Hiteleshelyekről

Pecsétnyomó Győrből

A 12. század második felében hoz­ták létre Magyarországon a kan­celláriát. A kancellária az uralkodók iratkiállító hivatala. Vezetője, a kan­cellár, általában a főpapok közül ke­rült ki. A kancellár őrizte a király cí­meres pecsétnyomóját, amellyel az iratot hitelesítették.

A pecsétet kezdetben szalagon vagy zsinóron függesztették rá az iratra. Ez az úgynevezett függőpecsét általában viaszból készült. Ha kivé­telesen fémből készítették, akkor bulla volt a neve, ami magát az iratot is jelentette. A legünnepélyesebb iratforma az anyag függőpecséttel ellátott irat, az úgynevezett arany­bulla volt. A középkor hivatalos iratait okle­vélnek nevezik. Az iratokat szinte ki­zárólag latin nyelven készítették. Eleinte még a magánlevelezés is lati­nul folyt.

A magánszemélyek megállapodá­sait az úgynevezett hiteleshelyek rög­zítették. Ezek egyházi testületek - káptalanok, bencés apátságok stb. - voltak, ahol mindig volt megfelelően képzett személy az iratok kiállítására. Később mintegy negyven hiteleshely működött az országban. A helybeli birtokosok, bármi írásban rögzíten­dő ügyük támadt, a legközelebbi hiteleshelyet keresték fel. Itt a kí­vánt tartalmú iratot megfelelő díjért kiállították és hitelesítették is szá­mára.

Függőpecséttel ellátott oklevél

Az iratokat eleinte kizárólag per­gamenre (finomra kikészített bá­rány-, borjú- vagy kecskebőr), régi nevén hártyára írták. Mivel az anyag drága volt, igyekeztek jól kihasznál­ni. A pergamen mellett 1200 körül megjelent Európában a kínai eredetű olcsó papír. Ezentúl csak a fonto­sabb, örök érvényűnek szánt iratokat rótták „kutyabőrre", azaz perga­menre. A mindennapi gyakorlatban a papírt használták. Magyarországon az első papíroklevél 1319-ből maradt fent.

Az érdemi munkát mind a kan­celláriákban, mind a hiteleshelyeknél szakképzett jegyzők, nótáriusok vé­gezték. Az ő dolguk volt az iratok megfogalmazása, többnyire a leírá­suk is. Ez a munka azonban nem igényelt egyetemi végzettséget. A jegyzők zöme a káptalanok mellett működő iskolákban szerezte tudását. Ez egyrészt latin fogalmazásból, másrészt a szükséges jogi ismeretek­ből állt.

Míg az Árpád-korban az írás csaknem kizárólag egyházi szemé­lyek kiváltsága volt, a 14. századtól egyre nagyobb számban találunk a pályán világiakat is. „Deáknak" ne­vezték őket, és képesek voltak latin iratokat szakszerűen megfogalmaz­ni, vagyis tudtak „deákul". Belőlük született meg lassanként a mai érte­lemben vett értelmiség.

Anonymus szobra

A 12. században egyre több pap végezte tanulmányait nyugati isko­lákban, elsősorban Párizsban. A pá­rizsi diákok sorából került ki ama ti­tokzatos Anonymus, azaz a „Névte­len", aki megírta a honfoglalás regé­nyes történetét. Az író munkája elő­szavában P. mesternek, a megbol­dogult Béla király jegyzőjének nevezi magát. Sokáig vitatott volt, hogy egyáltalán melyik Bélát kell érteni a négy közül. Legvalószínűbb, hogy III. Béla tudós jegyzője lehetett. Megoldatlan viszont - talán örökre -, hogy mi volt a szerző valódi neve. Emlékét szobra őrzi a budapesti Vá­rosligetben.


[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 78-79. o.

Könyves Kálmán

Kálmán koronázása

Könyves Kálmán előnytelen kül­sejű férfi volt. „Félvak, púpos, sánta és dadogó" jelzővel illetik az egykori elfogult krónikák. Mindig tanult és olvasott viszont, el is nevezte a nép „Könyves" Kálmánnak. Belőle pa­pot akart nevelni a szent király [Szent László]. Bezzeg az ifjabb, Álmos herceg a vadászatban, a kalandozásban találta örömét. Bízott benne, hogy végül is ő lesz a király.

Amikor mégis Kálmánt koronáz­ták királlyá, Álmos herceg nagyon megsértődött. Mindenáron király akart lenni, s ezért újra meg újra fel­lázadt bátyja ellen. Valahányszor bocsánatot nyert Kálmántól, előbb­-utóbb megint kísértésbe esett.

