Babiloniakról

Babiloni szokások

Ami pedig a ruházatukat illeti, lenből készült, bokáig érő khitónt [bő, redős inget], felette pedig gyapjúruhát viselnek, s efölé még egy kis köpönyeget terítenek. Lábbelijük helyben készül, és hasonlít a görögök sarujához. Hajukat hosszúra növesztik, és szalagokkal fűzik át, s egész testüket illatszerekkel kenik be. Mindenkinek van pecsétgyűrűje és faragott botja, s minden bot végén alma, rózsa, liliom, sas vagy valami ilyesféle van kifaragva, olyan botot nem szokás hordani, amelyiket nem díszíti faragás. Ilyen hát a ruházkodásuk. [...]
Bölcs szokásuk, hogy mivel orvosaik nincsenek, a betegeket kiviszik a piactérre. Itt aztán az emberek odamennek hozzájuk és tanácsokat adnak, miképp gyógyulhatnának meg, akár, mert maguk szenvedtek a betegségben, akár, mert mástól hallottak róla, akit ilyen kór gyötört. Elmondják, hogy ők hogyan gyógyultak ki a betegségből, vagy mit hallottak mások gyógyulásáról. A beteg mellett szó nélkül egyetlen ember sem haladhat el, meg kell kérdeznie, hogy mi a baja. Halottaikat mézzel bekenve temetik el, s gyászszertartásuk hasonlít az egyiptomiakéhoz.

(Hérodotosz: A görög-perzsa háború I. 195., 197-198.)

Újévi ünnepség Babilonban

Az ünnepet az ország minden részében megülték, a legfontosabb események azonban a fővárosban zajlottak. Az ünnep kezdete előtt az ország különböző városaiból istenszobrokat hoztak Babilonba, és ezeket a főtemplomban helyezték el. Ők alkották Marduk isten kíséretét. Az ünnep napjaiban a város tele volt emberekkel, nyüzsgéssel, zenével, lármával.

Az ünnepi események Marduk templomában és a toronytemplomban zajlottak. A főszereplő Marduk isten szobra volt, amelyet ez alkalommal különleges pompával felöltöztettek, és drágakövekkel díszítettek.

Az ünnepség kezdetén a papok több napon át étel- és italáldozatot mutattak be az isteneknek. Ezután bevezették a templomba a királyt, aki hatalmának jelvényeit az istenszobor elé helyezte. Miután beszámolt az istennek az eltelt év eseményeiről, be kellett vallania, milyen hibákat követett el a kormányzásban. A főpap ekkor az isten helyett arcul legyintette, fülét megrángatta, és figyelmeztette, hogy gondosan tegyen eleget minden vallási kötelezettségének. Ezután a király ismét felékesítette magát hatalmi jelvényeivel, majd a templomudvarban a főpappal együtt fehér bikát áldozott Marduknak.

A tulajdonképpeni népünnepély a tizedik napon kezdődött, amikor a király megfogta Marduk isten kezét, és arra kérte, hogy álljon fel. Ezzel erősítették meg hivatalában a királyt. Marduk ekkor egész kíséretével együtt útra kelt: szobrát hajóra tették, s az Eufráteszen felfelé hajózva elhagyták a várost.

Az ünnepséget ezután a várostól északra fekvő „újévi ünnepek házában" folytatták. Az ünnepség befejeztével az istenek diadalmenetben tértek vissza Babilonba. Hatalmas tömeg kísérte zenével és tánccal a kocsit, és általános öröm uralkodott. A felvonulók az Istár-kaputól a palota magas falai mellett Marduk isten templomáig vonultak.

Az ünnepséget évszázadokon át mindig az ősi hagyományok szerint tartották meg.

Miért támogatta a francia királyság az amerikai köztársaság megszületését?

A regényrészletben szereplő Pierre Caron de Beaumarchais-t [bomársé] mint A sevillai borbély és a Figaro házassága című vígjátékok szerzőjét ismerjük. Sokáig a francia király titkos szolgálatában állt.

Pierre Caron de Beaumarchais mint a francia kormány titkos ügy­nöke az utóbbi időben Londonban tartózkodott. Sötét, némileg piszkos és nem túlságosan jelentékeny ügy volt, amire a fürge, ügyes urat fel­használták. Idejének csak egy kis ré­szét vette igénybe a dolog, és elég szabad ideje maradt, hogy kidolgoz­zon egy ennél sokkal fontosabb ter­vet.

Mióta III. György angol király és amerikai gyarmatai között kitört a nagy viszály, Pierre Caron de Beaumarchais szenvedélyes állást foglalt az amerikaiak - a felkelők - mellett. Mint oly sok értelmiségi Párizsban, sőt magában Londonban, ő is úgy üdvözölte a „bostoniakat”, az „insurgenseket”, mint akik a francia és az angol bölcselők nagy eszméinek megvalósításáért küzdenek. Ezek a férfiak eltökélték, hogy egyszerű, ter­mészetes életet fognak élni a londoni és a párizsi élet helyett, ahol a meg­rögzött szokások, az előítéletek és a zsarnoki önkény megnyomorítja az emberi létet. Az Újvilág férfiai a szabadságra, az értelemre és a termé­szetre akarták alapozni államrend­jüket. Ezeket a férfiakat akarta az angol király tűzzel-vassal nemes szán­dékuktól eltéríteni.

