Őrült császárok - Caligula és Neró

CALIGULA (káligula; Kr. u. 37-41):

Caligula császár

A Caligula („Kisbakancs”) nevet a táborban tréfából kapta, mert közka­tona-ruhában nevelkedett a katonák között. Hogy a katonák mennyire meg­szerették és ragaszkodtak hozzá, az legjobban akkor tűnt ki, amikor Augustus halála után a lázongó és valósággal őrjöngő katonákat egymaga, puszta meg­jelenésével lecsendesítette.

Ámde nem tudta féken tartani kegyetlen és gyalázatos természetét: a legnagyobb örömmel nézte végig a kínvallatásokat és az elítéltek kivégzését; éjszakánként parókásan és hosszú köpenyben járta be a csapszékeket és bor­délyházakat.

Amikor figyelmeztették, hogy jóval fölötte áll a fejedelmeknek és kirá­lyoknak, ettől fogva isteni felséget kezdett követelni magának. Elrendelte, hogy vallásos tiszteletben álló és művészi becsű istenszobrokat hozzanak Görögor­szágból, köztük az olümpiai Zeuszét, hogy fejük helyére a magáét tétesse. A saját istenségének külön templomot építtetett papokkal és a legválo­gatottabb áldozatokkal. Ebben a templomban ott állt életnagyságú arany­szobra, amelyre mindennap épp olyan ruhát adtak, amilyent ő maga viselt.

Egyszer egy névcsere folytán mást végeztek ki, nem a kijelölt áldozatot. Caligula csak annyit mondott, hogy ez is ugyanezt érdemelte. Gyakran idézte egy tragédiából: „Gyűlöljenek, csak féljenek!”.

Nemegyszer bezáratta a magtárakat, és bejelentette a népnek, hogy most pedig éhínség következik. Máskor meg az áldozati barom már ott állt az oltár előtt, ő pedig a se­géd ruhájában, felgyürkőzve, magasra emelte a taglót és lesújtott az áldozó­papra.

(Suetonius)

Neró (Kr. u. 54-68):

Nero

Neró a város sikátorait, bordélyházait és kocsmáit saját személyének el­titkolása végett szolgai ruhába öltözve barangolta végig kísérőivel, kik az el­adásra kitett tárgyakat elrabolták, a szembejövőket megsebesítették. Az éj­szakák úgy teltek, mintha ellenség tartotta volna megszállva a várost.

Régi vágya volt négyfogatú kocsit hajtani, s nem kevésbé nagy kedvtelés, hogy színész módjára citeraszó mellett daloljon. Maga hívta meg a városi né­pet is, mely magasztalással halmozta el, mert hiszen a csőcselék szomjazik a mulatságra, és örül, ha ezt maga a császár nyújtja neki.

(Tacitus)

Mialatt énekelt, még szükség esetén sem mehetett ki senki a színházból. Úgyhogy, mondják, volt asszony, aki előadás alatt szülte meg gyermekét; so­kan pedig, akik már megcsömörlöttek hallgatni őt és áradozni róla, a zárt vá­roskapukról vagy a falakról titokban leugorva szöktek ki Rómából, de olya­nok is akadtak, akik halált színlelve vitették ki magukat a Városból.

Családtagjai és mások megöletésének sorát Claudiusszal kezdte. Claudiusnak gombával adták be a mérget. Testvérét, Britannicust (británnikusz) azért tette el méreggel láb alól, mert irigyelte övénél kellemesebb csengésű hangját. Anyjára, aki szavait és tetteit kissé szigorúbban figyelte és bírálta, előbb csak ráijesztett, majd elhatározta, hogy elteszi láb alól. Három ízben méreg­gel próbálkozott, de észrevette, hogy az öregasszony ellenméreggel látta el magát, ezért hálószobája mennyezetét úgy építtette meg, hogy egy szerkezet segítségével éjszaka rázuhanjon az alvóra. Ez a terve sem sikerült, kiagyalta tehát, hogy egy könnyen darabokra hulló hajót készíttet, melyen anyja hajó­törést szenved. De később megtudta, hogy minden másként történt, és anyja partra úszva megmenekült. Végül nyíltan megparancsolta, hogy öljék meg az anyját.

Feleségét egy rúgással ölte meg, mert a terhes, beteg asszony szidalmak­kal árasztotta el, mikor egyszer nagyon későn tért haza a kocsiversenyről.

(Suetonius)

Menenius Agrippa

Ha meg szeretnéd hallgatni a történetet, kattints erre a linkre.

A köztársaság létrejötte nem volt zökkenőmentes. A római plebejusokat egy háború során besorozták, de a háború befejezése után sem akarták a plebejusokat katonai esküjük alól felmenteni, így nem mehettek haza dolgozni. Ekkor lázadás tört ki. A lázadásról egy Livius [Líviusz] nevű történetíró a következőt jegyezte le:

"A nép kivonult a Szent Hegyre. Ez a hegy az Anio folyó túlsó partján, Rómától háromezer lépésnyire emelkedik. ... Ott, vezér nélkül, sánccal-árokkal erődítvén táborukat, nyugodtan várakoztak – csupán élelmiszert vittek magukkal , és néhány napon át ott tartózkodtak. Sem ők nem zavartak mást, sem őket nem zavarta senki.

