Külpolitika és külső érdekek

Hangoskönyv verzió.

„Ti kormányok, hivatalos őrei vagytok nemcsak országotok, hanem egész Európa szabadságának és jogszerü érdekeinek is. Roppant felelősség nehezedik rátok. A bün, mellyet bármelly országban Európának a szabadság és az örök jog ellen elkövetni engedtek, bosszuállva fog titeket és országaitokat megbüntetni.

Ti népek, ti ébredjetek fel a szörnyü veszélyre, midőn a zsarnokok hadai szövetkezve kezdik eltiporni s kioltani a szabadság szent igéjét, Németföldön, Itáliában, és Magyarhazánkban.

Te büszke angol nemzet, elfelejtkeztél az általad felállitott be nem avatkozás

elvéről, s tűröd azt épen az alkotmányos szabadság érdeke ellen?...

Ébredjetek fel ó népei s nemzetei Európának. Magyarország terén Európa szabadsága döntetik el. Ez országgal a világszabadság egy nagy földet, e nemzettel egy hiv bajnokot fog elveszteni.”

(A magyar kormány kiátványa Európa népeihez; 1849. június 28-án)

„Ausztria Európa hatalmi egyensúlyának legfontosabb eleme... Európa politikai függetlensége és szabadsága szorosan összefügg Ausztria integritásával és nagy európai hatalomként való fenntartásával, és ezért bármi, ami közvetve vagy közvetlenül arra irányul, hogy gyöngítse vagy megnyomorítsa Ausztriát vagy méginkább, hogy elsőrangú hatalomból másodrangú állama tegyen, nagy szerencsétlenséget jelentene Európa számára.”

(Lord Palmerston brit külügyminiszter a brit parlamentben)

„Ön éppen olyan jól tudja hercegem, mint mi, hogy harcolni a magyar fölkelés ellen annyi, mint háborút viselni valamennyi ország forradalmárai ellen, akik Kossuth zászlaja alá tömörülnek és az ő sikereitől várják gyűlöletes ügyük diadalát.”

(Schwarzenberg osztrák miniszterelnök levele a cári hadsereg főparancsnokához)

„Nem avatkoztam volna be, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának is ellenségei… gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugalmunk érdekében ki kell irtani”. (I. Miklós orosz cár)

Martius 15-dike egy év előtt, martius 15-dike egy év után

Hangoskönyv verzió.

Két forrás arról, hogyan gondolkodtak március 15-éről 1849-ben:

1.

"Mennyi változás egy rövid év alatt! Mily nevezetes egy gondolkodni szerető ember előtt! […]            Azt mondták a demagógok [népámítók], hogy a haza felviruland, s a polgárháború a legszebb városokat, legdúsabb falvakat halomba dönté; hogy a haza boldog lesz, s az elámított, félrevezetett fiak testvéreik keze alatt ezrenkint hulltak el; hogy Európa bámulatát magára vonandja, s Európa szánalma közt legszebb álmai mehiúsultak."

    

2.        

            "Martius 15-dike 1848-ban, és martius 15-dike 1849-ben! Mily óriási köz választ el benneteket egymástól! […] Azóta sokat, fölötte sokat valánk kénytelenek szenvedni; csak hogy e kínos év fölötte sok tanulságot is adott a magyarnak. […] Csak egyet nem tudott megtanulni a magyar, a csüggedést.            Igen, mi nyílt homlokkal s derült lélekkel nézünk a jövőbe most is, mert nem hisszük, nem hihetjük, hogy az igazságos isten gazlelkű elleneink homlokára tűzze a diadal babérát."

A Napkirályról

XIV. Lajos

Törvényül szabtam magamnak, hogy a munkával töl­tött magányos órákon kívül rendszeresen, napjában kétszer, két vagy három órán át dolgozom különböző személyekkel. [...] ettől fogva éreztem, hogy király va­gyok, és királynak születtem. [...] A királyoknak mindenekelőtt a józan észre kell hagyatkozniuk, ily mó­don magától értetődő természetességgel rátalálnak a helyes útra. [...]

Mind a négy államtitkárnak megparancsoltam, hogy ezentúl semmit alá ne írjanak, míg be nem számoltak róla, s ugyanígy a pénzügyi főintendáns se. Elrendel­tem, hogy semmiféle pénzügyi intézkedés se történjen anélkül, hogy fel ne jegyezzék abba a kis könyvecské­be, amelyet mindig magamnál hordok [...].

[...] rendre, rangra való tekintet nélkül lehetővé tet­tem minden alattvalóm számára, hogy személyesen vagy folyamodvány útján bármikor megkereshessen. [...] Ily módon minden részletre kiterjedően értesül­tem népem állapotáról, mindannyian érezték, hogy gondom van rájuk, és így megnyertem szívüket. [...]

[...] annak érdekében, hogy a legfőbb hatalmat csakis én tartsam a kezemben, úgy döntöttem, hogy minisztereimet időről időre - amikor a legkevésbé számítanak rá - magamhoz rendelem, és részletesen kikérdezem. Mindezt azért, hogy megértsék: ezt tulaj­donképpen bármikor és bármilyen ügy kapcsán meg­tehetem. [...]

Igen nehéz megmondani, fiam, hogyan kell kivá­lasztani a különböző minisztereket. [...] Szükségszerűen azok közül választunk, akiket a véletlen hoz elénk, akik már valamilyen tisztséget viselnek, illetve születésük vagy becsvágyuk révén közvetlen köze­lünkbe jutottak. [...]