„Nemde a varjú is megesküdne a héjának, hogy többé nem károg, ha elengedi?!" - magyarázta Álmos kí­sérőinek egy vadászat alkalmával.

Kálmán lázadó öccsének legalább öt ízben bocsátott meg. Az utolsó kényszerbocsánat után azonban már nem lehetett irgalomra számítani. Az egész országnak elege volt már Ál­mosból, aki állandó háborúskodásá­val három nemzedék életét keserí­tette meg. Mindenki figyelt, várta, hogy mi­kor „károg újra a varjú". Ez 1113-­ban következett be. Kálmán egy újabb lázadásnak vette neszét, és ekkor lecsapott: Ál­most és kisfiát, Bélát, hogy ne váljék belőle a következő nemzedék Álmo­sa, megvakították. Az ítéletet Álmo­son az ország főurai közül hárman hajtották végre. A gyermeket egy csapat ispán ragadta ki anyja öléből és vakította meg. A vak herceget az általa alapított dömösi monostorban helyezték el.

Kálmán király megalapítja Dömöst

Kálmán 1105 tavaszán nagyobb sereggel indult a tengerpartra a dal­mát városok hódoltatására. Kísére­tében volt több főpap és főúr. A ma­gyar sereg rövid ostrom után meg­adásra bírta Zárát, mire a többi város harc nélkül elismerte uralkodójának Kálmánt. Kálmán ünnepélyesen vonult be Zárába. Mielőtt a kapun átlépett volna, megesküdött, hogy „Dalmá­cia szabadságát csorbítani semmi­képpen sem engedi"; püspökké ki­nevezni és megerősíteni nem fog, csak olyant, akit ők választanak.

A dalmát városok széles körű önállóságot (autonómiát) élveztek. Kálmán király biztosította számukra régi törvényeik használatát. Megen­gedte, hogy az uralmával elégedetle­nek szabadon elköltözhessenek. Ők dönthettek, hogy a magyarok és idegenek közül kiket fogadnak be. Adómentességet biztosított szá­mukra. Csupán katonai őrséget ha­gyott hátra mindenütt - külső táma­dás esetére. Magának pusztán a vá­mok jövedelmének kétharmadát kö­tötte le, és hűségesküt vett a ve­zetőktől, miután megkoronáztatta magát.

A hódítások eredményeképp Kál­mán és utódai ezentúl nemcsak Ma­gyarország, hanem Dalmácia és Horvátország királyainak is címezték magukat. A két tartományt össze­tartozónak tekintették, és a köz­nyelvben a 13. század végéig együtt Tengermelléknek nevezték.

Álmos és Béla herceg megvakíttatása

László és Kálmán uralkodásától új korszak kezdődött a magyar külpoli­tikában: a terjeszkedő törekvések időszaka. Egészen a török betöré­sekig Magyarország a közép-euró­pai térség vezető hatalmának számí­tott.

Az utolsó Árpádok már nem keve­sebb, mint 9 ország, „Magyaror­szág, Dalmácia, Horvátország, Rá­ma (Bosznia egy részének 12. századi elnevezése), Szerbia, Halics (fejede­lemség az Északkeleti-Kárpátok elő­hegyeinek területén), Ladoméria (volt orosz fejedelemség a Bug folyó mentén, Halics szomszédságában), Bulgária és Kunország (történelmi terület a mai Románia keleti részén; később Moldva, ill. Havasalföld) ki­rályának" vallják magukat - akárcsak valamennyi utóduk 1918-ig.

[Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 70-72. o.]

Menenius Agrippa

Ha meg szeretnéd hallgatni a történetet, kattints erre a linkre.

A köztársaság létrejötte nem volt zökkenőmentes. A római plebejusokat egy háború során besorozták, de a háború befejezése után sem akarták a plebejusokat katonai esküjük alól felmenteni, így nem mehettek haza dolgozni. Ekkor lázadás tört ki. A lázadásról egy Livius [Líviusz] nevű történetíró a következőt jegyezte le:

"A nép kivonult a Szent Hegyre. Ez a hegy az Anio folyó túlsó partján, Rómától háromezer lépésnyire emelkedik. ... Ott, vezér nélkül, sánccal-árokkal erődítvén táborukat, nyugodtan várakoztak – csupán élelmiszert vittek magukkal , és néhány napon át ott tartózkodtak. Sem ők nem zavartak mást, sem őket nem zavarta senki.

