A tatárjárás előzményei

Julianus barát első útja

Julianus barát szobra

Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állí­tólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy ma­gyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járó­földre biztosan megtalálhatja azokat a ' magyarokat, akiket keresett. Így is történt.

Megtalálta pedig őket a Nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, na­gyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bár­mit mondott nekik hitről vagy egyebekről, a legfigyel­mesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyel­vük; megértették őt és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkas húst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek ha­gyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomá­suk róla.

„A magyarok és a király közötti gyűlölség okairól”

IV. Béla

Amikor ennek a Béla királynak az atyja, a jó emlékű András király megfizette tartozását a halálnak, a ki­rály az ország főembereivel és nemeseivel tüstént Szé­kesfehérvárra ment, és amikor itt - miként szokás - az esztergomi érsek megkoronázta, neki pedig első dolga volt száműzni egynéhány főurat azok közül, akik ko­rábban ő ellene atyja pártján voltak.

Némelyeket, kiket (édesanyja, Gertrudis királynő egykori gyilkosai közül) elfoghatott, börtönbe vetett, [...] Meg akarta törni a főurak elbizakodottságát is, ezért megparancsolta, hogy méltó büntetését vegye el az a főúr, aki a király jelenlétében le merészel ülni, ki­vévén a királyi hercegeket, érsekeket és püspököket. Azon helyt meg is égettette a főurak székeit, amennyit csak találhatott [...]

Máson is panaszkodtak szívük nagy keserűségében a nemesek. A régibb királyok sokszor hadba szólítot­ták az ő eleiket a rutének, kunok, lengyelek ellen,

eleikből vesztek karddal is, haltak éhen is, estek fog­lyul is, szenvedtek különféle kínt is, de a régi királyok a hadból megtérőknek, vagy a foglyok családjának il­lendő kártérítést adtak, falukat, birtokokat, jószágokat örökös tulajdonjoggal adományoztak. Ez a király pe­dig [IV. Béla] - így panaszkodtak - nemcsak semmit nem ád a nemességnek, de még régen kapott jószágai­kat is visszaszedegeti a maga hatalma birtokába. Hi­szen akik azelőtt gazdagok, hatalmasok voltak, sereget tartottak, most maguk alig élhettek.

[in: Eszterág-Kojanitz: Történelem II. Középkor, kora újkor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2007. 85. o.]