A nép kivonulása a Szent Hegyre

Rómában szörnyű rémület uralkodott, a kölcsönös rettegés mindenkit megbénított. Társaitól elhagyatva a nép az atyák erőszakos támadásától félt. Az atyák viszont a Városban hátramaradt néptől remegtek, nem tudván, mi a jobb, ha a többi is elmegy, vagy ha ott marad: „Vajon meddig marad nyugton a kivonult tömeg? Mi lesz, ha közben valamilyen külső háború támad?" Ha nincs egyetértés a polgárok között, semmi jót sem remél­hetnék; szép szóval vagy másként, de mindenáron el kell érni a megbékélést.
Megszületett hát a határozat, hogy követségbe küldik Menenius Agrippát [Menéniusz Ágrippát], egy ékesszóló férfiút, aki származásánál fogva eleve kedves a népnek. Amikor bebocsátották a táborba, úgy hírlik, nem is tett egyebet, csak a maga régies és csiszolatlan beszédmódján ezt a mesét mondta el:„Valamikor réges-régen, amikor az ember teste még – nem úgy, mint manapság – nem forrott eggyé, hanem valamennyi testrésznek megvolt a maga saját véleménye, a maga szava, méltatlankodni kez­dett valahány, hogy övé a gond, a munka és a fáradság, amivel mindent megszerez a gyo­mornak. Az pedig ott középen semmit sem tesz, csak élvezi a gyönyörűségeket, amiket a többi nyújt neki. Összeesküdtek hát, hogy a kéz nem viszi az ételt a szájhoz, a száj nem fogadja el, amit adnak neki, a fogak pedig nem rágják meg. Haragjukban éhséggel akarván megzabolázni a gyomrot, azzal együtt az egész testet teljes romlásra juttatták a tagok. Ekkor értették csak meg, hogy a gyomor sem jelen­téktelen szolgálatot teljesít. Legalább annyira táplálja a többi tagot, mint amennyire őt táplálják, visszaadván a test valamennyi részének azt, amiből élünk, erősödünk, és egyaránt osztja el az ereken keresztül a megemésztett étel termékét, a vért.”Ekként vont párhuzamot a test belső lázadása és az atyák ellen föltámadt népharag között, s ezzel megváltoztatta az emberek hangulatát. 

Ezután tárgyalni kezdtek a megbékélésről, és el­fogadták a feltételeket, hogy a népnek legyenek meg a maga sérthetetlen tisztviselői, akik segítségé­re lehetnek a konzulokkal szemben, és ezt a tisztsé­get patrícius ne tölthesse be."

Ezeket a tisztviselőket néptribunusoknak nevezték el. A kivonult tömegek pedig visszavonultak a városba.

(Livius: A római nép története a Város alapításától II. 32-33.)
[In: Doba-Eszeterág-Kojanitz: Történelem I. Őskor, ókor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2005. 161-162. o.]

Brutus

[Tarquinius király palotájában egyszer] rémítő jósjel tűnt fel: az egyik faoszlopból kígyó siklott le, s a ki­rályi palotában nagy zűrzavart, rémületet keltett; a király szívét hirtelenjében nem a félelem járta át, inkább a balsejtelem szorongatta. Ezért [...] elhatá­rozta, hogy elküld Delphibe, a világ leghíresebb jósdájába. A jóshely válaszát senki másra nem me­részelte rábízni, csak két fiára - elküldte hát őket az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál is ismeretlenebb tengereken át Görögországba.

Lucius Iunius Brutus mellszobra a capitóliumi múzuemban

Titus és Arruns útnak is indult; kísérőül adták melléjük Lucius Iunius Brutust [Lúciusz Júniusz Brútuszt], a király húgának a fiát. Ez az ifjú teljesen más egyéniség volt, mint amilyennek mutatta magát. Amikor ugyanis értesült róla, hogy nagybátyja az állam vezető embereit, köztük az ő testvérbátyját is meggyilkoltatta, nem akart személyével félelmet, vagyonával pedig irigységet kelteni a királyban. Elhatározta, hogy mi­vel a törvény védelmére úgysem számíthat, a megvetésben keres biztonságot. Ezért szántszándékkal együgyűnek tettette magát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megfossza, sőt még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus [együgyű] melléknevet. [...] Őt vitték tehát magukkal a Tarquiniusok Delphibe, inkább udvari bolondnak, semmint kísérőjüknek. Azt mondják, Brutus arany­pálcát rejtett egy kivájt somfa bot burkába, s azt vitte ajándékba Apollónak tulajdon jelleme jelképeként.

Sextus Tarquinius megbecsteleníti egy római feleségét, Lucretiát

Amikor odaérkeztek, és teljesítették apjuk megbízatását, a két Tarquiniust elfogta a vágy, hogy meg­tudakolják, melyikükre száll majd Róma királysága. A barlang mélyéből állítólag ez a válasz érkezett: „Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ifjak, elsőnek csókolja meg az anyját.” A két Tarquinius, hogy Rómában maradt harmadik fiútestvérük tudomást ne szerezzen a válaszról, s ne pályázhasson a hatalomra, megparancsolta, hogy mindenáron hallgatni kell a dologról. Maguk között pedig sorsot húztak, hogy Rómába visszatérve melyi­kük csókolja meg előbb az anyját. Brutus másképpen értelmezte a választ: úgy tett, mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az vala­mennyi halandónak közös édesanyja. Majd visszatértek Rómába.

