt László vára, amelyet Zsigmond király a Duna másik partján építtetett. A király 1428 tavaszán nagy erőket vont össze Galambóc elfoglalására.
Nemes Rozgonyi István, Zsig­mond király egyik kiváló vezére, éppen szépséges fiatal feleségével, Szentgyörgyi Cecíliával beszélgetett, mikor hadi kürtszó hangzott fel vár­kastélya előtt. Rozgonyi és neje több lovas vitézt láttak a várudvaron.
- A király vitézei! - szólt Rozgonyi, s a vitézek elé indult. Vezetőjük elmondta neki, hogy a király azzal a megbízatással küldte őket, hogy hadba szólítsa őt minden hadi népével együtt.
- A gályások vezetését bízza Ke­gyelmedre a király - mondotta neki. Rozgonyi kiadta a parancsot, hogy a fegyveresek készülődjenek, mert hadba indulnak. Maga is talpig fegyverbe öltözött, és visszatért fele­ségéhez.
- Hová mégy, édes férjem?
- A csatába, Galambócra! Azért jöttem, hogy búcsút vegyek tőled. Kis idő múltán Rozgonyiné pán­célba öltözve, nehéz karddal az oldalán, arra kérte férjét, hogy vigye ma­gával a csatába. Az asszony így kér­lelte:
- Vigyél magaddal, mert itthon a bánat emészt el utánad! Ott, ha meghalok is melletted, a hazáért ha­lok meg, mint urához és hazájához hű asszony.
Rozgonyi nem tudott ellenállni kérésének. Bár aggódás töltötte el, beleegyezett abba, hogy vele menjen hűséges felesége.
Lászlóvár
Lászlóvár alatt gyűlt össze a gá­lyások serege Rozgonyi István veze­tésével. Zsigmond parancsot adott, hogy a gályahad támadja meg a vár védelmére rendelt török hajókat. A gályások két csapatban támadtak. Az egyiket Rozgonyi, a másikat Rozgonyiné vezette. Rozgonyiné hajós seregével egyenesen nekirontott a tö­rök vízi seregnek. Ágyúival lövette, tűzkanócokat és koszorúkat röpített feléjük. A török hajók és gályák tüzet kaptak, s egymás után süllyedtek el a tűz miatt. A küzdelemben minde­nütt elöl látszott Rozgonyiné sisak­rostélyos, félig páncélos, lobogó ru­hájú alakja. Ez a török hajóhad csak­hamar megsemmisült.
Ettől kezdve a fürge magyar gályák a Dunán a két vár közt ide-oda sik­lottak, lőtték Galambóc várát, míg a szárazföldi hadsereg erős ostromokat intézett falai ellen.
Különösen az a gálya tűnt ki az ostromban, amelyen Rozgonyiné parancsnokolt. Egész közel merész­kedett az ostromlott várhoz, ágyúival s más ostromló szerekkel lövöldöz­tetett a törökökre. Zsigmond meg­tudta, hogy százezernyi haddal maga a törökök császára, Murád jön elle­ne. Oly váratlanul, hogy a magyar seregek már semmi intézkedést nem tehettek az ellenség fogadására. Zsigmond erre beszüntette az ostro­mot, s alkuba bocsátkozott a szul­tánnal, hogy a magyarok abbahagy­ják a vár ostromát, csak hagyják bé­kén elvonulni őket.
Rozgonyiné arra kérte férjét, hogy maradjon a király mellett, ő maga pedig gályáján figyelte az eseménye­ket. A magyar sereg megkezdte az átvonulást Lászlóvárba, csak az utó­had maradt még hátra. Ekkor azon­ban a törökök azt gondolták, hogy a hitetleneknek adott esküt nem kell betartani. Nekirohantak az utóhad­nak, amellyel együtt volt Zsigmond vezére, Rozgonyi is. A támadás nagy zavart okozott a magyar csapatok között, a törökök nagy vérengzést csaptak.
Rozgonyi család címere
Eközben beesteledett. A pogány­ság már egészen a Duna partjáig szorította a küzdő magyarokat. Rozgonyi a királlyal hirtelen egy csónak­ba ugrott. A törökök erre százával ugrottak a Dunába, utánuk a magyarok. Gyilkos harc kezdődött a vízben a csónak körül, úgyhogy to­vábbmenni a csónakkal nem lehe­tett. Mivel a törökök többen voltak, mint a magyarok, biztos volt Zsig­mond és Rozgonyi pusztulása...
Ekkor egy gálya közeledett a csó­nakhoz, Rozgonyiné vezette. A gá­lyások a csónak körül a vízben küzdő törököket leölték. Zsigmond királyt, Rozgonyit és a még körülöttük lévő magyarokat felszedték a gályára, s elindultak a túlsó partra, ott a ma­gyarok már biztonságban voltak. Útjuk közben Lászlóvár nagy ágyúi rémesen dörögtek, s ontották a ne­héz vasgolyókat a véres csata színhe­lyére a tábor helyén visszavonuló tö­rökök után...
Galambóc eleste súlyos követ­kezményekkel járt. Az ország egy­szeriben a török birodalom közvet­len szomszédja lett, és ettől kezdve vége-hossza nem volt a határ menti török helyőrség pusztító betörései­nek.

