Kuruc mondák

Tokaji Ferenc felkelése
- Tarcali népmonda nyomán –

Addig rabolták, fosztogatták, kínozták a német zsoldosok a hegyaljai falvak népét, míg itt is, ott is lázadozni kezdtek a parasztok. Sokan elszöktek hazulról, és az erdőkben bolyongtak, mások kaszát-kapát ragadtak, és szembeszálltak a zsoldosokkal.
Ekkor Tokaji Ferenc szervezni kezdte a felkelést, bejárta Tarcal Tokaj, Olaszliszka házait, felkereste a bujdosók erdei szállásait és mindenütt arról beszélt, hogy közös erővel kell a zsoldosok ellen fellépni.
Tokaji Ferenc azt tapasztalta, hogy mindenütt szívesen hallgatják s még meg is toldják a szavait. Ekkor nyilvánosan is fellépett: a tarcali piactéren kezdett szónokolni.
- Ide hallgassanak, emberek! Ne tűrjék tovább a német garázdálkodását! Mi már fegyvert ragadtunk, jöjjenek velünk, mert úgy elkergetjük közös erővel a németet, mintha itt se lett volna!
Megállnak az emberek a piacon, hallgatják Tokajit, és kezdenek helyeselni:
- Úgy van, jól mondja. Miénk az ország, és kipusztít belőle I német. Fegyverre, emberek!
Csakhogy ott volt a tarcali bíró is, az meg azt mondta:
- Hallod-e, Tokaji Ferenc! Hagyj fel az izgatással, s ebből a községből tüstént menj el, mert rútul jársz!
De Tokaji nem ijedt meg tőle. Kivette zsebéből a pisztolyát, és a bírót abban a helyben agyonlőtte.

A tarcali vásár
-Tarcali népmonda nyomán –

A tokaji várat a labancok, a szerencsit a kurucok tartották megszállva, ketten kétfelől szorongatták Tarcal népét.
A labancok különös gonddal ügyeltek a tarcali szüretre, és azon a címen, hogy a rendbontást akarják meggátolni, kifosz­tották a szüretelőket.
Hát még a vásár! A tarcali vásár nem eshetett meg a labancok dézsmálása nélkül. Történt egyszer, hogy a német labancok lejöttek a várból, a tarcali vásár egy részét bekerítették, és kezdték a vásárosokat zálogolni és fosztogatni. De ekkor megjárták.
Egy Tarcali nevű katonaviselt ember előre készült erre a lá­togatásra, és társaival együtt már várta a labancokat. Amikor a zálogolás, a dézsmálás elkezdődött, Tarcali elkiáltotta magát: - Hurrá a labancokra!
De hogy a nagy sokadalomban a labancot jobban megismer­jék, Tarcali azt is hozzátette:
- Magyarok! Le a kalappal!
Ezt a vezényszót a német nem értette, a magyarok pedig mind hajadonfővel álltak, most már ki lehetett adni a jelszót:
- Üsd a kalapot!
Ütötték is, ahogy bírták. A kalap pedig a labanc fején volt, hát ott ütötték. Meg is emlegették a tokaji labancok a tarcali vásárt!