(Livius: A római nép története a Város alapításától I. 56.)
[In: Doba-Eszeterág-Kojanitz: Történelem I. Őskor, ókor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2005. 159-160. o.]

A szabin nők elrablása

Az új város gyorsan épült. A lakosság száma is napról napra gyarapodott, de nem voltak asszonyai. A városba férfiak telepedtek be, feleség és gyerekek nélkül. Romulus ezért követe­ket küldött a szomszéd néphez, a szabinokhoz, s felkérte őket, hogy kössenek velük szövetséget, és leá­nyaikat adják feleségül a rómaiak­hoz.

A szomszédok a követeket lenéz­ték, kérésüket visszautasították:

- Ilyen jöttmentekhez nem adjuk leányainkat!

A szomszédok válaszát a rómaiak nagy felháborodással fogadták, és elhatározták, hogy megtorolják a sértést.

Romulus megalapítja Rómát

Amikor a város elkészült, Romu­lus a város felavatására fényes ünnepi játékot rendezett. Erre az összes szomszédot meghívta. Hadd lássák, nem olyan jöttment nép a római, mint ahogy azt a szomszédok vélik. Az ünnep napján hatalmas soka­ság tolongott Rómában. Eljöttek a szabinok feleségeikkel, fiaikkal, leá­nyaikkal. A rómaiak körülvezették őket a városban, megmutogatták házaikat, falaikat. Azok meg nem győztek csodálkozni a látottakon.

Az ünnepség izgalmas kocsiversennyel kezdődött. Miközben a ven­dégek a száguldó versenyt nézték, Romulus jelt adott, mire az ifjak elő­rohantak és elrabolták a szabin lányokat. Hatalmas zűrzavar támadt. A já­tékok abbamaradtak, a szabinok pe­dig bosszút esküdve elhagyták a vá­rost, és készülődtek a leszámolásra.

A szabin nők elrablása (Poussin, 16. század)

Eközben a római ifjak szeretettel magukhoz édesgették a szabin lá­nyokat, feleségül vették őket. Lassan megbékéltek egymással, s a szabin lányok boldogan és megelégedetten éltek új otthonaikban. Így telt el néhány hónap. Közben a szabin törzsek egymással szövetséget kötöttek, és Róma ellen indultak.

A rómaiak csatarendbe álltak. Már­-már összecsapásra került sor, amikor Róma kapuján kitódultak az elrabolt nők, immár római asszonyok, a két sereg közé rohantak, s egyik oldalról apáikat, másik oldalról férjeiket kezdték kérlelni.

- Ne szennyezzétek be magatokat egymás vérével! Ha mindenképpen vért akartok ontani, fordítsátok mi­reánk haragotokat, hiszen miattunk háborúskodtok! Öljetek meg minket! Szívesebben elpusztulunk, minthogy elvesztve benneteket, özvegyekké vagy árvákká legyünk.

A két nép ekkor békét kötött egy­mással, területeiket egyesítették, és országuk fővárosává Rómát tették.

[In: Filla István: Régen volt, hogy is volt... Történelmi olvasókönyv az általános iskola 5. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 2000. 96-97. o.]

A görög színjátszásról

Olvasd el az alábbi szöveget, majd oldd meg a végén található feladatokat a füzetbe!

Athénban a Dionüszosz-ünnepen került sor színhá­zi előadásokra. A költők pályázhattak műveikkel, és egy városi főtisztviselő jelölte ki azt a három szer­zőt, akinek a darabjait előadták.

A darabok kiválasztása után kijelölték azt a há­rom gazdag polgárt, akik az előadások költségeit vi­selték. A feladat alól senki sem bújhatott ki, csak abban az esetben, ha bizonyította, hogy már végzett efféle szolgálatot, valaki más pedig, aki nála gaz­dagabb, még nem.

Az athéni Akropolisz lábánál a színházzal

A darab és a szereplők betanítását rendszerint maga a költő végezte, aki ezen kívül eredetileg az egyik színész szerepét is betöltötte. A tragédiákban rendszerint csak két-három színész szerepelt: mindegyikük több szerepet játszott, csupán mindig más álarcot öltöttek. A vígjátékokban ennél többen is szerepelhettek.

Minden szerepet férfiak játszottak. A tragédiák­ban az álarcon kívül a szereplők nem viseltek külö­nösebb jelmezt, mindössze díszesebben voltak öl­tözve az átlagosnál. A vígjátékokban már gyakrab­ban használtak jelmezeket.

A színpadon az események egy részét a kórus adta elő. A kórus szó nyelvünkben görög eredetű, tagjai a régi görög színházakban egyforma öltözékben, szépen hangsúlyozva mondták el, mi történt a cselekmény egyes részei között, milyen lelkiállapotban vannak a darab hősei. A kórus ritmikus beszédéből alakult ki később az énekkar is. A kórus tagjai nem voltak hivatásos színészek. A főszereplők kötelessége volt a kórus betanítása.

