Hiteleshelyekről

Pecsétnyomó Győrből

A 12. század második felében hoz­ták létre Magyarországon a kan­celláriát. A kancellária az uralkodók iratkiállító hivatala. Vezetője, a kan­cellár, általában a főpapok közül ke­rült ki. A kancellár őrizte a király cí­meres pecsétnyomóját, amellyel az iratot hitelesítették.

A pecsétet kezdetben szalagon vagy zsinóron függesztették rá az iratra. Ez az úgynevezett függőpecsét általában viaszból készült. Ha kivé­telesen fémből készítették, akkor bulla volt a neve, ami magát az iratot is jelentette. A legünnepélyesebb iratforma az anyag függőpecséttel ellátott irat, az úgynevezett arany­bulla volt. A középkor hivatalos iratait okle­vélnek nevezik. Az iratokat szinte ki­zárólag latin nyelven készítették. Eleinte még a magánlevelezés is lati­nul folyt.

A magánszemélyek megállapodá­sait az úgynevezett hiteleshelyek rög­zítették. Ezek egyházi testületek - káptalanok, bencés apátságok stb. - voltak, ahol mindig volt megfelelően képzett személy az iratok kiállítására. Később mintegy negyven hiteleshely működött az országban. A helybeli birtokosok, bármi írásban rögzíten­dő ügyük támadt, a legközelebbi hiteleshelyet keresték fel. Itt a kí­vánt tartalmú iratot megfelelő díjért kiállították és hitelesítették is szá­mára.

Függőpecséttel ellátott oklevél

Az iratokat eleinte kizárólag per­gamenre (finomra kikészített bá­rány-, borjú- vagy kecskebőr), régi nevén hártyára írták. Mivel az anyag drága volt, igyekeztek jól kihasznál­ni. A pergamen mellett 1200 körül megjelent Európában a kínai eredetű olcsó papír. Ezentúl csak a fonto­sabb, örök érvényűnek szánt iratokat rótták „kutyabőrre", azaz perga­menre. A mindennapi gyakorlatban a papírt használták. Magyarországon az első papíroklevél 1319-ből maradt fent.

Az érdemi munkát mind a kan­celláriákban, mind a hiteleshelyeknél szakképzett jegyzők, nótáriusok vé­gezték. Az ő dolguk volt az iratok megfogalmazása, többnyire a leírá­suk is. Ez a munka azonban nem igényelt egyetemi végzettséget. A jegyzők zöme a káptalanok mellett működő iskolákban szerezte tudását. Ez egyrészt latin fogalmazásból, másrészt a szükséges jogi ismeretek­ből állt.

Míg az Árpád-korban az írás csaknem kizárólag egyházi szemé­lyek kiváltsága volt, a 14. századtól egyre nagyobb számban találunk a pályán világiakat is. „Deáknak" ne­vezték őket, és képesek voltak latin iratokat szakszerűen megfogalmaz­ni, vagyis tudtak „deákul". Belőlük született meg lassanként a mai érte­lemben vett értelmiség.

Anonymus szobra

A 12. században egyre több pap végezte tanulmányait nyugati isko­lákban, elsősorban Párizsban. A pá­rizsi diákok sorából került ki ama ti­tokzatos Anonymus, azaz a „Névte­len", aki megírta a honfoglalás regé­nyes történetét. Az író munkája elő­szavában P. mesternek, a megbol­dogult Béla király jegyzőjének nevezi magát. Sokáig vitatott volt, hogy egyáltalán melyik Bélát kell érteni a négy közül. Legvalószínűbb, hogy III. Béla tudós jegyzője lehetett. Megoldatlan viszont - talán örökre -, hogy mi volt a szerző valódi neve. Emlékét szobra őrzi a budapesti Vá­rosligetben.


[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 78-79. o.