Az Akadémia megalapítása

Mindenki szereti az anyanyelvét, hogyne szeretné, hiszen az édesany­jától tanulta, életének legszebb em­lékei fűződnek hozzá. De leginkább azok becsülik, tisztelik, féltik az édes anyanyelvet, akiktől el akarják ra­gadni a nép közös kincsét.

Magyarországon a latin nyelv ural­kodott, latinul írták a törvényeket, a kérvényeket s a többi iratot. Ha meg versenytársa akadt, az a német nyelv volt, ezenkívül legfeljebb franciául lehetett megszólalni előkelő körben. És a magyar anyanyelv? Parasztnak való az, művelt ember nem hasz­nálja. Lám, a magyartól elragadták az anyanyelvét, s mivel sem a törvény­széken, sem a hivatalban nem hasz­nálhatta, annál inkább megszerette. Éppen a legnagyobb politikusok, költők és írók hirdették hangos szó­val: minden nép a maga nyelvén lett tudós, a magyar is csak anyanyelvé­nek fejlesztésével érheti el a művelt népek szintjét.

Felsőbüki Nagy Pál

Kazinczy Ferenc nyelvújító moz­galma, Bessenyei György akadémiai törekvése, Csokonai Vitéz Mihály költészete előkészítette a nagy tervet: egy nyelvművelő tudományos inté­zet megalapítását. Ez hát a legfőbb cél, erre kell ha­ladnunk, hirdeti Széchenyi István, aki a nyugati országokat bejárva, mindig maga előtt látta hazája elma­radottságát. És ha látta, nem is ma­radt tétlen. A nyelv tökéletesítéséről ezt írta:

„Amint az emberek nemes érzése - képzelet, emlékezet s ítéleti tehet­ségei jobban fejlődnek, úgy kell a nyelvnek is tisztulni, tágulni, simul­ni, nagyobb határozottságot nyerni. Amint a nemzet növése és haladása által a nyelv nő és halad, úgy rejt ma­gában a nyelv fiatalsága, növekedése olyan mágusi kapcsolatot, mely a nemzetet emeli és dicsőíti. Az anyanyelv tökéletesítése tehát, mert azáltal a nemzeti jó nőttön-nő, kötelességeink egyik legfőbbike."

Az ifjú Széchenyi

Így látták ezt a reformkor legjobb politikusai, írói és költői, mindnyá­jan tudták, hogy olyan tudós társa­ságot kell szervezni, amelynek tagjai magyar nyelven művelik az összes tudományt. De hiába tudták, hasz­talan beszéltek róla egymás között, Bessenyei nagyszerű gondolata, az akadémiai intézet terve mégsem va­lósult meg.

Éppen erről szólott Felsőbüki Nagy Pál 1825-ben, a karok és ren­dek kerületi ülésén, amikor végre napirendre tűzték a felállítandó Akadémia, vagyis nyelvművelő inté­zet tervét. Pirulva hallgatták a mág­nások, a gazdag főurak a beszédet, mert Felsőbüki Nagy Pál szemükre hányta, hogy vagyonukat külföl­dön fecsérlik el, nemzeti célra nem áldoznak, ezért aztán még mindig csak szándék maradt az akadémia terve.

Felállt erre Széchenyi István gróf, aki csak hallgató volt az ülésen, hi­szen ő a főurak rendjébe tartozott, és katonás rövidséggel ezt mondta:

- Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok, és ha feláll egy olyan intézet, mely a magyar nyelvet mű­veli, és elősegíti honosaink magyar nevelését, jószágomnak egyévi jöve­delmét feláldozom rá.

Az Akadémia alapítása

Egy pillanatnyi csend támadt. Mindenki elbámult a nagylelkű fel­ajánláson, mert a hallgatóság tudta, hogy körülbelül ötven-hatvanezer forint a jószág egyévi jövedelme. Ez fejedelmi ajándék a nemzetnek! Ezután hatalmas éljenkiáltás hal­latszott, s nemsokára új meg új fel­ajánlások következtek, a többi mág­nás sem akart elmaradni Széchenyi mögött, bár ilyen nagy összeget egyik se ajánlott fel.

Mentegetözött is az egyik gróf, aki mindössze ötezer forintot jegyezte­tett.

- Egyet se magyarázd - mondta neki Széchenyi István -, én megte­hetem, mert nőtlen ember és katona vagyok. Jó barátaim vannak, akiknél el tudok élni egy esztendeig úgy, hogy a magaméhoz nem nyúlok.

Széchenyi felajánlása annyira fel­lelkesítette a rendeket, hogy még az­nap, a gyűlés folyamán negyedmillió ezüstforint gyűlt össze az Akadémia megalapítására.