Maszkok

Régi feljegyzések szerint egy komédiához néha nyolc-tízféle maszkot is használtak. A maszkok igazodtak a kor haj- és szakállviseletéhez, sőt a maszk alapján állapították meg a nézők, hogy női vagy férfi szereplő, rab­szolga vagy idősebb férfi van-e a színpadon. A női szerepet játszó férfiak azzal tűntek ki, hogy olyan hajlékonyak voltak, mint a nők, és el tudták változtatni hangjukat. A színpadi ruhák nemcsak a szereplőkről árulkod­tak, hanem a ruha színe jelezte, hogy viselője a szerep szerint éppen bol­dog-e vagy boldogtalan. A boldogok általában élénk színű tunikát visel­tek, a menekülők és boldogtalanok sárgát, zöldet vagy kéket, a szenve­dők feketébe öltöztek. A komédia szereplőit alaposan átváltoztatták, ki­tömték a mellüket, hasukat, félujjas inget, nagyon szoros vagy nagyon bő nadrágot viseltek. A komédiákban az így felöltözött férfiak már a megjelenésükkel is kacagásra ingerelték a nézőket.  

Kőmaszkok

A Dionüszosz-ünnep első napján, melyet általában márciusban tartottak, ünnepi felvonulást rendeztek, bika áldozatot mutattak be az is­tennek, s vigalomban töltötték a napot. Ezután ke­rült sor az előadásokra, éspedig előbb a komé­diákéra, ami egy napot vett igénybe, majd három napon keresztül a tragédiákat mutatták be.

Az előadások reggel, érdekesen kezdődtek. A régi görögök nem készítettek plakátot, hanem a színházi előadás előtt a közeli téren a szerző a kórus segítségével részleteket mutatott be darabjából az egybeseregletteknek, és ismertette a szereposztást.

A közönség a jegy megváltása után léphetett be a színházba. A je­gyek többnyire bronzból vagy csontból készült la­pocskák voltak, amelyeket, miután már nem volt rájuk szükség, tulajdonosaik elhajigáltak, így aztán az athéni színház ásatásainál nagy számban kerül­tek felszínre. Az állam minden polgár számára biztosítani akarta azt a lehetőséget, hogy részt vegyen a Dionüszosz-ünnepen, és ennek részeként a szín­házi előadásokon. A szegényebb polgárok helyett, akik nem tudták volna megvenni a színházjegyet, vagy akik számára a színházban eltöltött idő jelen­tős jövedelemkiesést jelentett volna, az állam fizet­te ki a jegy árát.

A görög színházat nem épületben, hanem festői környezetben, a szabad­ban, lejtős domboldalon helyezték el. Ezt még lejtősebbé tették, hogy mindenki lásson, itt ültek a nézők. Az első sorokat, ahonnan a legjobban lehetett látni, az előkelőségeknek tartották fenn. Még a széktulajdonos rangját is felírták. Itt ült mindenekelőtt Dionüszosz isten papja, itt ültek az állam főtisztviselői, egyes kitüntetett személyek, külföldi követek. Az előadásokon minden szabad ember részt vehetett, a nők is.

A közönség tetszését vagy nemtetszését azonnal jelezte. Ha a darabot unalmasnak vagy rossznak tar­tották, nem figyeltek oda, ettek, gyümölcsöket do­báltak, beszélgettek. A drámaíró valami hasonlót érezhetett a színházban, mint a szónok a népgyű­lésen: meg kell nyernie a hallgatóságot a maga ügyének, ehhez pedig figyelembe kell vennie a hallgatók kívánságait, vágyait, ízlését.

A völgy mélyén állt a színpad. A lejtős domboldal nagyon jól visszaverte a hangot. Ma is, ha egy görög színház közepére állunk és eldobunk egy kis kavicsot, csörrenését a legtávolabbi néző, mai látogató is meg­hallja.

Ami a Dionüszosz-színházból maradt

A görög színházban egy-két ezer ember fért el. Ma már hosszúnak találunk egy három-négy órás színdarabot. Az ókori görögök né­ha 8-10 órát vagy még ennél is több időt töltöttek színházban, még az ebédjüket és vacsorájukat is ott ették meg.

A színpad nem hasonlított a maihoz. Általában kőből építették. Díszlet helyett csak egy-egy kőkaput vagy valami jellegzetes építményt helyeztek el a színen. De ismerték a színváltozásokat, a fény- és hanghatásokat. A mennydörgést például úgy utánozták, hogy a színpad háta mögött kő­darabokkal teli hordót görgettek egy fémlapon. Ha valakit az égbe kellett küldeni, csiga segítségével, fatáblán emelték fel.

Feladatok

1. Mikor és melyik istenség ünnepén rendeztek az athéniak színjátékokat? Járj utána, mi volt ennek az istennek a "feladata, hatásköre"?

2. Hány napig tartott az ünnepség? Írd le a programot!

3. Sorold föl, milyen kellékei voltak a színészeknek! Járj utána, mire használták a koturnust!

4. Kik vehettek részt a színházi előadásokon? Miért tartották fontosnak az állam vezetői, hogy minden rangú ember részt vehessen a színházi előadásokon?

5. Az alábbi ókori hellén szerzők igen híresek ma is. Írj tőlük legalább két-két műcímet a füzetedbe!

drámaírók: Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész

bölcselők: Platón, Arisztotelész

történetírók (tőlük 1-1 elég!): Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón

           

Az athéni népgyűlés döntést hoz

A piactéren hatalmas tömeg verődött össze. Az üzleteket és a műhelyeket bezárták. Ma nincsenek törvényszéki tárgyalások sem, a hivatalok is be­zártak.

