Menenius Agrippa

Ha meg szeretnéd hallgatni a történetet, kattints erre a linkre.

A köztársaság létrejötte nem volt zökkenőmentes. A római plebejusokat egy háború során besorozták, de a háború befejezése után sem akarták a plebejusokat katonai esküjük alól felmenteni, így nem mehettek haza dolgozni. Ekkor lázadás tört ki. A lázadásról egy Livius [Líviusz] nevű történetíró a következőt jegyezte le:

"A nép kivonult a Szent Hegyre. Ez a hegy az Anio folyó túlsó partján, Rómától háromezer lépésnyire emelkedik. ... Ott, vezér nélkül, sánccal-árokkal erődítvén táborukat, nyugodtan várakoztak – csupán élelmiszert vittek magukkal , és néhány napon át ott tartózkodtak. Sem ők nem zavartak mást, sem őket nem zavarta senki.

A nép kivonulása a Szent Hegyre

Rómában szörnyű rémület uralkodott, a kölcsönös rettegés mindenkit megbénított. Társaitól elhagyatva a nép az atyák erőszakos támadásától félt. Az atyák viszont a Városban hátramaradt néptől remegtek, nem tudván, mi a jobb, ha a többi is elmegy, vagy ha ott marad: „Vajon meddig marad nyugton a kivonult tömeg? Mi lesz, ha közben valamilyen külső háború támad?" Ha nincs egyetértés a polgárok között, semmi jót sem remél­hetnék; szép szóval vagy másként, de mindenáron el kell érni a megbékélést.
Megszületett hát a határozat, hogy követségbe küldik Menenius Agrippát [Menéniusz Ágrippát], egy ékesszóló férfiút, aki származásánál fogva eleve kedves a népnek. Amikor bebocsátották a táborba, úgy hírlik, nem is tett egyebet, csak a maga régies és csiszolatlan beszédmódján ezt a mesét mondta el:„Valamikor réges-régen, amikor az ember teste még – nem úgy, mint manapság – nem forrott eggyé, hanem valamennyi testrésznek megvolt a maga saját véleménye, a maga szava, méltatlankodni kez­dett valahány, hogy övé a gond, a munka és a fáradság, amivel mindent megszerez a gyo­mornak. Az pedig ott középen semmit sem tesz, csak élvezi a gyönyörűségeket, amiket a többi nyújt neki. Összeesküdtek hát, hogy a kéz nem viszi az ételt a szájhoz, a száj nem fogadja el, amit adnak neki, a fogak pedig nem rágják meg. Haragjukban éhséggel akarván megzabolázni a gyomrot, azzal együtt az egész testet teljes romlásra juttatták a tagok. Ekkor értették csak meg, hogy a gyomor sem jelen­téktelen szolgálatot teljesít. Legalább annyira táplálja a többi tagot, mint amennyire őt táplálják, visszaadván a test valamennyi részének azt, amiből élünk, erősödünk, és egyaránt osztja el az ereken keresztül a megemésztett étel termékét, a vért.”Ekként vont párhuzamot a test belső lázadása és az atyák ellen föltámadt népharag között, s ezzel megváltoztatta az emberek hangulatát. 

Ezután tárgyalni kezdtek a megbékélésről, és el­fogadták a feltételeket, hogy a népnek legyenek meg a maga sérthetetlen tisztviselői, akik segítségé­re lehetnek a konzulokkal szemben, és ezt a tisztsé­get patrícius ne tölthesse be."

Ezeket a tisztviselőket néptribunusoknak nevezték el. A kivonult tömegek pedig visszavonultak a városba.

(Livius: A római nép története a Város alapításától II. 32-33.)
[In: Doba-Eszeterág-Kojanitz: Történelem I. Őskor, ókor. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2005. 161-162. o.]