A nép kivonulása a Szent Hegyre

Rómában szörnyű rémület uralkodott, a kölcsönös rettegés mindenkit megbénított. Társaitól elhagyatva a nép az atyák erőszakos támadásától félt. Az atyák viszont a Városban hátramaradt néptől remegtek, nem tudván, mi a jobb, ha a többi is elmegy, vagy ha ott marad: „Vajon meddig marad nyugton a kivonult tömeg? Mi lesz, ha közben valamilyen külső háború támad?" Ha nincs egyetértés a polgárok között, semmi jót sem remél­hetnék; szép szóval vagy másként, de mindenáron el kell érni a megbékélést.
Megszületett hát a határozat, hogy követségbe küldik Menenius Agrippát [Menéniusz Ágrippát], egy ékesszóló férfiút, aki származásánál fogva eleve kedves a népnek. Amikor bebocsátották a táborba, úgy hírlik, nem is tett egyebet, csak a maga régies és csiszolatlan beszédmódján ezt a mesét mondta el:„Valamikor réges-régen, amikor az ember teste még – nem úgy, mint manapság – nem forrott eggyé, hanem valamennyi testrésznek megvolt a maga saját véleménye, a maga szava, méltatlankodni kez­dett valahány, hogy övé a gond, a munka és a fáradság, amivel mindent megszerez a gyo­mornak. Az pedig ott középen semmit sem tesz, csak élvezi a gyönyörűségeket, amiket a többi nyújt neki. Összeesküdtek hát, hogy a kéz nem viszi az ételt a szájhoz, a száj nem fogadja el, amit adnak neki, a fogak pedig nem rágják meg. Haragjukban éhséggel akarván megzabolázni a gyomrot, azzal együtt az egész testet teljes romlásra juttatták a tagok. Ekkor értették csak meg, hogy a gyomor sem jelen­téktelen szolgálatot teljesít. Legalább annyira táplálja a többi tagot, mint amennyire őt táplálják, visszaadván a test valamennyi részének azt, amiből élünk, erősödünk, és egyaránt osztja el az ereken keresztül a megemésztett étel termékét, a vért.”Ekként vont párhuzamot a test belső lázadása és az atyák ellen föltámadt népharag között, s ezzel megváltoztatta az emberek hangulatát. 

Ezután tárgyalni kezdtek a megbékélésről, és el­fogadták a feltételeket, hogy a népnek legyenek meg a maga sérthetetlen tisztviselői, akik segítségé­re lehetnek a konzulokkal szemben, és ezt a tisztsé­get patrícius ne tölthesse be."

Ezeket a tisztviselőket néptribunusoknak nevezték el. A kivonult tömegek pedig visszavonultak a városba.

(Livius: A római nép története a Város alapításától II. 32-33.)
[In: Doba-Eszeterág-Kojanitz: Történelem I. Őskor, ókor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2005. 161-162. o.]

Brutus

[Tarquinius király palotájában egyszer] rémítő jósjel tűnt fel: az egyik faoszlopból kígyó siklott le, s a ki­rályi palotában nagy zűrzavart, rémületet keltett; a király szívét hirtelenjében nem a félelem járta át, inkább a balsejtelem szorongatta. Ezért [...] elhatá­rozta, hogy elküld Delphibe, a világ leghíresebb jósdájába. A jóshely válaszát senki másra nem me­részelte rábízni, csak két fiára - elküldte hát őket az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál is ismeretlenebb tengereken át Görögországba.

Lucius Iunius Brutus mellszobra a capitóliumi múzuemban

Titus és Arruns útnak is indult; kísérőül adták melléjük Lucius Iunius Brutust [Lúciusz Júniusz Brútuszt], a király húgának a fiát. Ez az ifjú teljesen más egyéniség volt, mint amilyennek mutatta magát. Amikor ugyanis értesült róla, hogy nagybátyja az állam vezető embereit, köztük az ő testvérbátyját is meggyilkoltatta, nem akart személyével félelmet, vagyonával pedig irigységet kelteni a királyban. Elhatározta, hogy mi­vel a törvény védelmére úgysem számíthat, a megvetésben keres biztonságot. Ezért szántszándékkal együgyűnek tettette magát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megfossza, sőt még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus [együgyű] melléknevet. [...] Őt vitték tehát magukkal a Tarquiniusok Delphibe, inkább udvari bolondnak, semmint kísérőjüknek. Azt mondják, Brutus arany­pálcát rejtett egy kivájt somfa bot burkába, s azt vitte ajándékba Apollónak tulajdon jelleme jelképeként.