Az Akadémia épülete

Országgyűlés és ifjúság

Pulszky Ferenc

A joghallgatók ügyvédi vizsgájához akkoriban országgyűlési gyakorlatot is megkívántak. Ezek a Pozsonyban időző „jurátusok” tették ki az „országgyűlési ifjak” zömét. Túlnyomó részük a refor­mok elszánt híve volt, Wesselényit egyenesen bálványozták. A közéjük tartozó Pulszky Ferenc (1814-1897) emlékirata érzék­letesen idézi fel szerepüket a pozsonyi országgyűléseken.

„Az országgyűlési ifjúság jobbmódú része a Hollinger kávéházban reggelizett, s újságot olvasott, tíz órakor elment az országházba ülésre, ott éljenezte az ellenzéki szónokokat, s lepisszegte vagy lemorogta az aulikusokat, a karzaton udvaralt a nőknek, délben nézte vagy kísérte a követek családját a séta­téren, ebédelt a Zöld fánál vagy a Vörös ökörnél, délután ismét elment a Hollingerbe, billiárdozott, kártyázott... Politikáról alig volt szó..., csak bizalmasabb baráti társalkodásban, vacsoránál, ha boroztunk, vagy séta közben a gyönyörű pozsonyi ligetben vagy a hegyek közt Dévény felé szűnt meg a tartózkodás; ilyenkor szigorúan ros­táltuk meg a követek magaviseletét s beszédeiket, sopánkodtunk az ország sorsa fölött, és szidtuk az ifjúság lelketlen zömét...

Lelkesülő magyar (gúnyrajz, 1863)

Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy a fennálló viszonyok nem tarthatnak soká, hogy az ural­kodó rendszer meg, fog bukni, hogy az egész ország átalakulása kikerülhetetlen. Arról sem volt két­ségünk, hogy a magyar országgyűlés nem képes a reformot keresztülvinni, de arról, miképpen kell­jen eljárni, senki sem volt magával tisztában...; a forradalmi eszmét mind elutasítottuk magunktól, sőt lojalitásunkat is szerettük fitogtatni, de amel­lett sirattuk Rákóczit, szidtuk a németet... dühösen éljeneztük a követeket, kik bátrabban szóltak, megfáklyászenéztük Széche­nyit, ki folyvást mérsékletet és ildomot prédikált, miért is jobban tiszteltük, mint szerettük, főképp pedig tanulmányoztuk a francia forradalom történetét.

Hogy miben álljon az ország reformja, arra nézve senki sem volt egészen tisztában magával, a külföldi szabadelvű nézetek azonban nem voltak ismeretlenek előttünk, olvastuk Széchenyi Stádiumát, s keveselltük javaslatait...” (Életem és korom)

[In: Bihari Péter: A 19. század története fiataloknak. 1775-1918. Holnap Kiadó, Budapest, 2000. 96. o.]

Korabeli beszámoló az első magyarországi vasútvonal átadásáról

Evégre Magyarország évlapjaiba is iktatjuk egy oly ünnep megünneplé­sét, milyenről eddig csak olvastunk. A civilizáció legújabb fejleménye Hunnia fővárosának is nyújtá azon élvezetet, melynek majd minden eu­rópai főváros már egy idő óta örvend, és kikocsikáztatá egy csodaszerű gőzerőfogattal a meghívottak százait, egyszerre a pamlagok kényes ölén, villámi, azaz vasúti sebességgel, ti. 50 és néhány perc alatt Vác városába, hová eddig a pestiek csak egyenkint, legföllebb párosan, vakító homok­felhőkön keresztül és a legszilajabb magyar ló félnapi megizzasztásával, gyönyör nélküli és unalomteljes uta­zással érhettek.

1846. július 15-én délután 3 óra­kor rendkívüli mozgás támadt Pest városában. A nép ezernyi csoportjai a pályaudvar felé nyomultak, hol a sorkatonaság és a polgári őrsereg dí­szes egyenruhában tisztelgett; a fő­nemesség és a királyi hivatalnokok fényes hintóikban vágtatva érkeztek. Alig szemléltük meg a csinos és leg­nagyobb kényelemhez alkalmazott, nagyszerű, 58 személyt befogadó vagonokat és a legfényesebb dísszel bútorozott udvari kocsit, alig rázták meg kezeiket az ország minden ré­széből összesereglett vendégek, meg­érkezett a fenséges nádor is főhercegi családjával, mire a meghívottak helyet foglaltak hét oly nagyszerű vagonban, melyekbe könnyen 350 személy fér­hetett; azután a virágokkal koszorú­zott és zászlókkal díszített gőzmozdony, „Buda és Pest", egyet nyerítének vagy sivítának, és az udvari kocsi megindult hét vagonnal a sokaság bámulatára, amely alig kiabálhatott egy-két „éljent" örömében, annyira meg volt a látvány sajátszerű rendkí­vülisége által lepetve. Alig tűnt el szemünk elől az utolsó pesti néző: máris palotaiak és fótiak állnak előt­tünk, kikhez tán távolabb helységekbeli lakosok is valának vegyítve, mert hintókat és kocsikat lehetett látni a pálya egész hosszában, és 25 percnyi utazás után a dunakeszi ál­lomáson megállunk, hol vízzel a kat­lanok láttatnak el, mire ismét elindulánk, és Göd mellett elrepülvén, 24 percnyi utazás után a mozsarak ropogása között Vácot leszálltunk.