Pierre nemcsak szájával és szívével támogatta az amerikaiakat, de tetteivel is előmozdította ügyüket. Szívesen látták London társasági köreiben mindenütt, a konzervatív és liberális vezérférfiakkal egyaránt jó barátságban volt, és alkalma nyílt, hogy beletekintsen a gyarmatokkal támadt viszály számos részletébe. Gazdag anyagot hordott össze, rendezte, levonta belőle következtetéseit, és anélkül, hogy ezzel valaki megbízta volna, jelentéseket küldött róla XVI. Lajosnak és minisztereinek; jelentései kitűnőek voltak, világosak, széles látókört és a dolgokban való jártasságot árultak el. Ha Pierre most akkori jelentéseire és emlékirataira visszagondolt, azzal hízeleghetett magának, hogy ő, a fogadatlan titkos ügynök, már a kezdet kezdetétől fogva jobban felismerte az angol-amerikai viszály lényegét, mint a király hivatalos követe. Jövendöléseit az események igazolták.

Ő ugyanis minden egyes jelentést, amelyet Versailles-ba [verszájba] küldött, végső következtetésként azzal a felszólítással zárt, hogy a kormány haladéktalanul támogassa a felkelőket - Anglia gyöngítésére. Az angolok viszálya gyarmataikkal pompás alkalom volt Franciaországnak, hogy semmissé tegye azt a nyomorúságos békekötést, amelyet Anglia tizenkét évvel annak előtte rákényszerített^.

Természetesen Pierre jól tudta, hogy a francia kormány nyíltan nem foghatja pártját az amerikai lázadóknak. Ez háborúba sodorta volna Angliával, amihez pedig sem hajóraja, sem hadserege nem volt elég erős, pénzügyei siralmas állapotáról nem is beszélve. De Pierre még ebben a nehéz helyzetben is talált kivezető utat.

Elégedetten mosolygott. Jelentéseinek megírásában, tanácsaiban az a becsületes szándék vezette, hogy segítsen az amerikaiaknak, és támogassa a szabadság és az ész ügyét. De néha megesik, hogy az eszményi törekvések némi anyagi haszonnal járnak. Aki kivetnivalót talál abban, hogy valaki a jó ügyön keres, az bolond. Ő, Pierre, nem bolond. Az élelmes üzletember és a cselszövéshez szokott politikai ügynök érzékével már kezdettől megszimatolta, hogy aki - ha módjával is - élesztgeti a szabadság tüzét, annak a dolog nemcsak eszmei, de anyagi hasznot is hajt.

Franciaország még nem kockáztathatta a háborút Angliával, ezt Pierre világosan látta; s ezért arra igyekezett rábírni a francia kormányt, hogy egyelőre csak titokban támogassa az amerikaiakat anélkül, hogy beleártaná magát a dologba. Magánosok, üzletemberek kell hogy szállítsák a fegyvert és más szükséges hadianyagot a felkelőknek, üzletemberek, akik a saját szakállukra és veszélyükre dolgoznak, de akiket titokban a francia kormány pénzzel és mindenképpen támogat.

Hosszas huzavona után, amikor Pierre már azt hitte, hogy tervei sohasem fogják megnyerni Vergennes [verzsan] gróf, a külügyminiszter tetszését, végezetül minden úgy fordult, ahogy számította. Ma végre a miniszter elszánta rá magát, megbízta a vállalat megszervezésével - úgy, ahogy ő indítványozta. Pierre mától fogva a francia király titkos meghatalmazottja, ha a felkelőknek fegyvert és egyéb hadianyagot kínál.

Meg volt elégedve önmagával. Leleményesen kieszelte, jól előkészítette a dolgot, és a miniszterrel folytatott nehéz tárgyalásra méltóképp rátette a koronát.

A felkelőknek sok mindenre szükségük volt. Felszerelésük nyomorúságos, gyáraik alig, teljesítőképessége azoknak is csekély. Nem kisebb dolgot kívántak, mint harmincezer ember teljes felszerelését. Képesek-e ő és üzlettársai ennyi tömérdek hadianyagot beszerezni és tengeren túlra átszállítani? - kérdezte a miniszter.

- Hogyne, hogyne - vágta rá nyomban Pierre merészen, és folytatta: - Persze feltéve, ha előnyös feltételekkel juthatunk fegyverekhez a királyi hadszertárból, és pénzügyileg sem kezelnek bennünket szűkmarkúan.

- Majd érintkezésbe lép a hadügyminiszterrel - jelentette ki Vergennes gróf, és ezzel a beszélgetés kényes ponthoz érkezett. - Milyen összegű anyagi támogatásra tart számot a kormány részéről? - kérdezte Pierre-től.