Rákóczi hazatér
- Thaly Kálmán nyomán –

Messze idegenben, a prágai jezsuitáknál nevelkedett Rákóczi, és a bécsi udvar mindent megtett, hogy hazájától elidegenítse. pataki Amikor tizennyolc esztendős korában hazatért, először sárospataki várában szállt meg. Már Sárospatakon tapasztalta, hogy a magyar népet kegyetlenül sanyargatja az idegen zsoldos ka­tona, de még ennél is többet látott, amikor Szerencsre, Munkácsra ment.
Mit látott, mit tapasztalt Rákóczi?
A zsoldos büntetlenül verhette, kínozhatta a magyar jobbá­gyot; ha az panaszt tett, halállal lakolt. De hiába fordult a pa­raszt, a jobbágy a vármegyéhez is, mert azokat a megyei urakat, akik a nép pártját fogták, az idegenek elnevezték rebelliseknek, lázadóknak, és őket is törvény elé állították. Ott pedig olyan igazság volt, hogy egy német vallomása többet nyomott a latban, mint az összes magyar tanúk egybehangzó állítása.
Rákóczi igazságérzetét felháborították a törvénytelenségek, a megtorlatlan rablások és kegyetlenkedések. Amikor pedig a ma­gyar nép sok gondját, baját, szenvedését napról napra látta, egyre azon töprengett, milyen módon szolgáltathatna igazságot ennek a saját hazájában kegyetlenül üldözött népnek, az ő népének.
De kivel oszthatná meg az érzéseit? A magyar urak elhúzód­tak tőle, nem bíztak benne, mert idegenben nevelkedett, viselete is olyan volt, mint a bécsi uraké.
Végre egy vadászaton Rákóczi találkozott Bercsényi Miklóssal, a felső-magyarországi megyék fő hadbiztosával. Bercsényi­nek éppen az volt a hivatala, hogy a polgári lakosság és a katonaság vitás ügyeit rendezze; sokszor szolgáltatott igazságot az üldözötteknek, még többször érezte, tapasztalta, hogy gyenge ott az igazság, ahol fegyveres áll szemben a fegyvertelennel.
Éppen ilyen szövetséges, ilyen barát kellett Rákóczinak: mintha a sors állította volna őket egymás mellé, mindig összetartottak a közös célokért együtt harcoltak, és még a bujdosásban is közös volt a sorsuk. Együtt készítették elő a szabadságharcot: XIV. Lajos francia királlyal kerestek szövetséget.
De a bécsi udvarnak mindig ügyes kémei, besúgói voltak, Rákóczit is feljelentették, és a császár a bécsújhelyi börtönbe záratta. Abba a börtönbe, amelyből anyai nagyapját, Zrínyi Pétert vérpadra hurcolták.
Hiába követelte Rákóczi, hogy ügyét magyar bíróság elé utalják, őt is hasonló végzet fenyegette, mint a többi magyar rebellist, mert bécsi bíróság készült ítélkezni felette.
Álruhában, kalandos úton Rákóczi elszökött a bécsújhelyi börtönből, és Lengyelországba menekült. Barátja, Bercsényi Miklós már ott várt rá, mert az elfogatás elől sikerült egérutat vennie.
1703 tavaszán Rákóczi éppen egy vadászatról tért haza, ami­kor jelentették neki, hogy két magyar parasztember járja a várost, minden házba bekopogtatnak, és Rákóczi Ferencet keresik.
Amikor végre megtalálták, sírva borultak a lábához. Szakadozott beszéddel, sírva mondták el panaszukat, de elmondták azt is : csak Rákócziban bíznak, egyedül ő válthatja meg a szenvedő magyar népet.
Végre megnyugodtak a követek, akkor egy baltát kértek, az­zal kettéhasították kézbeli botjukat. Ezekben a botokban hozták el Rákóczi jobbágyainak siralmas leveleit. Mennyi szomorúság, keserűség és mennyi remény volt ezekben a levelekben!
A jobbágyok megírták, hogy az egész magyar nép olyan, mint a pásztor nélkül való nyáj, ide-oda kóborog, de ha a falvakban gyűlést tartanak, mindig Rákócziról tárgyalnak, mindenki tőle vár segedelmet. Az idő pedig megérett, mert a szenvedéseket tovább tűrni nem lehet. Megérett azért is, mert a császárnak más háborúságai támadtak, Magyarországról sok katonáját kivonta; most jött el az alkalom a támadásra.
A követek szava, a levelek tartalma megindította Rákóczit, de ő mindig megfontoltan, okosan cselekedett, most sem akart semmit elhamarkodni. A követeket kedvező válasszal küldte viszsza Magyarországra, de melléjük adta hűséges lovászát is, hogy híreket hozzon hazulról, kémlelje ki a németek állásait, a csapa­tok létszámát.
Amikor a lovász visszatért, és jelentette, hogy a helyzet ked­vező, Rákóczi felkelésének tervét mindenütt lelkesedéssel fo­gadják, akkor már nem lehetett késlekedni.
Rákóczi nyílt parancsot és zászlókat küldött haza, aztán maga is útra kelt, hogy élére álljon a nép szabadságharcának. Amikor az ország határára érkezett, bizony kicsiny sereggel találkozott, csak ötszáz puskás és ugyanannyi botokkal, bal­tákkal felfegyverkezett ember várta. De hamar híre futott érke­zésének, és nemsokára Bereg és Ung vármegye népe csak úgy tódult a zászlaja alá. 1704-ben már az egész ország Rákóczi zászlaja alatt állott, s ez büszkén hirdette a jelszót: „Pro patria et libertate” - A hazáért és a szabadságért.

Rákóczi fogsága
- Dunántúli népmonda nyomán -

Sokan elárulták Rákóczit, mert olyan becsületes volt, hogy nem ismerte a hamisságot. Elárulta az a francia tiszt is, akire titkos leveleit bízta, s amikor a bécsi kormány a titok birtokába jutott, Rákóczit elfogatta.
Kocsin vitték Rákóczit Bécsújhely felé, és ahol a kocsi elhaladt, kigyűlt a nép az utcára, és levett kalappal állt, így köszöntötte a rabot. Amikor a kocsi Győrbe érkezett, ott éppen hetivásárt tartottak. A vásárosok mind az útra özonlöttek, levették a kalapjukat, úgy álltak sorfalat Rákóczinak.
A Győr és Abda közti hidat katonák őrizték. Amikor meglátták, hogy a kocsiban Rákóczit viszik, egy frissen fogott pontyot ajándékoztak a fogolynak.
Rákóczi megjutalmazta a katonákat, de a pontyot visszadobta Dunába, és azt mondta:
- Eredj, örülj a szabadságnak - bár a gondviselés hozzám is olyan kegyes lenne, mint ért tehozzád, és visszaadná szabadságomat.