(XIV. Lajos fia számára írt emlékirataiból, 1661)

Versailles-i palota

Meg kell vallani, a király tehetsége a közepesen alul maradt, de leg­alább fejlődőképes volt. Szerette a dicsőséget, becsülte a rendet és a törvényt. Természetes ész, mérték­letesség, titoktartás jellemezte, ural­kodott nyelvén és mozdulatain [...].

Gyermekkorában elhanyagolták [...] Éppen csak, hogy valamennyi­re írni-olvasni tanították. Oly tu­datlanságban hagyták, hogy soha életében nem ismerte a történelem legfontosabb eseményeit, pénzügy­tant, jogot. Ez volt az oka annak, hogy gyakran a nyilvánosság előtt is a legképtelenebb baklövéseket követte el [...].

Bámulatos könnyedséggel hitt el minden hízelgést. [...] Rendkívüli tekintélyük és befo­lyásuk [volt] azoknak, akik állan­dóan ott lehettek a király személye körül. A miniszterek például nap-nap után a király elé járulhattak. Nem kellett külön kihallgatást kér­niük, jöhettek, amikor akartak, és négyszemközt adhatták elő mon­danivalóikat.. [...]

[...] Mindenhol pontosan, a meg­adott időben jelent meg. Röviden és világosan adta ki parancsait [...] Ugyanilyen rendszeres volt minden egyéb dolgában is, és ennek köszön­hette, hogy olyan kifogástalanul szolgálták ki. Ez a pontosan beosz­tott életmód végtelenül megkönnyítette udvaroncai feladatát [...]

A "Napkirály"
XIV. Lajos, mint Phoibosz Apollón (azaz napisten)

Hasonlíthatatlan és utolérhetet­len volt ünnepségeken, parádékon [...] Legapróbb mozdulata, járása, tartása, egész külső megjelenése fi­nom, előkelő, nagyvonalú és fensé­ges, de amellett egészen természe­tes volt. Egész alakja, megjelenése, mintha csak erre a szerepre szánta volna. Ez és a megszokás segített. Komolyabb alkalmakkor, külföldi követek fogadásakor, ünnepsége­ken, mindenkire mély benyomást tett [...] Jelenléte mindenhol csen­det, hódolatot, néha félelmet parancsolt. Mindenekfelett szerette a szabad levegőt, a játékot. Jól tán­colt, kitűnő labdajátékos volt. Még öregségében is jól ülte meg a lovat. Szerette, ha a többiek is ügyesség­gel és szép mozdulatokkal tüntet­ték ki magukat. A céllövésben sen­ki nem érte utol. Szerette a pompás, nagy kutyákat, mindig hetet-nyolcat tartott a lakosztályá­ban, és maga etette őket, hogy meg­ismerjék. [...]

Szerette mindenben a pompát, a nagyszerűséget, a pazar bőséget. Ízlését kiszámítottan és szándéko­san terjesztette el egész udvarában. Aki meg akarta nyerni jóindulatát, mindenét eltékozolta az asztal örö­meire, ruhára, fogatokra, kasté­lyokra, szerencsejátékokra. Ilyes­mikre gyakran fel is szólította egyiket-másikat. És, miközben a luxust, a pazarlást valósággal becsü­letbeli kérdéssé, sokaknak egyenesen kötelességévé tette, sorra tette tönkre a főnemesi családokat, míg végül egyes-egyedül csak az ő ke­gyétől és irgalmától függtek. Gőgjét és becsvágyát kielégítette ez a ra­gyogó, tündöklő udvar [...]

(Saint Simon herceg emlékirataiból)

Kérdések az olvasmányhoz:

1. Mit tartott XIV. Lajos a legfontosabb uralkodói feladatainak?

2. Miben változtatott az elődeihez képest az uralkodásban?

3. Milyen erényei és hibái voltak XIV. Lajosnak?

4. Kikkel vette magát körül a király a második beszámoló szerint? Kikre hallgatott?

5. Mely tudományokban való jártasságot tartotta fontosnak a második beszámoló szerzője? Miért?

Az angolokról

Az angolok jellemzése

Időtlen idők óta jó minőségű ruhákat hordanak, beszédükben pedig mód­felett udvariasak. [...] Udvarias társalgásukat még az a hihetetlenül meg­lepő gesztus is kíséri, hogy miközben egymáshoz beszélnek, fejüket e tisztelet jeléül fedetlenül hagyják. Az angolok jó értelmi képességgel van­nak megáldva, s gyorsak mindenben, amiben elméjüket próbára teszik. A papság kivételével azonban csak kevesen szentelik magukat a betűk tudományának [...]. Tanulási lehetőségeik igen jók, mivel a királyságban két egyetem is működik, egy Oxfordban és egy Cambridge-ben. Az egye­temen belül több kollégiumot alapítottak, hogy a szegény diákoknak is le­gyen hol tanulniuk. [...]

Az egyszerű emberek kereskedéssel, halászattal vagy hajózással foglal­koznak, kereskedelmi tevékenységükben pedig annyira igyekvőek, hogy nem félnek uzsorakamatra sem szerződést kötni. [...]