Sextus Tarquinius megbecsteleníti egy római feleségét, Lucretiát

Amikor odaérkeztek, és teljesítették apjuk megbízatását, a két Tarquiniust elfogta a vágy, hogy meg­tudakolják, melyikükre száll majd Róma királysága. A barlang mélyéből állítólag ez a válasz érkezett: „Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ifjak, elsőnek csókolja meg az anyját.” A két Tarquinius, hogy Rómában maradt harmadik fiútestvérük tudomást ne szerezzen a válaszról, s ne pályázhasson a hatalomra, megparancsolta, hogy mindenáron hallgatni kell a dologról. Maguk között pedig sorsot húztak, hogy Rómába visszatérve melyi­kük csókolja meg előbb az anyját. Brutus másképpen értelmezte a választ: úgy tett, mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az vala­mennyi halandónak közös édesanyja. Majd visszatértek Rómába.

(Livius: A római nép története a Város alapításától I. 56.)
[In: Doba-Eszeterág-Kojanitz: Történelem I. Őskor, ókor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2005. 159-160. o.]

A szabin nők elrablása

Az új város gyorsan épült. A lakosság száma is napról napra gyarapodott, de nem voltak asszonyai. A városba férfiak telepedtek be, feleség és gyerekek nélkül. Romulus ezért követe­ket küldött a szomszéd néphez, a szabinokhoz, s felkérte őket, hogy kössenek velük szövetséget, és leá­nyaikat adják feleségül a rómaiak­hoz.

A szomszédok a követeket lenéz­ték, kérésüket visszautasították:

- Ilyen jöttmentekhez nem adjuk leányainkat!

A szomszédok válaszát a rómaiak nagy felháborodással fogadták, és elhatározták, hogy megtorolják a sértést.

Romulus megalapítja Rómát

Amikor a város elkészült, Romu­lus a város felavatására fényes ünnepi játékot rendezett. Erre az összes szomszédot meghívta. Hadd lássák, nem olyan jöttment nép a római, mint ahogy azt a szomszédok vélik. Az ünnep napján hatalmas soka­ság tolongott Rómában. Eljöttek a szabinok feleségeikkel, fiaikkal, leá­nyaikkal. A rómaiak körülvezették őket a városban, megmutogatták házaikat, falaikat. Azok meg nem győztek csodálkozni a látottakon.

Az ünnepség izgalmas kocsiversennyel kezdődött. Miközben a ven­dégek a száguldó versenyt nézték, Romulus jelt adott, mire az ifjak elő­rohantak és elrabolták a szabin lányokat. Hatalmas zűrzavar támadt. A já­tékok abbamaradtak, a szabinok pe­dig bosszút esküdve elhagyták a vá­rost, és készülődtek a leszámolásra.

A szabin nők elrablása (Poussin, 16. század)

Eközben a római ifjak szeretettel magukhoz édesgették a szabin lá­nyokat, feleségül vették őket. Lassan megbékéltek egymással, s a szabin lányok boldogan és megelégedetten éltek új otthonaikban. Így telt el néhány hónap. Közben a szabin törzsek egymással szövetséget kötöttek, és Róma ellen indultak.

A rómaiak csatarendbe álltak. Már­-már összecsapásra került sor, amikor Róma kapuján kitódultak az elrabolt nők, immár római asszonyok, a két sereg közé rohantak, s egyik oldalról apáikat, másik oldalról férjeiket kezdték kérlelni.

- Ne szennyezzétek be magatokat egymás vérével! Ha mindenképpen vért akartok ontani, fordítsátok mi­reánk haragotokat, hiszen miattunk háborúskodtok! Öljetek meg minket! Szívesebben elpusztulunk, minthogy elvesztve benneteket, özvegyekké vagy árvákká legyünk.

A két nép ekkor békét kötött egy­mással, területeiket egyesítették, és országuk fővárosává Rómát tették.

[In: Filla István: Régen volt, hogy is volt... Történelmi olvasókönyv az általános iskola 5. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 2000. 96-97. o.]

Mindennapi élet a Tanácsköztársaság korában

Cserekereskedelmet hirdető plakát

A száz nap furcsasága volt, hogy úgy tűnt, Budapest la­kossága főként fagylalton él. Majdnem éhínség volt, mi­vel a parasztok nem voltak hajlandóak papírpénzért el­adni a termékeiket, az élelmiszert jegyre adták, és eltűnt az üzletekből. A vörös rendszer által kibocsátott élelmiszerjegyekért és papírpénzért nem lehetett mást kapni, mint káposztát, fagyott fehérrépát és fagylaltot. [...]

