Egy vallomás a tatárjárás utáni politikáról

[...] A kereszténység érdekében megalázva királyi méltóságunkat, két leá­nyunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat meg Lengyelország her­cegéhez adtuk nőül, hogy tőlük s más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok gondosan titkolt terveit, s így szándékaikkal s csalárd furfangjaik­kal alkalmatosabban szembeszállhassunk. Befogadtuk a kunokat is orszá­gunkba, és sajnos, most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogá­nyokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt, a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze, hogy ez­zel elkerüljük a még rosszabbat, és alkalmat teremtsünk őket keresztvíz alá édesgetni, mint azt már többükkel megtettük.

Mindezzel és egyebekkel szeretnénk a szent főpap előtt világosan be­bizonyítani, hogy ilyen szorongatott helyzetben Európa egyetlen keresz­tény uralkodójától s népétől sem kaptunk hasznos segítséget, csak a jeru­zsálemi ispotályosok házától, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert fogtak a pogányok és eretnekek ellen, országunk és a keresztény hit védelmére; ezeket rögtön el is helyeztük a legveszélyesebb területe­ken: túl a Dunán, a kunok és bolgárok határán, mert országunk megtá­madtatásakor erre is kapu nyílt a tatárok serege számára [...] Más részü­ket országunkban helyeztük el a Duna mellett épített váraink védelmére, mert ebben járatlan a mi népünk. [...] nekünk is, egész Európának is üd­vösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize [...] itt álltunk mi is, bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapig állt ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még teljességgel várak és védők híján szűkölködött...

(IV. Béla 1250-ben írt levele a pápához)