A vonzalom hiánya náluk jól látható gyermekeik iránt táplált érzelmeik­ben is. Hét, vagy legfeljebb kilencéves korukig tartják őket otthon, majd a fiúkat és a lányokat is kemény szolgálatra küldik más emberek házába, általában további hét vagy kilenc évig. Mindezt tanoncidőnek nevezik, ami alatt a gyerekeknek a legalantasabb munkákat kell elvégezniük. Nagyon kevés kivétel van ez alól, mivel még a gazdagok is elküldik gyerme­keiket más házába, cserébe pedig idegen gyerekeket kapnak, hogy azok náluk szolgáljanak. Arra a kérdésre, hogy miért ez a nagy szigor, azt vála­szolták, hogy így gyermekeik jó modort tanulhatnak. Én azonban úgy gondolom, hogy mindezt saját kényelmük érdekében teszik, ugyanis az idegenek sokkal jobban kiszolgálják őket, mint saját gyermekeik. Mind­emellett az angolok ínyencek, és természetüknél fogva fösvények, ma­guknak a legízletesebb ételt is megengedik, míg háztartásuknak a legdur­vább kenyeret, a legrosszabb sört és a vasárnap sütött hideg húst adják egész hétre, igaz, ebből bőségesen ehetnek. [...]

[...] az angolok jóval gazdagabbak bármely más európai ország népénél. [...] Gazdagságukat elsősorban a termőföld jó hozamának köszönhetik, a bor kivételévél semmiféle, a megélhetésükhöz szükséges dolgot nem hoz­nak be külföldről. Az ón értékesítése is sok pénzt fial a királyságnak, de még több haszon származik az igen drága és Európa-szerte jó hírnévnek örvendő, nagy mennyiségű gyapjú eladásából. Hogy a beáramlott aranyat és ezüstöt az országban tartsák, hoztak egy törvényt, ami már régóta ér­vényben van, miszerint mindennemű pénz, arany- vagy ezüsttál kivitele az országból súlyos büntetést von maga után.

(Egy velencei küldöttség követi jelentéséből, 1500 k.)

Bekerítésekről

[...] Az utóbbi időben sok hűbérurunk - nem törődve sem Isten­nel, sem az ország szükségleteivel és érdekével, sem annak védelmével - sövénnyel, árokkal és más módokon bekerítette birodal­munk, Anglia számos városát, falvát és több más települését, ahol korábban számos alattvalónk élt, használta és évről évre művelte a földeket, s háztartást vezetett; és kilakoltatták és elűzték ezen alattvalóinkat birtokaikról és gaz­daságaikból, és mind a fent emlí­tett házak, városok és falvak körül lévő területeket, mind a hozzájuk tartozó mezőket és szántóföldeket legelővé alakították, hogy ott saját hasznukra és előnyükre birkákat és más állatokat legeltessenek; és egyes szántóföldeket, legelőket és erdőket hatalmas, tágas parkká alakították át, hogy ott a vadak szabadon tenyészhessenek, miál­tal a mondott városok, falvak és más települések nemcsak hogy el­néptelenedtek, de az ott lévő há­zak és épületek is nyomtalanul elpusztultak; azok az alattvalóink pedig, akik a mondott helyeken laktak, földet műveltek és háztar­tást vezettek [...], most tétlenség­re vannak kárhoztatva, és ezentúl nincs munkájuk; felszámolták a gabonatermesztést és az állattar­tást, amit az emberek szükségletei­nek kielégítésére azelőtt űztek a mondott városok, falvak és más települések gazdái és béresei, akiket most haladéktalanul eltávolítottak lakóhelyeikről.

(Thomas Wolsey bíboros és lordkancellár jelentéséből, 1517)

Gyarmatosítás előnyeiről

 4. Anglia az elmúlt pár száz évben - saját árucikkének, a gyapjúnak, illet­ve az utóbbi években az abból készített posztónak köszönhetően - a sze­génységből nagyobb gazdagságra, hírnévre, erőre és hatalomra emelke­dett, mint annak előtte, úgyhogy fejedelmei vetekedhetnek a világ ezen részének hatalmasságaival. Most azonban az angol gyapjú és a belőle ké­szült posztó azért veszít egyre az értékéből, mert Spanyolországban és a Nyugat-Indiákon nagy erőfeszítéseket tesznek gyapjúkereskedelmük élénkítésére, amely napról napra növekszik.

5. Ez a vállalkozás megakadályozhatja a spanyol királyt abban, hogy ha­talmát az amerikai kontinens összes lakatlan területére kiterjessze, ha azokat idejében betelepítjük, és művelés alá vesszük [...]

13. Angolok tömegeinek adhatna munkát a hajók felépítése, javítása, a felszerelés és a kötélzet elkészítése, szőlőtőkék és olajfák telepítése, bor és olaj készítése, a föld megművelése és ezernyi más elfoglaltság, ami ott adódik. [...]

(Richard Hakluy: Értekezés a nyugati telepítésről, 1584)

Kérdések a forrásszemelvényekhez:

1. Milyenek az angolok?

2. Hogyan nevelik az angolok gyermekeiket? Mi az oka ennek a szerző szerint? És szerinted?

3. Minek köszönhetik az angolok gazdagságukat?

4. Foglald össze, mi történt Angliában a közföldekkel? Mi lett a parasztokkal?

5. Milyen veszélyeket rejt Anglia számára a spanyol gyarmatosítás? Mit kell tenni ellene?

6. Milyen más előnyei vannak a gyarmatosításnak?

[In: Történelem II. Középkor, kora újkor. Forrásgyűjtemény képességfejlesztő feladatokkal. Műszaki Kiadó, Bp., 2007. 196. és 198. o.]