Pierre úgy határozott, hogy csak akkor vág bele a vállalkozásba, ha legalább egymillió frankot kap a kormánytól hozzájárulás címén. Most azonban, hogy a miniszter komoly formában rá akarta bízni ezt a roppant szállítást, már látta, hogy eddig csak játszadozott az egész tervvel, és jóllehet el volt ragadtatva a hatalmas és megtisztelő feladattól, mégis félelem fogta el: vajon az ő tőkéje és hitele elegendő-e egy ilyen óriási vállalkozáshoz? Harmincezer ember hadfelszerelése szállításához egymillió frank nevetséges alaptőke. Ha pedig többet kér, ha túl sokat kér, talán oda az egész terv.

Míg látszólagos nyugalommal szemlélte a miniszter várakozó, mosolygós ábrázatát, villámgyorsan újból fontolóra vette, mekkora összeget kérjen.

- Azt hiszem, hárommillió elegendő - mondta.

Kurta szünet következett, a két férfi egymás arcát vizsgálta. ,Most dől el Amerika sorsa és az enyém" - gondolta Pierre ...

- Kétmilliót ígérhetünk önnek - mondta végül a miniszter. - Egymilliót mi magunk adunk, a másik milliót megszerezzük a spanyoloktól.

(Regényrészlet Lion Feuchtwanger Rókák a szőlőben c. regényéből. In:Történelmi olvasókönyv 7. osztály, Korona Kiadó, Bp., 1994.)

Mi a felvilágosodás?

A felvilágosodás a 17-18. század meghatározó eszmerendszere a gondolkodók körében. Egy korabeli német filozófus ezt így foglalja össze:

A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! [latin: Merj gondolkodni!] Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata. [...] A felvilágosodáshoz azonban semmi egyéb nem kell, csak szabadság, annak is a legártalmatlanabb formája: nevezetesen az ész minden kérésben való nyilvános használatának szabadsága.

[Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás?, 1784]

A felvilágosodás maga után vonta a politikáról, az ország kormányzásáról való újszerű gondolkodást. Az angol John Locke [Dzson Lák] a következőket írta polgári kormányzatról:

Az emberek [...] teljesen egyenlőnek és szabadnak születtek. Minden embernek megvan a joga, hogy békésen, zavartalanul éljen mindazon jogokkal, melyeket a természeti törvény neki nyújt. A természet nemcsak arra ad jogot, hogy megvédje javait, azaz életét, szabadságát és vagyonát a mások jogtalansága vagy merénylete ellen, hanem arra is, hogy ítéljen és meg is büntesse azokat, akik a természeti törvényt megsértik. [...] A magánbíráskodás megszűnésével a szuverenitás [önrendelkezés] az államra száll át. Törvényeket fognak hozni. Másrészt a közösség megbíz egyeseket a törvények végrehajtásával. Ezek az emberek megszüntetik a polgárok közt felmerülő ellentéteket, és a törvényben megszabott büntetéssel sújtják azokat, akik a társadalom egésze vagy annak egyes tagjai ellen vétenek.

[...] A polgári társadalom célja ugyanis az, hogy megszüntesse a természetes állapottal járó azon kellemetlenségeket, melyek az önbíráskodásból származnak.

[John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, 1690.]

De Franciaországban sem gondolkodtak másként. Montesquieu [Monteskiő] így vélekedett a törvények szelleméről:

Az állampolgár részéről a politikai szabadság azt a lelki nyugalmat jelenti, amely abból a véleményből származik, melyet ki-ki saját biztonsága felől táplál. És ahhoz, hogy ez a szabadság meglegyen, olyan kormányzat szükséges, amely alatt az egyik állampolgárnak sem kell egy másik állampolgártól félnie.

Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, s azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani.

Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincsen elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól. Ha a bírói hatalom a törvényhozói hatalomhoz kapcsolódnék, az állampolgárok élete és vagyona feletti hatalom önkényes lenne, mert a bíró törvényhozó is volna. Ha a bírói hatalom a végrehajtó hatalomhoz lenne kapcsolva, a bírónak elnyomó hatalma lenne.

[...]

Minthogy szabad államban minden szabad lelkű ember maga kell hogy kormányozza magát, következésképpen a nép egészét kell hogy illesse a törvényhozó hatalom. Minthogy azonban ez nagy államokban keresztülvihetetlen, és kis államokban is sok hátránnyal jár, a népnek a maga képviselői útján kell megtennie mindazt, amit maga nem tud megtenni.

[Montesquieu: A törvények szelleméről, 1748.]

Kérdések:

1. Kant szerint a felvilágosodás előtt miként gondolkodtak a emberek? Milyen kiutat kínál ebből?

2. Mit jelent Locke szerint az emberek egyenlősége és szabadsága? Milyen jogokkal jár ez?

3. Montesquieu szerint miért van szüksége az embereknek szabadságra?

[A feladatok és a források a Doba-Eszterág-Kojanitz: Történelem III. Újkor c. forrásgyűjteményből]