2012. március 13., kedd

Stratégiai játék 1848-ról

Egy nem túl gépigényes, grafikát mellőző, de gondolkodást fejlesztő stratégiai játék!
Íme a link:
http://www.48.sulinet.hu/bemutato.html

Pest kiürítése 1848/49 fordulóján


Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja. Az emberek ilyenkor otthon szok­tak ülni, templomba járnak, megkö­szönik a napok urának az elvett évet, s áldást kérnek az ismét jövőre. Es­tenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő, s az első óraütést az új esztendő­ben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel...
Az ezernyolcszáznegyvennyolcadik év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.
Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.
Egész nap, egész éjjel szakadatla­nul hallatszék a jövő és távozó gőz­mozdonyok zúgása, fütyölése. A pá­lyaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve­-tömve emberekkel, kik rémült, két­séges arcokkal szálltak ki a vagonok­ból, összefagyva, elkényszeredve, s nem tudva merre fordulni az isme­retlen, túltömött városban.
Hátrább nehéz málhásszekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószá­got, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve eltévedt holmiját.
Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pe­csétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat, s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tár­gyakat.
És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a más ottlévők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá, s bú­san nézett újra a másik vonat elé.
Kardos, nehézkes emberek száll­tak ki, beburkolva, deresen, zúzma­rásan; reszkető, fázó nők, szepegő kisfiaikat vonva kezeiknél fogva; az ottlevők az érkezőket, ezek amazo­kat ostromolták kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.
Olykor az egész vonat csak kato­nákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harci dalt énekeltek a rohanó vaskocsi mennydörgése mellett.
Az emberek összevissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal lévén el­foglalva, a nagy dúlt tömegben min­denki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.
Benn a városban azalatt házról házra jártak az újon érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomo­rúbb gazdáktól.
Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érezék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.
Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában, s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.
S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járó-kelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éj­szakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.
Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől, s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy is­mét felolvasszák. Két-három segély­mozdony alig bírta aztán az állo­másra bevontatni.
Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, sza­kadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös, felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapo­kat vert a deres zúzmara.
Majd egész karavánok, gyalog, sze­gényes ruhában, megapadt tarisznyá­val, fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.
Ismét nagy, nehéz vasgépek roz­zant szekerekre rakva, miknek tete­jén pokrócokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.
Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem bírva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó sze­kerek nyomában.
Így volt az esztendő utolsó nap­ján.
Az újév első napja csak folytatása e szomorú képnek.
A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva a bús, el­fásult képű népet, málhákat, szeke­reket és nagy, nehéz ágyúkat.
Tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról házra, szállást és meleget keresve. Csak né­hány várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját, urát vagy málháit.
Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénnyel fedett kocsi, hol férje után futó édesanya vitte ágy közé pólyált gyermekeit, a többi nagyrészint fe­detlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arcába. A hideg majd megvette szegényeket.
Bús, kedvetlen, elgémberedett ar­cok mentek tova reggeltől estig és es­tétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól, s hol a közbeeső vendégfogadókból jöttük­nek hírére eleve megszökött minden kocsmáros.
És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.
Mindig több, mindig kétségbe­esőbb arcok, iszonyú hófúvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keb­lükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól felismer­hetetlen úton.
A hatodik napon megszűnt e já­rás-kelés. Az utolsó gőzgép is meg­érkezett az utolsó vonattal; már azon alig jött egy-két ember, az is kedvet­len, szótalan, bánatos.
Akiknek várva-vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek egyedül a szomo­rú útra. A biztossági hivatalok el­hagyták helyeiket, ami málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ott maradt, senkinek sem volt többé rá gondja.
Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a vissza-vissza­tekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó, fekete utat a néphagyott fehér pusztaságon. Ilyenek voltak az ezernyolcszáz­negyvenkilencedik esztendő első nap­jai Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.
(Részlet Jókai Mór Két menyasszony című elbeszéléséből)

[In: Závodszky Géza: Történelmi olvasókönyv 7. Korona Kiadó, Bp. 1994. 101-103. o.]