A spanyolokról

Milyenek a spanyolok?

II. Fülöp spanyol király
uralkodása a Spanyol Birodalom fénykora

Véleményem szerint négy kísértés van: az első a túlsá­gosan díszes öltözködésben nyilvánul meg, amely túl­zott mértékben meghaladja az emberek jövedelmét vagy vagyonát, közönséges csalásokat és pereket ered­ményez, és ennek következtében a városok [városlakók] eladósodnak. A vagyon, ahelyett, hogy a háztartás olajozott működését szolgálná, a bírósági tárgyalások költségeinek kifizetésében vész el.

A második rossz szokás az, hogy csak Spanyolország­ban nem tisztelik a kétkezi munkát. Ebből fakadóan sok a léhűtő és a rossz hírű nő, nem is szólva a semmitte­véssel járó rossz szokásokról. [...] Azok, akik tisztelet­ben tartanák a kétkezi munkát, saját földjeiken végzett munkával szereznék meg a pénzt, nem kellene, hogy megvegyék a más országokban gyártott cikkeket, és megszabadulnának a semmittevés okozta bűneiktől is. [...]

A negyedik rossz szokás az, hogy a spanyolok nem rendelkeznek tudással, és nem akarják megszerezni azt. E rossz szokás következtében nemcsak hogy nem keresnek tanácsadót, de aki jó szívvel tanácsot akar adni, hogy milyen utat válasszanak [...], hálálkodás helyett azt mondják neki, foglalkozzon a saját bajai­val, és ne gyönyörködjön mások nyomorúságában. Mintha a fej bajai idegenek volnának a lábnak. Ebből a rossz szokásból született egy spanyol mondás, [...]: „Pénzt adj nekem és ne tanácsot!”

(Venegas Alejo: A spanyolokról, 1537)

1588: a Nagy Armada pusztulása

A spanyol armada pusztulása - egykorú rézmetszet

A spanyol király armadája Portugáliából indult 135 vi­torlással [...]; július 5-én érkezett az armada Corunába, onnan pedig Flandriába készült, hogy ott a pármai her­ceggel egyesüljön, s aztán rávesse magát Angliára. Az angol armada viszont akkor Plymouthban volt. Mikor már egy hete múlott, hogy Corunából kifutott, Ostende-ba érkezett, aztán pedig Anglia alá, ahol 4-5 napig csetepatézott az angol armadával. Ez alkalommal az angolok két hajót elfogtak. [... ] Vihar miatt Anglia alatt négy portugál hadigályát elvesztettek [...], majd tovább vitorláztak, és Calais előtt kikötöttek, [...]. Calais-ban akarták a pármai herceget megvárni. Ez azonban tudat­ta velük, hogy egy hét előtt nem tud elkészülni. [...] 

Másnap nyolc órakor a két armada ismét összeütkö­zött, és nyolc órán keresztül tüzeltek egymásra. Ebben a csatában a spanyolok négy hajót vesztettek, [...] Mind a négy elsüllyedt. [...] A Calais előtti csatában a spa­nyolok, mint a foglyok állítják, négyezer embert veszí­tettek [...]. Ezek után elvitorláztak, és az angolok öt na­pig üldözték őket egészen Skócia partjaiig. Ott átszámoltatták a katonaságot, és úgy találták, hogy már nyolcezer embert veszítettek. Ezek részben elestek, részben betegségben pusztultak el. Innen Írországba ha­józtak, anélkül azonban, hogy élelmet vettek volna fel. Írország mellett két hajót vesztettek, [...], ezeken össze­sen 465 ember volt. Mivel a flottájuknak nem volt friss vize, Írország mellet sok lovat és öszvért dobtak a ten­gerbe. Mikor Írországból elvitorláztak, a főparancsnok, Medina Sidonia herceg minden kapitánynak megpa­rancsolta, hogy siessen Corunába vagy az első spanyol kikötőbe. Így tíz napig együtt vitorláztak. Akkor Sidonia herceget a vihar 27 hajóval elszakította tőlük, s nem lehetett tudni, hova lett. Mikor az armada utoljára még együtt volt, már nem volt erősebb 78 hajónál. [...]

(Hír a Fugger-Zeitungenből)

Habsburg birtokok 1547-ben Európában

 Spanyolország hanyatlása

[...]Úgy látszik, hogy Spanyolország hanyatlásának egyedüli oka az, hogy elhanyagolja a kereskedelmet, és nem létesített nagy számban manufaktúrákat a hoz­zá tartozó országok hatalmas területén.

Külföldi eladásaink és vételeink óriási aránytalan­ságából, valamint egyéb, mindenki előtt ismeretes okokból arra következtethetünk, hogy Spanyolország­ból évente átlag 15 millió piasztert aranyban és ezüst­ben visznek ki [...].

[...]1492-től 1595-ig Nyugat-Indiából 2 milliárd pezeta aranyat és ezüstöt hoztak be Spanyolországba, s megközelítőleg ugyanekkora nem nyilvántartott össze­get, és az egész mennyiségből Spanyolországban nem maradt több, mint 200 millió pezeta, 100 millió pénz­ben, 100 millió ingóságokban.

(J. de Ustaríz: A kereskedelem és a tengerhajózás elmélete és gyakorlata, 1724)

Kérdések:

1. A fenti szövegek alapján milyenek a spanyolok? A spanyolok tulajdonságai gátolták vagy előbbre vitték az országot? Miért?