Esze Tamás, a talpasok vezére
- Szabolcs-Szatmár megyei népmondák nyomán -

Tarpán, a falu Kandia nevű részében lakott Esze Tamás, Rákóczi jobbágya. Hogy a családja sorsán könnyítsen, sót vásárolt, ökrös szekéren fuvarozta mindenfelé, azzal kereskedett. Ahogy az országot járta, mindenütt csak nyomorúságot látott, panaszt hallott: a föld népe nem élhetett az idegen zsoldosok rablásai, a tisztviselők dézsmálásai miatt.
Egyszer a sóhivatalnokok belékötüttek, el akarták kobozni tőle a sót, amit drága pénzen vásárolt. Megharagszik Esze Tamás, közéjük vág, hát a sóhivatalnokok csak úgy ugráltak ki az ablakon előle.
Most már látta Esze Tamás, hogy itt csak ököllel lehet igaz­ságot tenni. No, ha úgy, hát úgy. Amikor az urak nem akartak a tarpai népnek legelőt adni, felment a községházára, és követelni kezdte. Hiszen követelhette, mégsem adták meg. No, ha nem: Esze Tamás az urak nyáját a legelőről elkergette, a népét meg odahajtotta. Ezt már a pandúrok nem tűrhették: el akarták fogni.
Ekkor Esze Tamás elbujdosott hazulról, a beregi erdőbe ment; sokan éltek már ott, akiket a katonák üldöztek. A bujdosók összebeszéltek, küldöttséget indítottak Rákóczi­hoz Lengyelországba, és arra kérték, szabadítsa fel a magyar jobbágyságot, bontsa ki a szabadság zászlóját.
Amikor Rákóczi megérkezett Lengyelországból, Esze Tamás ott várta csapatával a határszélen. Rákóczi akkor szép beszédet mondott, dicsérte a tarpai job­bágyokat, akik mellette fegyvert kötöttek, és Esze Tamást ki­nevezte ezredesnek. Gyalogosezredet bízott rá, ezért nevezték Esze Tamást a talpasok vezérének.
Sok csatában vitézkedett Esze Tamás, bátran harcoltak a tal­pasok, amíg ő vezette a sereget. De az úri tiszteknek sehogy se tetszett a jobbágyból lett ezredes: a harcon magára hagyták, az ezredétől minden felszerelést megvontak, sőt a jobbágy katonákat visszakövetelték tőle, mert kellett a munkáskéz a földesúri bir­tokon. Ebben nem engedett a nemesség, hiába adott Rákóczi Ferenc jó példát! Hiába szabadította fel a maga jobbágyait, ma­gát Esze Tamást is, az urak egyre azt követelték, hogy a jobbágy térjen vissza a kasza, a kapa mellé, vagy ha vissza nem tér, ak­kor dolgozzon helyette a család.
Rákóczi elrendelte, hogy felmenti minden teher alól az olyan jobbágycsaládot, amelyik katonát ad, de hiába rendelte el, az urak a földesúri jogról nem mondtak le. Írta is Esze Tamás, nagy keserűséggel Rákóczinak:
„Az ország főrendei nem akarják a haza szolgálatában való munkálkodását a jobbágynak, hanem kinek-kinek csak a job­bágyfogdosásra van gondja."
Amikor Esze Tamás a sereggel Nyitrán táborozott, egy vasár­napon a kurucok istentiszteletre mentek. De nem együtt mentek, hanem a katolikusok is, a reformátusok is a maguk templo­mába. Istentisztelet után a két csapat egymással összeszólalkozott: olyan vitatkozás támadt, hogy csak úgy zúgott, zengett a környék. A vitából verekedés, aztán lövöldözés támadt.
Meghallja ezt Esze Tamás, fut ki a sátrából, kezdi a verekedő­ket szidni, taszigálja, szétlökdösi őket.
Amíg ő így erősködik, a többi tiszt seregbontó ágyút hozat oda, és a verekedők közé lövet. Miért tették? Tudták-e, hogy Esze Tamás ott áll középen, és békíti a verekedőket? Senki sem tudhatja. De az ágyúgolyó belészánt a tömegbe, pusztítja a ve­rekedőket, elpusztítja Esze Tamást is.
Sírva szedték össze a holtakat a kurucok, de még akkor sír­tak igazán, amikor Esze Tamás holttestét megtalálták.
Közös sírt ástak, azt kővel megjelölték, s mikor mindent el­rendeztek, a talpasok ezt mondták:
- Bár mi mind meghaltunk volna, csak az ezredes úr maradt volna élve!