Kőrösi Csoma Sándor Tibetben

Kőrösi Csoma Sándor

Éveken át tervszerűen készült ázsiai útjára, elhatározott terve volt, hogy az ott lakó magyarokat felkutatja. Először itthon tanult, majd Német­országba ment, ott tanulmányozta a keleti nyelveket, és megtanult ango­lul is. 1819-ben pedig könnyű ruhá­ban, kezében egy bottal, vállán kis batyuval gyalog elindult a Himalája felé!

Milyen expedíciót szerelnek fel a gazdag országok, ha ezt a tájat ku­tatják! Hány szakértő, mennyi költ­ség, micsoda előkészület kell ahhoz!

Kőrösi Csoma Sándor egyedül, pénz nélkül vállalkozott olyan útra, amelyet más országban még csopor­tosan, jó felszereléssel, sok pénzzel is csak a legbátrabbak mernek meg­kockáztatni.

Tizenkét hónapi vándorlás után érkezett Teheránba, Perzsia főváro­sába. Az angol kirendeltségnél je­lentkezett, de a katonatisztek először gyanúsnak találták, kémnek, kalan­dornak gondolták, annyira hihetet­lennek látszott a vállalkozása. Ami­kor aztán meggyőződtek róla, hogy felkészült tudós áll előttük, segélyt juttattak neki.

Csoma elfogadta a segélyt, de ez már kötelezte is. Az angol tisztek ké­résére a tibeti nyelvet kezdte tanul­mányozni, mielőtt a magyarok fel­kutatására indult volna. A zanglai, majd a kanami buddhista kolostor­ban tanult, tudós lámák, tibeti papok csekély összegért vállalták a tanítá­sát.

A Himalája vidékének kolostorai kezdetleges épületek, nincsen ké­ménykürtőjük, ezért ha tüzet gyúj­tanak a padlón, olyan füst támad, hogy az ott lakók csak a padlón fekve tartózkodnak a helyiségben. Kőrösi Csoma Sándor olvasni akart, ezért nem gyújtott tüzet, hanem tetőtől talpig báránybőrbe burkolózott, és még a könyv lapozása is gondot oko­zott, akkora volt a hideg. Télen a nagy hó miatt sokszor napokig ki se tudtak lépni a helyiségből, ott töl­tötték az egész napot tűz és világító­eszköz nélkül. Hárman éltek a kis helyiségben, a láma, annak szolgája és Kőrösi Csoma Sándor. Amikor besötétedett, lefeküdtek a helyiség kövezetére, ott aludtak.

Dr. Gérard, az első orvos-utazó azon a tájon, felkereste Csomát, és elbámult a kutató bátorságán, kitar­tásán.

„A hideg itt nagyon kemény, és ő egész télen át írásainál ülve, tetőtől talpig gyapjúholmiba burkolózva, reggeltől estig dolgozott pihenés és melegítő tűz nélkül. Munkáját csak igénytelen étkezése szakítja meg, ez mindig zsíros teából áll."

A zsíros tea tatár módra készül, inkább leves, mint tea, mert sót és vajat tartalmaz, ez benne a táplálék, amely a hidegben ellenállóvá teszi a szervezetet.

Gérard doktor rizst és cukrot kínál Csomának, majd egy meleg köpenyt ajánl fel, hogy szükségét enyhítse.

Csoma azonban mindent vissza­utasít.

Azt mondja az orvosnak:

- Köszönöm szívességét, de csak közpénzből származó segítséget ve­szek el, mert azt kamatostul visszafi­zethetem. Magánszemélytől semmit se fogadok el, mert annak nincs mit adnom.

Ilyen körülmények között dolgo­zott, és kitűnő eredményt én el. Há­romszázhuszonhét hatalmas kötetet tanulmányozott át, ezek tartalmaz­zák a tibeti tudomány és vallás alap­ját. Összegyűjtött és megmagyará­zott negyvenezer tibeti szót, elkészí­tette a tibeti nyelv nyelvtanát.

Amikor művei megjelentek, új út­ra készült: most már az ázsiai ma­gyarok felkutatására indult. Közép-Ázsia felé tartott, nem ri­adt vissza a hatalmas hegyektől, az út veszélyeitől.

Négyszáz kilométert tett meg gyalog. Amikor a terai mocsarak mellett haladt el, fertőzést kapott, és Darjeelingbe már lázasan érke­zett. Lázálmában is mindig terveiről beszélt, képzelete az ázsiai magya­rok közé repítette. Bármilyen gon­dosan ápolták, a halál elragadta. Ott nyugszik a Himalája tövében, sírjára az Ázsiai Társaság, amelynek tiszte­letbeli tagja volt, emlékoszlopot állí­tott.