2. Az Anglia elleni háborúban mire lett volna szüksége a hosszú út megtételekor a spanyoloknak? Miben különbözhetett a spanyol hajó felszerelése az angolokétól? Miért?

3. Milyen körülmény nehezítette a spanyol hajók helyzetét? Miben volt helyzeti előnye Angliának?

4. Mekkora volt a spanyolok vesztesége a hadjáratban?

5. Mi volt a spanyol birodalom hanyatlásának oka? Írd le röviden!

[A szövegek és kérdések forrása: Történelem II: Középkor, kora újkor. Forrásgyűjtemény képességfejlesztő feladatokkal. Műszaki Kiadó, Bp., 2007. 187. és 191. o.]

Egy vallomás a tatárjárás utáni politikáról

[...] A kereszténység érdekében megalázva királyi méltóságunkat, két leá­nyunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat meg Lengyelország her­cegéhez adtuk nőül, hogy tőlük s más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok gondosan titkolt terveit, s így szándékaikkal s csalárd furfangjaik­kal alkalmatosabban szembeszállhassunk. Befogadtuk a kunokat is orszá­gunkba, és sajnos, most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogá­nyokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt, a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze, hogy ez­zel elkerüljük a még rosszabbat, és alkalmat teremtsünk őket keresztvíz alá édesgetni, mint azt már többükkel megtettük.

Mindezzel és egyebekkel szeretnénk a szent főpap előtt világosan be­bizonyítani, hogy ilyen szorongatott helyzetben Európa egyetlen keresz­tény uralkodójától s népétől sem kaptunk hasznos segítséget, csak a jeru­zsálemi ispotályosok házától, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert fogtak a pogányok és eretnekek ellen, országunk és a keresztény hit védelmére; ezeket rögtön el is helyeztük a legveszélyesebb területe­ken: túl a Dunán, a kunok és bolgárok határán, mert országunk megtá­madtatásakor erre is kapu nyílt a tatárok serege számára [...] Más részü­ket országunkban helyeztük el a Duna mellett épített váraink védelmére, mert ebben járatlan a mi népünk. [...] nekünk is, egész Európának is üd­vösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize [...] itt álltunk mi is, bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapig állt ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még teljességgel várak és védők híján szűkölködött...

(IV. Béla 1250-ben írt levele a pápához)

A tatárjárás előzményei

Julianus barát első útja

Julianus barát szobra

Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állí­tólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy ma­gyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járó­földre biztosan megtalálhatja azokat a ' magyarokat, akiket keresett. Így is történt.

Megtalálta pedig őket a Nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, na­gyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bár­mit mondott nekik hitről vagy egyebekről, a legfigyel­mesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyel­vük; megértették őt és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkas húst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek ha­gyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomá­suk róla.

„A magyarok és a király közötti gyűlölség okairól”

IV. Béla

Amikor ennek a Béla királynak az atyja, a jó emlékű András király megfizette tartozását a halálnak, a ki­rály az ország főembereivel és nemeseivel tüstént Szé­kesfehérvárra ment, és amikor itt - miként szokás - az esztergomi érsek megkoronázta, neki pedig első dolga volt száműzni egynéhány főurat azok közül, akik ko­rábban ő ellene atyja pártján voltak.

Némelyeket, kiket (édesanyja, Gertrudis királynő egykori gyilkosai közül) elfoghatott, börtönbe vetett, [...] Meg akarta törni a főurak elbizakodottságát is, ezért megparancsolta, hogy méltó büntetését vegye el az a főúr, aki a király jelenlétében le merészel ülni, ki­vévén a királyi hercegeket, érsekeket és püspököket. Azon helyt meg is égettette a főurak székeit, amennyit csak találhatott [...]

Máson is panaszkodtak szívük nagy keserűségében a nemesek. A régibb királyok sokszor hadba szólítot­ták az ő eleiket a rutének, kunok, lengyelek ellen,

eleikből vesztek karddal is, haltak éhen is, estek fog­lyul is, szenvedtek különféle kínt is, de a régi királyok a hadból megtérőknek, vagy a foglyok családjának il­lendő kártérítést adtak, falukat, birtokokat, jószágokat örökös tulajdonjoggal adományoztak. Ez a király pe­dig [IV. Béla] - így panaszkodtak - nemcsak semmit nem ád a nemességnek, de még régen kapott jószágai­kat is visszaszedegeti a maga hatalma birtokába. Hi­szen akik azelőtt gazdagok, hatalmasok voltak, sereget tartottak, most maguk alig élhettek.

[in: Eszterág-Kojanitz: Történelem II. Középkor, kora újkor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2007. 85. o.]

Hiteleshelyekről

Pecsétnyomó Győrből

A 12. század második felében hoz­ták létre Magyarországon a kan­celláriát. A kancellária az uralkodók iratkiállító hivatala. Vezetője, a kan­cellár, általában a főpapok közül ke­rült ki. A kancellár őrizte a király cí­meres pecsétnyomóját, amellyel az iratot hitelesítették.