Az egész ország cserekereskedelemből élt; a parasztok a városba hozták a csirkét, a tojást, a tejet, a vajat, és fali­órákkal, bronzszobrocskákkal, bútorvédőkkel, használt ingekkel és öltönyökkel megrakodva tértek haza. [...]

Egy nap pirkadatkor két egyenruhás férfi ébresztett bennünket, vállukról levett puskával [...] A Vörös Hadsereg katonái voltak, és az volt a dolguk, hogy lakásokat és szobákat rekviráljanak [lefoglaljanak] - a la­káshiány is minden forradalom állandó kísérőjelensé­ge. Két szobát foglaltunk el a panzióban; az egyiket a szüleim, a másikat én. A katonák nagyra nyílt, naiv szemmel nézelődtek, láthatóan zavarban voltak felada­tuk miatt. Apám nem volt otthon ... de anyám, érezve a katonák önbizalomhiányát, egymaga is elbánt velük. Az egyik kísérletet tett rá, hogy felvesse: esetleg egyet­len szoba is elég lehetne nekünk.

- Hogy képzeli, hogy hárman lakjunk egy szobában? - kérdezte sértett han­gon az anyám. - Hát, ami azt illeti - mondta félszeg mosollyal a katona - annál én már rosszabbat is láttam. - Nyilván vidékről való volt, és a magyar parasztok sokszor heten is aludtak egy szobában. A másik katona ki sem nyitotta a száját, csak a szemét meresztgette, s közben igyekezett nem észrevenni anyámat a köntösé­ben. Aztán bocsánatkérő mormolások közepette mind­ketten kimasíroztak a szobából. Ilyen volt az egész.

(Arthur Koestler: Nyílvessző a végtelenbe)

Ami az ellátást illeti, mind a vidék, mind a hadsereg bőségesen el van látva. Egyáltalán a leghatározottab­ban meg kell állapítani, hogy a polgári sajtó közlemé­nyei, miszerint Magyarország és főleg Budapest éhe­zik, szemenszedett hazugságnak minősülnek. Ami az áruhiányt illeti, az előfordul, például a húsellátásban Budapesten. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy a proletariátusnak sohasem volt lehető­sége a húsban dúskálni, tehát a húshiányt sem fogja fel valamiféle rendkívüli hiányként. Liszt, zöldség, hüve­lyesek és burgonya hőségesen kapható, ezekből az élel­miszerekből Magyarországnak még kivitelre is futja.

(Georg Kulka német kommunista újságíró, 1919. július-augusztus)

A görög színjátszásról

Olvasd el az alábbi szöveget, majd oldd meg a végén található feladatokat a füzetbe!

Athénban a Dionüszosz-ünnepen került sor színhá­zi előadásokra. A költők pályázhattak műveikkel, és egy városi főtisztviselő jelölte ki azt a három szer­zőt, akinek a darabjait előadták.

A darabok kiválasztása után kijelölték azt a há­rom gazdag polgárt, akik az előadások költségeit vi­selték. A feladat alól senki sem bújhatott ki, csak abban az esetben, ha bizonyította, hogy már végzett efféle szolgálatot, valaki más pedig, aki nála gaz­dagabb, még nem.

Az athéni Akropolisz lábánál a színházzal

A darab és a szereplők betanítását rendszerint maga a költő végezte, aki ezen kívül eredetileg az egyik színész szerepét is betöltötte. A tragédiákban rendszerint csak két-három színész szerepelt: mindegyikük több szerepet játszott, csupán mindig más álarcot öltöttek. A vígjátékokban ennél többen is szerepelhettek.

Minden szerepet férfiak játszottak. A tragédiák­ban az álarcon kívül a szereplők nem viseltek külö­nösebb jelmezt, mindössze díszesebben voltak öl­tözve az átlagosnál. A vígjátékokban már gyakrab­ban használtak jelmezeket.

A színpadon az események egy részét a kórus adta elő. A kórus szó nyelvünkben görög eredetű, tagjai a régi görög színházakban egyforma öltözékben, szépen hangsúlyozva mondták el, mi történt a cselekmény egyes részei között, milyen lelkiállapotban vannak a darab hősei. A kórus ritmikus beszédéből alakult ki később az énekkar is. A kórus tagjai nem voltak hivatásos színészek. A főszereplők kötelessége volt a kórus betanítása.