2012. március 11., vasárnap

Zsigmond király veresége

– Thuróczi János krónikája nyomán –

Amikor Magyarország gyeplőjét Zsigmond király fogta marokra, erős hadsereg védelmezte az országot, ezért őfelsége nagyon elbizakodott. Pedig abban az időben Bajazet, a törökök nagy hírű császára egy sereg országot meghódított, és Bolgáriát is megtámadta, holott az Zsigmond király szövetségese volt.
Erre Zsigmond király követeket küldött Bajazethoz, és megüzente neki, hogy hagyja abba a támadást olyan ország ellen, amely jog szerint hozzá tartozik. A török császár pedig addig-addig halogatta a választ, míg közben egész Bolgáriát meghódította. Amikor ezt megcselekedte, hívatta a követeket, és bevezette őket egy házba, amelynek falai tele voltak lándzsákkal, pajzsokkal és íjakkal. Bajazet megmutatta a fegyvereket, és így szólt a követekhez:
– Térjetek vissza Zsigmond királyhoz, és mondjátok meg neki, hogy ehhez a földhöz éppen elég jogom van.
Amikor a jog szót kimondotta, a fegyverekre mutatott. Ezért aztán Zsigmond király minden hadi erejét összegyűjtötte, és hatalmas hadsereget szervezett. Szövetségest is keresett: a burgundi herceg harcias franciák bátor csapatait hozta el magával. Megindult hát Zsigmond király a hatalmas sereggel, és baj nélkül átkelt a Dunán. Nem félt a török császártól, sőt egyesek azt tartják, hogy így beszélt:
Nikápoly ostroma miniatúrán
– Miért félnénk mi egy embertől? Hiszen ha az égbolt súlya ránk szakadna, mi magunk a dárdáinkkal feltarthatnánk.
Ezután Rácországot feldúlták, sok zajjal és rablással az országon átvonultak, és megérkeztek Bolgária határára. Végül abban az évszakban, amikor a szőlőtőkék édes gyümölcsüket megadják művelőiknek, Zsigmond király Nikápoly vára mellett tábort ütött.
 A törökök gyakran kicsaptak a várból, ingerelték a király seregét, néhány katonát meg is sebesítettek, de még gyakrabban sok sebbel vonultak vissza. Amikor a törökök császára meghallotta, hogy Zsigmond király hatalmas sereggel betört az országába, egész hadi népét fegyverbe szólította, és seregével Nikápoly felé vonult.
Ahogy ezt a franciák meglátták, megkérték Zsigmond királyt, hadd támadjanak először ők a törökre. És meg sem várták, míg a király serege csatarendbe áll, már meg is támadták a törököket. Sokan közülük leugrottak paripájukról, amikor a törökök közelébe értek, és gyalog harcoltak, lovaik pedig visszafutottak a magyar táborba.
Nikápolyi csata
Ekkor a magyarok, akik a francia háborúskodás módjait nem ismerték, és csak azt látták, hogy a lovak a tábor felé vágtatnak, úgy megrémültek, hogy ők is futásnak eredtek. Azt hitték ugyanis, hogy a franciákat a török sereg elpusztította. Futott a magyar sereg, sokan elestek a futók közül, mások pedig kegyetlen fogságba kerültek.
Maga a király is csak egy hajón menekülhetett meg, mert ha ez nincsen, bizony nem az égbolt súlyának, ahogy a gőgös király mondta, hanem az ellenség fegyverének esett volna áldozatul.