A környékbeli parasztok ünnep­lőruhában jelentek meg. Ma nem azért jöttek a városba, hogy termé­nyeiket eladják. Eljöttek, hogy mint szabad athéni polgárok az állam ügyében döntsenek és szavazzanak. A tanács népgyűlést hívott össze. Bizonyára fontos dologban kell ha­tároznia a népnek. Így van ez rend­jén, amióta a hatalom a nép kezébe került. A nép választja meg vezetőit, a nép nélkül már nem lehet dönteni az állam ügyeiben.

Vajon mi az a fontos ügy, amiért a népgyűlést mára összehívták?

Hivatalnokok járnak a nép között. Ellenőrzik, nincs-e köztük idegen vagy esetleg rabszolga, mert a népgyűlésen csakis tizennyolc éven felüli szabad athéni férfiak vehetnek részt. De erre a polgárok is vigyáznak. Ide­gen vagy rabszolga és nő nem szólhat bele a polgárok ügyébe.

Egyre több és több ember gyüle­kezik a piactéren. Kisebb csopor­tokba verődve tárgyalnak, vitatkoz­nak egymással. Jó beszédű férfiak járnak egyik csoporttól a másikig. Ők már tudják, miről fog tárgyalni a népgyűlés, és igyekeznek meggyőzni hallgatóikat a saját véleményükről. Köztük a legtöbben az arisztokraták megfizetett emberei, akik jó pénzért az arisztokraták számára akarják megnyerni a népet.

Themisztoklész szobra

A tanácsházból kijönnek az állam vezetői, élükön Themisztoklész és Ariszteidész. A tömeg elhallgat, né­ma csend a téren, hogy meghallgas­sák a szónokokat.

Elsőnek Ariszteidész kezdi beszé­dét.

- Athéni polgárok! Súlyos veszély fenyegeti hazánkat. Marathónnál visszavertük a perzsákat. Győzött az athéni nép, csapataink a tengerbe szorították a perzsákat. A perzsák minden órában visszatérhetnek. Fel kell készülnünk erre, tehát erősítsük meg szárazföldi hadseregünket, amely kiállta már a próbát. Themisztoklész hajókat akar építeni, ami sok pénzbe kerül. Minek kell nekünk hajóhad, hiszen hajók nélkül is meg tudjuk védeni hazánkat! Ez sokkal kevesebb pénzbe fog kerülni, kevesebb adót kell fizetnetek. Mi, arisztokraták ott leszünk hadseregünk élén, és meg­védjük a hazát, mert mi eddig is ezt tettük, és mindig győztünk.

Most Themisztoklész áll a szónoki emelvényre.

- Athéni polgárok, parasztok, kéz­művesek, kereskedők és hajósok! Ott voltatok a marathóni csatatéren, bátran harcoltatok, és visszavertétek Dareiosz hadseregét. De láttátok, milyen hatalmas sereget hoztak gyors járatú hajóikon a perzsák? Nem várhatjuk meg, míg a perzsák hajóikról hazánk földjére törnek. Meg kell előzni őket, el kell süllyesz­teni hajóikat. Földjeinktől és szülő­városunktól távol kell megvívni a csatát. Kiváló hajóépítőink, hajósa­ink vannak. Hajókat kell építeni. Ezt kívánja hazánk biztonsága.

Cserépdarab Themisztoklész nevével

Ariszteidész és az arisztokraták attól félnek, hogy ha mi hajókat építünk, és ten­geri hadsereget állítunk fel, erőnk megnövekszik, s a hadsereg a ti ke­zetekben lesz, athéni polgárok. Ti fogjátok harcra vezérelni a népet, mert az arisztokraták a hajózáshoz nem értenek. Attól félnek, hogy a mi hatalmunk megerősödik. Mi hazánk szabadságát, a nép javát akarjuk. Azt akarjuk, hogy Athén polgárai kezé­ben legyen a hatalom. Válasszatok hát köztünk, athéni polgárok! Van egy törvényünk, amely kimondja, hogy aki veszélyes a hazára és hata­lomra tör, azt száműzzük innen. Döntsétek el tehát cserépszavazás­sal, ki maradjon itt kettőnk közül, kinek van igaza.

Themisztoklész elhallgatott, és beszédét hatalmas moraj követte.

- Szavazzunk! - hangzott minden oldalról. A polgárok kézbe vettek egy-egy cserépdarabot az előre elké­szített kupacból, s ráírták annak a nevét, akit el akartak távolítani Athénból.

Utána a hivatalnokok összeszám­lálták a cserepeket, mert csak akkor érvényes a szavazás, ha hatezernél több cserép gyűlt össze. Ezután név szerint széjjelrakták a cserepeket.

Cserépdarab Ariszteidész nevével

A legtöbb cserépen Ariszteidész neve szerepelt, neki kell tehát el­hagynia Athént. A nép akarata érvényesült, s az athéniak Themisztoklész vezetésével hozzákezdtek a nagyarányú hajóépí­téshez.

[Filla István: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 5. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 2000. 78-80. o.]