Maszkok

Régi feljegyzések szerint egy komédiához néha nyolc-tízféle maszkot is használtak. A maszkok igazodtak a kor haj- és szakállviseletéhez, sőt a maszk alapján állapították meg a nézők, hogy női vagy férfi szereplő, rab­szolga vagy idősebb férfi van-e a színpadon. A női szerepet játszó férfiak azzal tűntek ki, hogy olyan hajlékonyak voltak, mint a nők, és el tudták változtatni hangjukat. A színpadi ruhák nemcsak a szereplőkről árulkod­tak, hanem a ruha színe jelezte, hogy viselője a szerep szerint éppen bol­dog-e vagy boldogtalan. A boldogok általában élénk színű tunikát visel­tek, a menekülők és boldogtalanok sárgát, zöldet vagy kéket, a szenve­dők feketébe öltöztek. A komédia szereplőit alaposan átváltoztatták, ki­tömték a mellüket, hasukat, félujjas inget, nagyon szoros vagy nagyon bő nadrágot viseltek. A komédiákban az így felöltözött férfiak már a megjelenésükkel is kacagásra ingerelték a nézőket.  

Kőmaszkok

A Dionüszosz-ünnep első napján, melyet általában márciusban tartottak, ünnepi felvonulást rendeztek, bika áldozatot mutattak be az is­tennek, s vigalomban töltötték a napot. Ezután ke­rült sor az előadásokra, éspedig előbb a komé­diákéra, ami egy napot vett igénybe, majd három napon keresztül a tragédiákat mutatták be.

Az előadások reggel, érdekesen kezdődtek. A régi görögök nem készítettek plakátot, hanem a színházi előadás előtt a közeli téren a szerző a kórus segítségével részleteket mutatott be darabjából az egybeseregletteknek, és ismertette a szereposztást.

A közönség a jegy megváltása után léphetett be a színházba. A je­gyek többnyire bronzból vagy csontból készült la­pocskák voltak, amelyeket, miután már nem volt rájuk szükség, tulajdonosaik elhajigáltak, így aztán az athéni színház ásatásainál nagy számban kerül­tek felszínre. Az állam minden polgár számára biztosítani akarta azt a lehetőséget, hogy részt vegyen a Dionüszosz-ünnepen, és ennek részeként a szín­házi előadásokon. A szegényebb polgárok helyett, akik nem tudták volna megvenni a színházjegyet, vagy akik számára a színházban eltöltött idő jelen­tős jövedelemkiesést jelentett volna, az állam fizet­te ki a jegy árát.

A görög színházat nem épületben, hanem festői környezetben, a szabad­ban, lejtős domboldalon helyezték el. Ezt még lejtősebbé tették, hogy mindenki lásson, itt ültek a nézők. Az első sorokat, ahonnan a legjobban lehetett látni, az előkelőségeknek tartották fenn. Még a széktulajdonos rangját is felírták. Itt ült mindenekelőtt Dionüszosz isten papja, itt ültek az állam főtisztviselői, egyes kitüntetett személyek, külföldi követek. Az előadásokon minden szabad ember részt vehetett, a nők is.

A közönség tetszését vagy nemtetszését azonnal jelezte. Ha a darabot unalmasnak vagy rossznak tar­tották, nem figyeltek oda, ettek, gyümölcsöket do­báltak, beszélgettek. A drámaíró valami hasonlót érezhetett a színházban, mint a szónok a népgyű­lésen: meg kell nyernie a hallgatóságot a maga ügyének, ehhez pedig figyelembe kell vennie a hallgatók kívánságait, vágyait, ízlését.

A völgy mélyén állt a színpad. A lejtős domboldal nagyon jól visszaverte a hangot. Ma is, ha egy görög színház közepére állunk és eldobunk egy kis kavicsot, csörrenését a legtávolabbi néző, mai látogató is meg­hallja.

Ami a Dionüszosz-színházból maradt

A görög színházban egy-két ezer ember fért el. Ma már hosszúnak találunk egy három-négy órás színdarabot. Az ókori görögök né­ha 8-10 órát vagy még ennél is több időt töltöttek színházban, még az ebédjüket és vacsorájukat is ott ették meg.

A színpad nem hasonlított a maihoz. Általában kőből építették. Díszlet helyett csak egy-egy kőkaput vagy valami jellegzetes építményt helyeztek el a színen. De ismerték a színváltozásokat, a fény- és hanghatásokat. A mennydörgést például úgy utánozták, hogy a színpad háta mögött kő­darabokkal teli hordót görgettek egy fémlapon. Ha valakit az égbe kellett küldeni, csiga segítségével, fatáblán emelték fel.