A pecsétet kezdetben szalagon vagy zsinóron függesztették rá az iratra. Ez az úgynevezett függőpecsét általában viaszból készült. Ha kivé­telesen fémből készítették, akkor bulla volt a neve, ami magát az iratot is jelentette. A legünnepélyesebb iratforma az anyag függőpecséttel ellátott irat, az úgynevezett arany­bulla volt. A középkor hivatalos iratait okle­vélnek nevezik. Az iratokat szinte ki­zárólag latin nyelven készítették. Eleinte még a magánlevelezés is lati­nul folyt.

A magánszemélyek megállapodá­sait az úgynevezett hiteleshelyek rög­zítették. Ezek egyházi testületek - káptalanok, bencés apátságok stb. - voltak, ahol mindig volt megfelelően képzett személy az iratok kiállítására. Később mintegy negyven hiteleshely működött az országban. A helybeli birtokosok, bármi írásban rögzíten­dő ügyük támadt, a legközelebbi hiteleshelyet keresték fel. Itt a kí­vánt tartalmú iratot megfelelő díjért kiállították és hitelesítették is szá­mára.

Függőpecséttel ellátott oklevél

Az iratokat eleinte kizárólag per­gamenre (finomra kikészített bá­rány-, borjú- vagy kecskebőr), régi nevén hártyára írták. Mivel az anyag drága volt, igyekeztek jól kihasznál­ni. A pergamen mellett 1200 körül megjelent Európában a kínai eredetű olcsó papír. Ezentúl csak a fonto­sabb, örök érvényűnek szánt iratokat rótták „kutyabőrre", azaz perga­menre. A mindennapi gyakorlatban a papírt használták. Magyarországon az első papíroklevél 1319-ből maradt fent.

Az érdemi munkát mind a kan­celláriákban, mind a hiteleshelyeknél szakképzett jegyzők, nótáriusok vé­gezték. Az ő dolguk volt az iratok megfogalmazása, többnyire a leírá­suk is. Ez a munka azonban nem igényelt egyetemi végzettséget. A jegyzők zöme a káptalanok mellett működő iskolákban szerezte tudását. Ez egyrészt latin fogalmazásból, másrészt a szükséges jogi ismeretek­ből állt.

Míg az Árpád-korban az írás csaknem kizárólag egyházi szemé­lyek kiváltsága volt, a 14. századtól egyre nagyobb számban találunk a pályán világiakat is. „Deáknak" ne­vezték őket, és képesek voltak latin iratokat szakszerűen megfogalmaz­ni, vagyis tudtak „deákul". Belőlük született meg lassanként a mai érte­lemben vett értelmiség.

Anonymus szobra

A 12. században egyre több pap végezte tanulmányait nyugati isko­lákban, elsősorban Párizsban. A pá­rizsi diákok sorából került ki ama ti­tokzatos Anonymus, azaz a „Névte­len", aki megírta a honfoglalás regé­nyes történetét. Az író munkája elő­szavában P. mesternek, a megbol­dogult Béla király jegyzőjének nevezi magát. Sokáig vitatott volt, hogy egyáltalán melyik Bélát kell érteni a négy közül. Legvalószínűbb, hogy III. Béla tudós jegyzője lehetett. Megoldatlan viszont - talán örökre -, hogy mi volt a szerző valódi neve. Emlékét szobra őrzi a budapesti Vá­rosligetben.


[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 78-79. o.

Könyves Kálmán

Kálmán koronázása

Könyves Kálmán előnytelen kül­sejű férfi volt. „Félvak, púpos, sánta és dadogó" jelzővel illetik az egykori elfogult krónikák. Mindig tanult és olvasott viszont, el is nevezte a nép „Könyves" Kálmánnak. Belőle pa­pot akart nevelni a szent király [Szent László]. Bezzeg az ifjabb, Álmos herceg a vadászatban, a kalandozásban találta örömét. Bízott benne, hogy végül is ő lesz a király.

Amikor mégis Kálmánt koronáz­ták királlyá, Álmos herceg nagyon megsértődött. Mindenáron király akart lenni, s ezért újra meg újra fel­lázadt bátyja ellen. Valahányszor bocsánatot nyert Kálmántól, előbb­-utóbb megint kísértésbe esett.

„Nemde a varjú is megesküdne a héjának, hogy többé nem károg, ha elengedi?!" - magyarázta Álmos kí­sérőinek egy vadászat alkalmával.

Kálmán lázadó öccsének legalább öt ízben bocsátott meg. Az utolsó kényszerbocsánat után azonban már nem lehetett irgalomra számítani. Az egész országnak elege volt már Ál­mosból, aki állandó háborúskodásá­val három nemzedék életét keserí­tette meg. Mindenki figyelt, várta, hogy mi­kor „károg újra a varjú". Ez 1113-­ban következett be. Kálmán egy újabb lázadásnak vette neszét, és ekkor lecsapott: Ál­most és kisfiát, Bélát, hogy ne váljék belőle a következő nemzedék Álmo­sa, megvakították. Az ítéletet Álmo­son az ország főurai közül hárman hajtották végre. A gyermeket egy csapat ispán ragadta ki anyja öléből és vakította meg. A vak herceget az általa alapított dömösi monostorban helyezték el.

Kálmán király megalapítja Dömöst

Kálmán 1105 tavaszán nagyobb sereggel indult a tengerpartra a dal­mát városok hódoltatására. Kísére­tében volt több főpap és főúr. A ma­gyar sereg rövid ostrom után meg­adásra bírta Zárát, mire a többi város harc nélkül elismerte uralkodójának Kálmánt. Kálmán ünnepélyesen vonult be Zárába. Mielőtt a kapun átlépett volna, megesküdött, hogy „Dalmá­cia szabadságát csorbítani semmi­képpen sem engedi"; püspökké ki­nevezni és megerősíteni nem fog, csak olyant, akit ők választanak.