[In: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Móra Kiadó, Bp., 2002. 170-171. o. ]

2012. március 7., szerda

Fogalmak a Virágzó középkor c. témához

Aranyforint: firenzei mintára Magyarországon forgalomba hozott aranypénz. I. Károly vezette be 1325-ben.
Árumegállítói jog: egyes kiváltságos városok joga arra, hogy a területükön áthaladó idegen kereskedőket feltartóztatva a város piacán áruik kirakodására kényszerítsék.
Bandérium: valamely főúr zászlaja alatt szolgáló és hadba vonuló katonai alakulat a középkori Magyarországon.
Báró: országos főméltóságot betöltő nagybirtokos a 13-15. századi Magyarországon.
Céh: azonos mesterségben dolgozó kézművesek, iparosok érdekvédelmi szervezete a középkorban.
Kilenced: jobbágyok által a földesúrnak fizetendő adó, mely a bor- és gabonatermésnek 1/10-ed részére vonatkozott. I. Nagy Lajos rendelte el fizetését.
Kormányzó: az ország egészének politikai-katonai irányításával megbízott, az uralkodót képviselő ideiglenes államfő.
Nádor: a király után a legmagasabb tisztség a középkori Magyarországon, a legmagasabb főméltóságok egyike.
Ősiség: nemesi szokásjog, mely szerint a család kihalása esetén a nemzetségi ős más leszármazottai örökölték az elhaltak vagyonát. I. Nagy Lajos vezette be ezt a szokásjogot.
Pallosjog: halálbüntetés kiszabásának joga a középkorban. A földesúr saját földjén saját jobbágyai fölött ítélkezhetett.
Szabad királyi város: a király tulajdonába tartozó, széles jogokkal rendelkező település a középkori Magyarországon.
Úriszék: a földesúr jobbágyai, cselédei fölött mindenféle ügyben ítélkező földesúri bíróság.
Vajda: hadvezér, katonai vezető, az Erdélyt kormányzó királyi megbízott címe az Árpád-kortól a 16. századig.
Végvár: határmenti erődítmény a középkori Magyarországon, melyet a Délvidéken Ozorai Pipó kezdett el kiépíteni a 15. században.