Feladatok

1. Mikor és melyik istenség ünnepén rendeztek az athéniak színjátékokat? Járj utána, mi volt ennek az istennek a "feladata, hatásköre"?

2. Hány napig tartott az ünnepség? Írd le a programot!

3. Sorold föl, milyen kellékei voltak a színészeknek! Járj utána, mire használták a koturnust!

4. Kik vehettek részt a színházi előadásokon? Miért tartották fontosnak az állam vezetői, hogy minden rangú ember részt vehessen a színházi előadásokon?

5. Az alábbi ókori hellén szerzők igen híresek ma is. Írj tőlük legalább két-két műcímet a füzetedbe!

drámaírók: Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész

bölcselők: Platón, Arisztotelész

történetírók (tőlük 1-1 elég!): Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón

           

Az athéni népgyűlés döntést hoz

A piactéren hatalmas tömeg verődött össze. Az üzleteket és a műhelyeket bezárták. Ma nincsenek törvényszéki tárgyalások sem, a hivatalok is be­zártak.

A környékbeli parasztok ünnep­lőruhában jelentek meg. Ma nem azért jöttek a városba, hogy termé­nyeiket eladják. Eljöttek, hogy mint szabad athéni polgárok az állam ügyében döntsenek és szavazzanak. A tanács népgyűlést hívott össze. Bizonyára fontos dologban kell ha­tároznia a népnek. Így van ez rend­jén, amióta a hatalom a nép kezébe került. A nép választja meg vezetőit, a nép nélkül már nem lehet dönteni az állam ügyeiben.

Vajon mi az a fontos ügy, amiért a népgyűlést mára összehívták?

Hivatalnokok járnak a nép között. Ellenőrzik, nincs-e köztük idegen vagy esetleg rabszolga, mert a népgyűlésen csakis tizennyolc éven felüli szabad athéni férfiak vehetnek részt. De erre a polgárok is vigyáznak. Ide­gen vagy rabszolga és nő nem szólhat bele a polgárok ügyébe.

Egyre több és több ember gyüle­kezik a piactéren. Kisebb csopor­tokba verődve tárgyalnak, vitatkoz­nak egymással. Jó beszédű férfiak járnak egyik csoporttól a másikig. Ők már tudják, miről fog tárgyalni a népgyűlés, és igyekeznek meggyőzni hallgatóikat a saját véleményükről. Köztük a legtöbben az arisztokraták megfizetett emberei, akik jó pénzért az arisztokraták számára akarják megnyerni a népet.

Themisztoklész szobra

A tanácsházból kijönnek az állam vezetői, élükön Themisztoklész és Ariszteidész. A tömeg elhallgat, né­ma csend a téren, hogy meghallgas­sák a szónokokat.

Elsőnek Ariszteidész kezdi beszé­dét.

- Athéni polgárok! Súlyos veszély fenyegeti hazánkat. Marathónnál visszavertük a perzsákat. Győzött az athéni nép, csapataink a tengerbe szorították a perzsákat. A perzsák minden órában visszatérhetnek. Fel kell készülnünk erre, tehát erősítsük meg szárazföldi hadseregünket, amely kiállta már a próbát. Themisztoklész hajókat akar építeni, ami sok pénzbe kerül. Minek kell nekünk hajóhad, hiszen hajók nélkül is meg tudjuk védeni hazánkat! Ez sokkal kevesebb pénzbe fog kerülni, kevesebb adót kell fizetnetek. Mi, arisztokraták ott leszünk hadseregünk élén, és meg­védjük a hazát, mert mi eddig is ezt tettük, és mindig győztünk.

Most Themisztoklész áll a szónoki emelvényre.

- Athéni polgárok, parasztok, kéz­művesek, kereskedők és hajósok! Ott voltatok a marathóni csatatéren, bátran harcoltatok, és visszavertétek Dareiosz hadseregét. De láttátok, milyen hatalmas sereget hoztak gyors járatú hajóikon a perzsák? Nem várhatjuk meg, míg a perzsák hajóikról hazánk földjére törnek. Meg kell előzni őket, el kell süllyesz­teni hajóikat. Földjeinktől és szülő­városunktól távol kell megvívni a csatát. Kiváló hajóépítőink, hajósa­ink vannak. Hajókat kell építeni. Ezt kívánja hazánk biztonsága.