A dalmát városok széles körű önállóságot (autonómiát) élveztek. Kálmán király biztosította számukra régi törvényeik használatát. Megen­gedte, hogy az uralmával elégedetle­nek szabadon elköltözhessenek. Ők dönthettek, hogy a magyarok és idegenek közül kiket fogadnak be. Adómentességet biztosított szá­mukra. Csupán katonai őrséget ha­gyott hátra mindenütt - külső táma­dás esetére. Magának pusztán a vá­mok jövedelmének kétharmadát kö­tötte le, és hűségesküt vett a ve­zetőktől, miután megkoronáztatta magát.

A hódítások eredményeképp Kál­mán és utódai ezentúl nemcsak Ma­gyarország, hanem Dalmácia és Horvátország királyainak is címezték magukat. A két tartományt össze­tartozónak tekintették, és a köz­nyelvben a 13. század végéig együtt Tengermelléknek nevezték.

Álmos és Béla herceg megvakíttatása

László és Kálmán uralkodásától új korszak kezdődött a magyar külpoli­tikában: a terjeszkedő törekvések időszaka. Egészen a török betöré­sekig Magyarország a közép-euró­pai térség vezető hatalmának számí­tott.

Az utolsó Árpádok már nem keve­sebb, mint 9 ország, „Magyaror­szág, Dalmácia, Horvátország, Rá­ma (Bosznia egy részének 12. századi elnevezése), Szerbia, Halics (fejede­lemség az Északkeleti-Kárpátok elő­hegyeinek területén), Ladoméria (volt orosz fejedelemség a Bug folyó mentén, Halics szomszédságában), Bulgária és Kunország (történelmi terület a mai Románia keleti részén; később Moldva, ill. Havasalföld) ki­rályának" vallják magukat - akárcsak valamennyi utóduk 1918-ig.

[Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 70-72. o.]

A középkori falu

Az úriszék

A parasztnak meghatározott idő­közökben meg kellett jelennie az úriszék előtt. Vagy az úr maga ült törvényt, vagy valamelyik megbí­zottja. Az úriszék külsőségei a lehetőség szerint ünnepélyesek voltak. Leg­többször az udvarház csarnokában tartották, de néha a templomban vagy más megszentelt helyen. A te­remben már elő volt készítve a díszes szék az úr s néhány kevésbé díszes ülőhely hivatalnokai számára.

Deresre húzott jobbágyot verik

Amikor a parasztok már össze­gyűltek, az úr egyik szolgája, heroldja csöndet parancsolt, majd ünnepé­lyesen bevonult az uraság tisztviselői kíséretében. Miután elfoglalták szé­küket, a szomszédok jelentették: ki van távol, s van-e mentsége. A tiszt­viselő mindent feljegyzett. Ezután következtek a különböző ügyek.

A falu esküdtjei jelentették: az egyik paraszt és a fia békét bon­tott, életveszélyesen megfenyegette szomszédját. Három legény labda­játék közben véres verekedést rob­bantott ki. Egy jobbágy sebet ejtett társán. Egy legény éjjel rátámadt egyik földije házára, köveket vágott a kapujához, úgyhogy a megtámadott ijedtében riasztotta a falut.

Az ilyen bűnökért rendszerint pénzbüntetés járt. Az úrnak azonban hatalmában állt más büntetések ki­szabása is: verés, börtön. Sőt akik pallosjoggal is rendelkeztek, halál­büntetést is kiszabtak, méghozzá kegyetlen módon: az akasztás való­sággal kegyességnek számított az él­ve eltemetés, az elevenen megnyúzás stb. mellett.

Az úriszéken kellett engedélyt kérnie a jobbágynak, ha iskolába akarta küldeni vagy pappá akarta ta­níttatni a fiát. Az engedélyt bizo­nyos összeg lerovása ellenében, rend­szerint könnyen megkapta. A vasár­napi templomlátogatás elmulasztá­sáért is büntetés járt. Sok faluban azért is, ha játékkal, tánccal szentség­telenítették meg az Úr napját.

A lázadók "jutalma": a kerékbetörés.

A bíróság éberen ügyelt arra is, hogy a lázongás szelleme ne üsse fel a fejét a faluban. Így nemegyszer mér­tek büntetést olyan parasztokra, akik megsértették az adószedőt, vagy átkozódva szidták a földesurat.

A faluközösség

A falu lakói szoros közösséget al­kottak. A háromnyomásos gazdál­kodásnál például meg kellett mindig beszélni, melyik dűlőben vetnek őszit, melyikben tavaszit, s melyik föld marad parlagon. Ha eldöntöt­ték, senki sem vonhatta magát ki alóla, hiszen ha egyikük a többiek ősszel bevetett sávjai között tavaszit vet, kárt tesz szomszédai földjében.