2012. március 4., vasárnap

Endre királyfi

– Küküllei János és a Minorita krónikája nyomán –
Két derék fia volt Károly királynak, az idősebb, Lajos a magyar trónt örökölte, a kisebbik, Endre a szicíliai királyságot. Endre királyfi, aki feleségül vette a szicíliai király unokáját, teljes joggal uralkodhatott volna, de felesége, Johanna királyné megfosztotta a királyságtól, mert maga akart uralkodni.
Amikor ennek híre járt Magyarországon, a királyi család nagyon elkeseredett, és Erzsébet királyné úrasszony, a két király édesanyja útra készült, hogy kisebbik fiát meglátogassa. Fényes kísérettel indult útnak a királyné úrasszony, úriasszonyok, nemeslányok, bárók, lovagok és udvarnokok egész sokasága kísérte. Gazdag felszerelést vitt magával, a költségekre huszonhétezer márkát készített elő, Lajos király még négyezer jó aranymárkát küldött utána. A velenceiek jó szolgálatot tettek: saját költségükön a tengeri útra két gályát szereltek fel a királyné úrasszony számára.
Nemsokára megérkezett a királyné Apuliába, ott már nagy ünnepséggel várta Endre király és felesége, Johanna királyné. Mialatt Nápolyban időzött, a királyné úrasszony megállapította, hogy Johanna gőgös és nagyravágyó, férjét nem tiszteli, és azon fáradozik, hogy Endre királyt megfossza a koronától és az országtól. Amikor a királyné úrasszony ezt látta, nagyon felindult a szíve, mert a fájdalom fullánkja beléhatolt. Ezután a pápa úrhoz fordult a királyné, de ott sem járt eredménnyel. Ezért szomorú szívvel elbúcsúzott fiától, és hazaindult.
Apuliából indult el, és Zengg kikötőjén át haladt, kerek egy esztendő alatt érkezett vissza Visegrádra. Ezután Lajos király követeket küldött a pápához, és arra kérte, hogy öccsét, Endrét koronázza meg. De a követek is hiába próbálkoztak, a pápa nem koronázta meg Endrét, és így Johanna királyné kezében maradt a hatalom. Amikor a követek látták, hogy jó szóval nem érnek célhoz, vesztegetéshez folyamodtak, mert tudták, hogy az ajándékok még a bölcsek lelkét is megnyerik. Lajos király és Erzsébet királyné tudta nélkül cselekedtek: negyvennégyezer márkát ígértek a pápai kincstárnak, ha Endrét megkoronázzák.
Lajos király ugyancsak zavarba jött, amikor megtudta, hogy a követek az ő nevében ilyen nagy összegű pénzt ígértek. Arra is gondolt: ugyan miért fizessen azért, ami jogosan jár az öccsének? De végül mégis úgy döntött, hogy a pénzt elküldi, nehogy rosszindulatú emberek megrágalmazzák. Szétküldte hát az adószedőket minden megyébe, minden királyi városba, és nemsokára összeszedték a hatalmas pénzösszeget. Pontosan be is fizették Kelemen pápa úr kincstárába. Most már mindenki biztos volt abban, hogy Endrét késedelem nélkül megkoronázzák.
De Johanna királyné sem késlekedett: orgyilkosokat fogadott, hogy férjét megölesse. Csakhogy Erzsébet királyné is elővigyázatos volt: magyar testőröket hagyott hátra, s ezeknek szigorúan megparancsolta, hogy egy lépést se tágítsanak Endre király mellől. Nem is tágítottak a magyarok, mindig ott jártak Endre nyomában, nehogy valaki bűnös szándékkal hozzáférjen. De a ravasz Johanna egyszer azt mondta Endre királynak:
– Jó uram, szökjünk el Nápolyból, menjünk Averszába, szabaduljunk már egyszer az udvari néptől!
A jámbor király nem sejtette felesége szándékát, és azt mondta:
– Jól van, sok ott a vad, régen nem vadásztam már, menjünk Averszába!
– Hidd el, uram, nemes vadat ejtünk el Averszában – mondta a királyné kétértelműén.
Nagy titokban felkészültek, és már indultak volna, amikor a magyar testőrök kapitánya váratlanul jelentkezett:
– Felséged útra készül, ahogy látom. Merre kísérjük?
– Felesleges a kíséret, jó uram, mert most felesége, Johanna királyné ügyel őfelségére – mondta mosolyogva a királyné.
De a testőrkapitány nem hagyta magát.
– Nekem szigorú parancsom van Erzsébet királyné úrasszonytól, hogy felségedet soha el ne hagyjam.
– Én pedig azt parancsolom, még nagyobb szigorúsággal, hogy hagyj magunkra! – kiáltotta indulatosan a király.
– Csak meg ne bánja felséged, hogy így bánt velem! – mondta a kapitány, azzal meghajtotta magát, és magára hagyta a királyi személyeket.
Johanna jót kacagott rajta. Azt mondta az urának:
– Látod-e, jó uram, aki idegenben jár, mindig rémeket lát. Anyád is, kapitányod is azt képzeli, hogy ők jobban ügyelnek rád, mint a hű feleség.
Most már Endre király is kacagott, mert hitt az álnok asszonynak. Aznap Averszában tértek nyugovóra, s amikor a király első álmát aludta, egyszerre felzörgették. Meghitt kamarása szólította, ezért Endre király nem gyanakodott, fegyvertelenül lépett ki a hálószobából. Abban a pillanatban orgyilkosok rohantak rá, megragadták a kezét, és meg akarták kötözni. A király erős ökölcsapással felelt a támadásra, erre is, arra is elhullottak a támadók, de a sötét folyosó mélyéről hangok hallatszottak:
– Avanti, avanti! Előre, előre!
Amikor a király hallotta, hogy újabb csapat készül ellene, megnyitotta a hálószoba kilincsét, mert fegyvert akart hozni. De az ajtó nem nyílt meg: a királyné elfordította a kulcsot.
Ekkor az orgyilkosok újra rohamra indultak. Kézzel akarták a királyt megfojtani, mert tudták, hogy anyjától csodálatos gyűrűt kapott, s míg azt hordja, fegyver nem járja a testét. Végül kötelet vetettek a nyakába, úgy fojtották meg. Amikor Endre király holttestét Nápolyba szállították, egybesereglett az egész város, és úgy siratta mindenki, mintha tulajdon fiát veszítette volna el. Endre királyt a nápolyi székesegyházban temették el, hogy nagyatyja, Martell Károly mellett nyugodjék.
Azt tartják, hogy sírjánál csodák történtek. A borzalmas gyilkosság nem maradt bosszulatlan. Azok a férfiak és nők, akik Endre király ellen összeesküdtek, vagy az orgyilkosságban részt vettek, mindnyájan megbűnhődtek: kegyetlen halállal pusztultak el.

[Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Móra Kiadó, Bp., 2002. 148-151. o.]