Aeneas elindul új hazát keresni

Valamikor réges-régen, sok évvel Róma alapítása előtt Kis-Ázsia partján volt egy gazdag, hatalmas város: Trója. Történt pedig, hogy a trójai királyfi, Parisz, elrabolta a spártai király feleségét, a világszép Helénát, és magával hozta kincseit is. Az egész görög nép összefogott, hogy megtorolja a sérelmet, és hatalmas hajóhadával Trója ellen vonult.

Tíz évig ostromolták hiába a görögök a természettől és emberektől jól megerősített várost. A hosszú ostrom alatt elestek a legjelesebb hősök, a trójai Hektór, a görög Akhilleusz, még az istenek is beleavatkoztak a harcba, de a vár mégis állt, és úgy látszott, minden erőfeszítés hasztalan, Trója bevehetetlen. Ámde amit az erő nem tudott elérni, azt elérte a furfang. Odüsszeusz tanácsára egy falovat építettek, s elhíresztelték róla, hogy az istenek tiszteletére készült; majd visszavonulást színlelve hajóra szálltak, és eltávoztak Trója látóhatárából. A trójaiak a parton hagyott hatalmas falovat behurcolták a várba, még a falakat is lerombolták, hogy a kapun beférjen.

A ló belsejében azonban válogatott görög vitézek rejtőztek. Ezek aztán, mikor a trójaiak az örömtől és bortól megrészegedve, a visszanyert szabadságtól megmámorosodva álomra tértek, leereszkedtek, és tűzjeleket adtak a szomszéd sziget mögött rejtőző hajóhadnak. A görögök csakhamar visszatértek Trójába, és iszonyú pusztítást vittek véghez.

Aeneas [Éneász], Venus [=Aphrodité] istennő fia volt, a trójaiaknak Hektór után legnagyobb hőse. Most álmában megjelent neki Hektór, és így szólt hozzá:

- Menekülj, fuss innen, Aeneas! Csak volt Trója, csak voltunk trójaiak! Vidd magaddal Trója házi isteneit, és keress számukra új hazát!

Aeneas, fia Ascanius és apja, Anchises

Aeneas felriadt álmából, és fegyvert ragadott. De mikor látta, hogy a harc reménytelen, magához vette a trójai házi isteneket, majd béna atyját, Anchisest nyakába véve, feleségével és kisfiával együtt menekülni igyekezett a lángban álló városból. A szomszédos Ída-hegység erdeje menedéket nyújtott neki, de útközben, a szörnyű vérzivatar­ban, elvesztette feleségét.

A görögök pedig, miután Tróját földig lerombolták, és az embereket leölték, vagy fogságba ejtették, Helénával együtt most már csakugyan visszatértek hazájukba. Mikor már az utolsó vitorla is eltűnt a tengeren, az erdőben rejtőzködő menekültek előjöttek, és tanakodtak, mitévők legyenek. Hazájuk nem volt, otthonuk megsemmisült.

- Légy te a vezérünk, Aeneas - fordultak a hőshöz -, és mutasd meg a jövőbe vezető utat.

Aeneas vállalta vezérlésüket. Hajókat ácsoltatott, s nekivágtak a tengernek új hazát keresni. Hosszú és keserves bolyongás után végre eljutottak Szicília szigetére, Itália szomszédságába. Itt halt meg Aeneas atyja. Azután elhagyva Szicíliát, Itália felé vették útjukat, amikor Juno [=Héra], a haragvó istennő megpillantotta őket. Juno haragja régi keletű. Egyszer ugyanis az istenek lakomáján Erisz, a viszály istennője aranyalmát dobott az istennők közé, ezzel a felírással: „A legszebbnek.” Három istennő, Juno, Minerva [=Pallasz Athéné] és Venus vetekedett az aranyalmáért. Pariszra bízták az ítéletet, aki - mivel Venus neki ígérte a világ legszebb asszonyát, Helénát - neki ítélte az almát. Juno ezt sohasem bocsátotta meg a trójaiaknak, és minden módon meg akarta akadályozni, hogy Aeneas elérje a végzet által kijelölt célját, a római birodalom megalapítását. Ezért a szelek királyához, Aeolushoz fordult, aki a barlangból kibocsátotta az oda bezárt szeleket. Ezek iszonyú vihart támasztottak, és szétverték Aeneas hajóit. Neptunus, a tenger istene megfékezte őket, de a húsz hajóból csak hat tudott a vezér mellett megmaradni, és vele együtt csak hat vetődött partra, azok sem Itáliában, hanem messze, szemben Itáliával, az afrikai Líbia partján.

Aeneas azt sem tudta, hová, mely égtáj alá jutott. Félve indult el, hogy kikémlelje a vidéket. De anyja, Venus segítségére jött, Karthágóba vezette. Itt találkozott elveszettnek hitt társaival, ahol Dido, az ország királynője - akinek szintén menekülnie kellett hazájából, és itt alapított új országot - szívesen fogadta a hőst, és tiszteletére nagy lakomát rendezett. A lakomán Dido kérésére Aeneas elbeszélte Trója pusztulását és bolyongásait. De a lakomán más is történt. Venus, hogy fiát megőrizze a további bolyongástól és veszedelmektől, szerelmet ébresztett Dido szívében Aeneas iránt. Aeneas kisfia, Ascanius helyébe Cupidót, a szerelem csintalan istenkéjét csempészte, aki a szerelem nyilával megsebezte Didót.