Az egész falu közösen használta a közeli erdőt, s a közösség döntötte el: ki mennyi fát, rőzsét hordhat haza, hány állatot hajthat az erdőre stb. A legelőt is közösen használták, az egész falu állatai, a falu pásztorának, kondásának, csordásának felügyele­te alatt. Az utat, hidat, a gázlókat közösen tartották rendben. Vasárnap mise után összegyűltek a gazdák a templom előcsarnokában vagy a temetőben, a templomkertben, s megbeszélték közös dolgaikat: a le­geltetést, erdőhasználatot, a csator­nák, utak ügyét. Sok egyebet is meg­vitattak itt: a földesúrnak járó robo­tot, terményszolgáltatást, a közös terhek szétosztását családonként, a szomszéd falvakkal vagy a közeli vá­rossal való viszonyt, az esetleges pö­rösködéseket, viszályokat stb. Néhol a község együttesen tartott fenn ko­vácsműhelyt, kőbányát, mészégetőt - ezekről is itt tárgyaltak.

Az ügyek intézését a gyűlés egy­maga nem tudta ellátni, ezért kiala­kult az esküdtek, az elöljáró és a bíró tisztsége. A tisztségviselők között a legnagyobb hatáskörrel a bíró ren­delkezett, a legtöbb ügy az ő kezében futott össze. Az ő dolga volt, hogy felügyeljen a munkára, kiossza a robotolóknak az élelmet, ő ment a vá­sárokra, ott adott-vett az úr számára.

Egy középkori falu látképe (forrás: Mozaweb)

A faluközösségnek sokszor sike­rült bizonyos jogokat, kedvezmé­nyeket szereznie az urától, többnyire nagyobb összeg lefizetése ellenében. A 12-13. században egyre több falu kapott kiváltságlevelet, amelyben pontosan rögzítették jogait és köte­lességeit. Sok faluban testvériségek alakul­tak. Noha mindegyik parasztcsalád maga művelte meg földjét, nagyobb munkáknál, házépítésnél, erdőirtás­nál kölcsönösen szívesen siettek egymás segítségére.

[Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 6. osztálya számára. Bp., Korona Kiadó, 1994. 48-50. o.]

A földművelési technikákról készült 3D-s animációk itt tekinthetők meg.

Mit örököltünk az araboktól?

Bagdad, Szamarkand, Damasz­kusz, Kairó, Granada, Kordova világraszóló műveltség központjai voltak. A Korán arab nyelvét a mo­hamedán világ különböző nemzete éppúgy megértette, mint a keresz­tény népek a Biblia latin nyelvét. Az arabok csakhamar lefordították a görög remekírókat. Damaszkuszban és Bagdadban a műveltséghez a gö­rög beszéd is hozzátartozott. Több száz írnokot fizettek, akik a klasszi­kus munkákat tudósok felügyelete alatt másolták.

A Koránnak csak a szellemét kö­vették, a nyelvét nem. Sőt a szellemét sem mindig! Különben nem a bor­ról, szerelemről, vadászatról írták volna a legszebb verseket.

Az arabok a perzsáktól kapták, de később mohamedán szellemben dolgozták át azokat a gyönyörű el­beszéléseket, amelyeket az „Ezer­egyéjszaka meséi" címen ismer az egész világ. (Pl. Ali baba és a negyven rabló; Aladdin és a csodalámpa.)

Avicenna (Szent István királyunk kortársa) az arab orvosi tudomány alaptételeit fogalmazta meg. A bota­nikában már a sejteket kutatták. A kémiának még a neve is arab. Alapí­tója a 8. században élt Geber (Dsafár), aki a bölcsek köve, a nagy elixír segítségével vegytani úton akart ara­nyat előállítani. Aranynál többet ért, hogy kísérleteik közben fölfedezték a kénsavat, a tiszta alkoholt, foszfort, salétromot stb.

A matematikát a görögök ideje óta ők művelték legszerencsésebben, s önállóan fejlesztették tovább. A tíz arab számjegy voltaképpen a hinduk találmánya, az egyes jegyek helyér­tékét azonban egy arab tudós tette a számítás alapelvévé. Arab név az al­gebra is. Különösen az egyenletek módszerét fejlesztették tovább. Már a 8. században csillagászati táblákat készítettek, a 9. században pedig Damaszkuszban, Bagdadban, Kairóban csillagvizsgáló intézeteik voltak. Egyik kongresszusukon 365 napra, 5 órára, 49 percre és 15 má­sodpercre tették az év hosszát. A Föld kerületét 40 070 kilométerre számították ki.

A granadai Alhambra ma...

Világhírűek voltak az arabok isko­lái. Csodákat beszélnek könyvtáraik gazdagságáról. A művészetek terén az arabok, mint a középkor népei egyaránt, az építészetben tűntek ki leginkább. Kupolás és minaretes mecsetjeik óriási sátorokat ábrázol­tak. A középkor második feléből va­ló az arab építészet legdicsőbb alko­tása, a granadai Alhambra („A vö­rös"): 24 vár, palota, mecset egy tö­megben.

...és ahogy a középkori Alhambrát egy számítógépes játék elképzeli.

Iparművészetük is erősen fejlett. A selyemszövések, szőnyegek, bőr, posztó, papiros, porcelán, az üveg, az acél kardpenge, az agyagedények készítésében és díszítésében meste­rek voltak. Nekik köszönhetjük a fe­hérnemű-viselés, a szappanhasználat és a fürdés általánosabb elterjedését is. Messze földek találmányaival (iránytű, papiros, több hangszer) ők ismertették meg Európát. A rizst, gyapotot, pálmát is elterjesztették Európában, földjeiket célszerűen művelték, öntözőcsatornákkal látták el, s a lótenyésztésben mesterei lettek a világnak.

[in: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 11-12. o. ]