Cserépdarab Themisztoklész nevével

Ariszteidész és az arisztokraták attól félnek, hogy ha mi hajókat építünk, és ten­geri hadsereget állítunk fel, erőnk megnövekszik, s a hadsereg a ti ke­zetekben lesz, athéni polgárok. Ti fogjátok harcra vezérelni a népet, mert az arisztokraták a hajózáshoz nem értenek. Attól félnek, hogy a mi hatalmunk megerősödik. Mi hazánk szabadságát, a nép javát akarjuk. Azt akarjuk, hogy Athén polgárai kezé­ben legyen a hatalom. Válasszatok hát köztünk, athéni polgárok! Van egy törvényünk, amely kimondja, hogy aki veszélyes a hazára és hata­lomra tör, azt száműzzük innen. Döntsétek el tehát cserépszavazás­sal, ki maradjon itt kettőnk közül, kinek van igaza.

Themisztoklész elhallgatott, és beszédét hatalmas moraj követte.

- Szavazzunk! - hangzott minden oldalról. A polgárok kézbe vettek egy-egy cserépdarabot az előre elké­szített kupacból, s ráírták annak a nevét, akit el akartak távolítani Athénból.

Utána a hivatalnokok összeszám­lálták a cserepeket, mert csak akkor érvényes a szavazás, ha hatezernél több cserép gyűlt össze. Ezután név szerint széjjelrakták a cserepeket.

Cserépdarab Ariszteidész nevével

A legtöbb cserépen Ariszteidész neve szerepelt, neki kell tehát el­hagynia Athént. A nép akarata érvényesült, s az athéniak Themisztoklész vezetésével hozzákezdtek a nagyarányú hajóépí­téshez.

[Filla István: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 5. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 2000. 78-80. o.]

A politika pártosodása a 20. század elején

Főbb pártok, mozgalmak 1900 körül
Baloldali szocialista – szociáldemokrata (munkás) pártok		Liberális pártok	Jobboldali konzervatív pártok
eszmék: marxista szocializmus alapján áll, célja a tőkés magántulajdonon alapuló társadalmi rendszer megdöntése, amit forradalom útján és választások révén is elképzelhetőnek tart. bázis: munkásrétegek, szakszervezeti tagok		eszmék: a felvilágosodás és a francia forradalom öröksége. A szabadságjogok biztosítása és a gazdasági élet korlátlan fejlődése. bázis: középrétegek, értelmiség	eszmék: a liberális nézetekkel szemben a hagyományos értékek védelme, megőrzése. A történelmi vezető rétegek változatlan elsősége. bázis: földbirtokos, nagytőkés rétegek, állami hivatalnokok
Főbb pártok, mozgalmak az 1920-as években
Baloldali			Jobboldali
Kommunista párt	Szociáldemokrata párt	Liberális és konzervatív pártok	Új-jobboldal pártjai
eszmék: a marxi tanokra hivatkozva a liberalizmus és a parlamentáris demokrácia elvetése. A fennálló rendszer erőszakos megdöntése, kommunista diktatúra bevezetése. bázis: munkások, de ritkábban szakmunkások.	változás: a tőkés rendszer megdöntése helyett reformok bevezetése. A jövedelmek igazságosabb elosztása. Ragaszkodnak a demokratikus, parlamentáris módszerekhez.	változás: közelednek egymáshoz, ők alkotják a mérsékelt „közép”-et.	eszmék: a liberalizmus, szocializmus elvetése. Az „egészséges” nemzeti erők összefogása a nemzet ellenségei ellen. A „züllött, korrupt” parlamentarizmus helyett erőskezű, diktatórikus kormányzás (pl.: fasizmus, nácizmus). bázis: kispolgári és középrétegek. A vezetők között sok a katonatiszt.

A jobboldal és a baloldal szétválása még a francia forradalom idejéből ered: a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavával egyetértők a parlament bal oldalán, az ezeket ellenzők a jobboldalon foglaltak helyet.

Természetes, hogy mindegyik politikai párt, mozgalom vezetésében az értelmiség játszott főszerepet. A feltüntetett erőkön kívül az első világháború után több országban (pl. Közép- és Kelet-Európában) fontossá váltak a különböző paraszti pártok. Több országban alakultak keresztényszocialista vagy kereszténydemokrata pártok, amelyek a katolikus egyházhoz álltak közel.

            A nyugati demokráciákban általában két nagy párt – többnyire a liberális és konzervatív – váltotta egymást a hatalomban. Kormánypárt és ellenzék e helycseréit politikai váltógazdálkodásnak is nevezik.

[In: Bihari Péter: A 20. század története fiataloknak. Holnap Kiadó, Bp., 1998. 32-34. o.]