Aeneas és Dido

A királynő korán jutott özvegységre, és nagy gyásza óta most ébredt először szerelem szívében. Amikor hű nővérének, Annának felfedte titkát, ez megnyugtatta:

- Az istenek kezét látom ebben, nővérem. Mennyire megnő majd városod ereje, becsülete, ha trójai fegyveresek védik!

Ennek a házasságnak Juno sem volt ellene. De Jupiter, az istenek királya és az emberek atyja másképp határozott. Mercuriust, az istenek hírnökét küldte Aeneashoz:

- Ne feledkezz meg küldetésedről. Neked nem Afrikát, hanem Itáliát kell kormányoznod. Azonnal szállj hajóra!

Aeneas fájó szívvel engedelmeskedett az isteni parancsnak. Mikor hajói már kifutottak a tengerre, és ő visszatekintett Karthágóra, a királyi palota felől máglyát látott lobogni. A szerencsétlen Dido bánatában máglyára vetette magát.

Ismét Szicília szigetére értek. Kerek egy esztendő telt el Anchises halála óta, és most a fiú ünnepi játékokkal áldozott a halott apa emlékének. Majd hátrahagyva a gyávákat és betegeket, továbbhajózott Itália felé. Indulás előtt álmában apja szelleme megjelent neki:

- Keress fel Sibylla segítségével az alvilágban!

Sibyllát, az agg papnőt Cumaeban találta meg Aeneas, Apollo istennek szentelt barlangjában. Jóslatot kért tőle. A válasz így hangzott:

- El fognak jutni a trójaiak céljukhoz, de azt kívánják majd, bár ne jutottak volna el. Háborúkat, szörnyű háborúkat látok, és látom, hogy vértől árad a Tiberis folyó. Juno üldözi a trójaiakat. De te ne hátrálj! Végül is célhoz érsz.

A jóslat után Aeneas megkérte a jósnőt, hogy mutassa meg neki az alvilágba vezető utat. Ám ehhez meg kellett találnia az aranyágat, hogy azzal Proserpinának, az alvilág királynőjének kedveskedjék. Venus madarai, egy kergetőző galambpár, elvezették Aeneast egy fához; ezen rejtőzött az aranyág. Aeneas lenyeste: most már nyitva állt előtte az alvilág útja.

Itt talált rá apjára a boldogok ligetében, amint azokat szemlélte, akik Léthének, a feledésnek vizéből készültek inni, hogy ezzel befejezvén alvilági bűnhődésüket, ismét földi életet élhessenek. Itt tudta meg Róma hivatását: leverni az ellenállókat, kímélni a legyőzötteket és békét adni az emberi nemnek.

Aeneas bolyongása

 Visszatérve az alvilágból, megindultak a harcok. Hogy szövetségest szerezzen, Aeneas Latium királyához, Latinushoz fordul, és leányát, Laviniát feleségül kéri. Ezzel azonban magára haragítja Turnust, egy szomszéd népnek, a rutulusoknak királyát. A harci tűz egyre maga­sabban lobog, az istenek is beleavatkoznak a földiek sorsába. Ámde a végzet, a Fátum, mely még az isteneknél is erősebb, Aeneasnak kedvez. Párviadalban legyőzi Turnust, és most már senki sincs, aki veszélyeztetné hatalmát. A honalapító elvégezte küldetését. Egy ideig még békében kormányozza országát, majd villámlás és mennydörgés közepette eltűnik, és az Olümposz hegyén, az istenek között foglal helyet. Utódai közül Silvius új várost alapít Alba Longa néven. Itt uralkodtak Aeneas utódai mintegy háromszáz évig.

[In: Trencsényi-Waldapfel Imre: Római regék és mondák. Magyar Elektronikus Könyvtár]

Olümpia Kr. e. 480

Birkózás

MIKOR MENJÜNK? A legújabb számolószerkezetekkel felszerelt olvasók már bizonyára tudják, hogy olimpiai évben járunk, pontosabban a 75. Olimpia évében. Így hát augusz­tusban a Peloponnészoszi-félszigeten található Olümpia lesz a hely, ahol egyszerűen minden­kinek ott kell lennie és megmu­tatnia magát. Sőt akár a versenyeken is részt lehet venni, természetesen csak a férfiaknak! Nehagyja, hogy olyan apróságok, mint a küszöbön állóperzsa invázió elvegye a kedvét! Nem zavartatják magukat a szervezők sem, akik az Olümposzi Zeusz tiszteletére már az elmúlt 296 évben megrendezték a játékokat - legalábbis minden negyedik évben. Zeusszal a show nem maradhat el!

Jöjjön hát mindenki - min­den hellén legalábbis, éljen bármelyik poliszban, a görög világ bármelyik szegletében, mert ez az egyetlen és a legcsodálatosabb pánhellén fesztivál. A helyszín pedig a Peloponnészosz máskor elha­gyatott északnyugati vidéke, amely megtelik élettel ezekben a hetekben.

Ökölvívás

MIT VIGYÜNK MAGUNKKAL?

Semmiképpen se induljon sok csomaggal - egy barbár úton­álló egy életre el tudja venni az ember kedvét az utazástól (vagy ha már itt tartunk, magát az életét is elveheti). Sőt a legjobb, ha eleve visz magával egy barbár rabszolgát, aki szavatolja személyes biztonsá­gát - és kényelmét. Egyébként a játékok idején szent béke van érvényben, hogy az utazók háborítatlanul juthassanak

a helyszínre. Vagy legalábbis nagyjából háborítatlanul. Az évek során igazán kevés látogató halálát jegyezhettük fel az ide vezető úton.

KÖLTSÉGEK

Diszkoszvetés

Nem lesz szüksége sok kész­pénzre, az ünnepség napjaira öt-öt drachma bőven elég kell legyen. És nem is feltétlenül pénzérméket érdemes hozni­ - és ha már szóba került: vigyáz­zon a simlis pénzváltókkal is! Jobban jár, ha veretlen ezüstöt vagy más elcserélhető árukat hoz magával, így egyszerűen adhat áldozati ajándékokat az isteneknek a jó szerencséért, vagy éppen vehet magának jó minőségű ivóvizet.

SZÁLLÁSLEHETŐSÉGEK

 

Nincs az a pénz, amiét ötcsil­lagos elhelyezést lehetne sze­rezni, hacsak az ember nem VIP-vendég,valamilyen követ vagy hasonló. Ne feledje, akár 40000-en is összezsúfolódhatnak ilyenkor a környéken,ráadásul a legnagyobb nyári hőségben. Nincs mit szépíteni, a szagra jobb nem is gondolni. Úgyhogy bármit is tesz, mindig legyen önnel arüballosza (par­fümös-flaska) vagy legalább egy szivacs.

Az olümpiai liget "tervrajza"

KIKAPCSOLÓDÁS

De ne féljen, bőséges kárpótlásra számíthat a kényelmet­lenségekért. Az ünnepségekre érkező utcai árusoknál a környék összes finomságát és alkoholos nedűjét megkaphatja, de azok sem csalódnak, akik - hogy is mondjam - még szaftosabb szórakozásra vágynak. (Amikor azt mondtam, a nők ki vannak tiltva, termé­szetesen csak a szabad hellén asszonyokról és leányokról beszéltem.)

LÁTNIVALÓK ÉS AKTÍV PIHENÉS

Az olvasók közül talán néha­nyan jártak már Olümpiában a holtszezonban. Ők igencsak meg fognak lepődni. Nem mondom, az épületek egy része bármelyik évszakban varázslatos látványt nyújt - itt van például a Héra-templom (de csak én gondolnám úgy, hogy szinte könyörög egy Zeusz­-templomért maga mellé?), és jó néhány fantasztikus szo­borban is gyönyörködhetünk. De az igazat megvallva eze­ken kívül elég korlátozottak, a lehetőségeink: esetleg út mu­tatást kérhetünk a Zeusz-jósdától vagy leróhatjuk kegyes tiszteletünket a számos hős és istenség előtt, akiknek szentélyük vagy oltáruk van a környéken.

SZÓRAKOZÁS ÉS (A) JÁTÉKOK

De négyévente, a nyári napfordulót követő második telihold idején az atlétákhoz hasonlóan maga Olümpia is mindent belead. Ha kicsit korábban érkezik, láthatja az atlétákat edzés közben, akik reménykednek, hogy a nagy napon is elindulhatnak választott ver­senyszámukban.

Futás

A teljes programban van rövid- és középtávfutás, a „nehéz" versenyszámok: boksz, birkózás, szabad küz­delem; ügyességi számok, mint a diszkoszvetés, gerely­hajítás és távolugrás. A ver­senyzők teljesen meztelenül mérik össze erejüket - a güm­naszion szó is annyit jelent „meztelen edzőhely". És mindennek tetejébe még ott vannak a lovas számok is: lóverseny, szamár vontatta és lovas kocsiverseny. Egy kis szerencsével még egy lát­ványos balesetnek is szemta­núja lehet.

Természetesen a lovas szá­mok a gazdagokról szólnak, akik szponzoráljak a kocsikat, a lovasokat és a hajtókat. Ők maguk személyesen nem ver­senyeznek, de a dicsőség az övék. A szegényebbek inkább futásban vagy bokszban szere­pelhetnek jól, és később szép pénzeket kereshetnek hírne­vükkel.

Az ókori Forma-1: fogathajtás

Mert az olümpiai győzte­sek csupán szimbolikus díjat, egy babérkoszorút nyernek. A nép viszont hősként tiszteli őket. Ha meg akarja érinteni az újdonsült félisteneket, akkor menjen el a Zeusz hatal­mas terméskő oltáránál ren­dezett, állatáldozatokkal megbolondított népünnepélyre,amely az egész esemény lényegét, az istenek és az emberek közti kommuniká­ciót jelképezi.

UTAZÁS

Amikor hazaér - néhányan szekéren, a szerencsés kevesek lóháton, de a legtöbben gyalog teszik meg az utat - emberfe­letti hősként emlékezhet a ver­senyzőkre, még akkor is - vagy akkor leginkább - ha nem élték túl mondjuk a szabad küzdel­met vagy más veszélyes számot. Errosthe (jó utat)!

Az olümpiai liget ma

 [In: BBC History]