A nagyenyedi fűzfák
- Kőváry László nyomán -

Nagyenyed közelében, a Tövis felé vezető út két oldalán egy-egy hatalmas fűzfa állott. Ezek a fák a nagyenyedi diákok hősiessé­gének emlékét őrizték.
Amikor 1704-ben a labancok erős sereggel és több ágyú­val Nagyenyedet megtámadták, a polgárság felfegyverkezett, fegyvert ragadtak a diákok is, és bátran szembeszálltak az el­lenséggel.
Ugyan milyen fegyvere volt a diákságnak? A diáknak diákfegyver jár, ők bizony a híres gerundiummal verekedtek. Az pedig olyan súlyos bot, mint a gerenda, és olyan nehéz, mint az a latin igenév, amitől sok diáknak megfájult a feje.
A diákok gerundiummal, a parasztok, a kézművesek kaszával kopjával, karddal rohantak a támadó labancokra, azok meg úgy megijedtek a nem várt támadástól, hogy az első összecsapás után elfutottak.
Dicsőséges volt ez a küzdetem, de nagy volt a veszteség is: harminc nagyenyedi diák indult harcba a városért, a kollégiumért, és csak kettő maradt közülük életben.
A csata után a két diák hálát adott Istennek, hogy megtartotta őket, majd közös akarattal a gerundiumot leszúrták a földbe a tövisi út mellett. A két gerundium fűzfából volt, és szépen meg­fogant: koronás szép fűzfa nőtt belőlük.
Amikor Jókai Mór arra járt, még látta az egyiket.

Az ónodi véres nap
- Rákóczi Ferenc emlékiratai nyomán –

A vármegyék derék vezetői, akik megfogadták, hogy a harcot a szabadság elnyeréséig bátran folytatják, híven kitartottak Rákóczi mellett, mégis akadt néhány vármegye, amely megelégelte a há­ború költségeit, pusztításait és fáradalmait.
A felvidéki Turóc vármegye nemesei körlevelet írtak a többi vármegyéknek, ebben a levélben Rákóczit megrágalmazták, a kuruc hadjárat költségeit felhánytorgatták. Amikor ezt Rákóczi megtudta, országgyűlést hirdetett, és összehívta a rendeket Ónodra.
Megjelent az országgyűlésen Rakovszky alispán és Okolicsányi jegyző is, ők képviselték Turóc vármegyét.


Az ónodi conventus generalis, 1707

Rákóczi pedig nyíltan felszólította Turóc vármegye küldötteit, mondják el élőszóval mindazt, amit a körlevélben panaszoltak. Hiszen ha csak panaszkodni kell! Az urak elmondták, mi ten­ger kárt tesznek a kuruc hadak, amikor egy-egy vármegyén keresztülhaladnak, elpanaszolják azt is, hogy Rákóczi rézpénze, a libertás semmit sem ér: az iparos, a kereskedő el sem fogadja. Még a piacosok is eldugják, amivel kereskednek, ha meglátják, hogy valaki rézpénzzel akarna fizetni. És folyik, folyik a panasz az urak szájából, pedig Turóc vármegye nem is esik a hadak útjába.
Bercsényi hallani se tudja az ilyesmit, már erősen feszeng a székén, többször a kardjára is csap haragjában. A fejedelem csi­títja, visszatartja, mert még rárohanna a panaszkodó urakra. Amikor Turóc megye követei befejezik a panaszkodást, meg­szólal a fejedelem.
Orlay Petrich Soma: Az ónodi országgyűlés

Szemére veti Turóc megye nemeseinek, hogy sérelmekről be­szélnek, holott ők maguk fogadták meg: minden áldozatot meg­hoznak a szabadság kivívásáért. Különben is, becsületébe gá­zoltak a fejedelemnek, ezért ő nyilvánosan, az ország színe előtt elégtételt követel tőlük.
A fejedelem szavait mély csend követte. Senki sem szólalt fel, egyetlen megyei követ sem adott elégtételt a fejedelemnek. Rákóczi csak várt, várt, a csend már elviselhetetlen volt. Nem szólt a fejedelem sem, csak a lelke háborgott. Hát ezért áldozta fel családját, jövőjét, vagyonát, mindenét?!
Amikor senki egy szót sem szólt mellette, végre nagy keserű­ségében mégis ő kezdett beszélni:
- Édes nemzetem! Hát ezt érdemeltem hazám ügye mellett való sok szíves fáradságom után'?! Életemet, véremet, mindenemet ér­ted szenteltem föl. Feleségemet, gyermekeimet, szerencsémet meg­vetettem, sőt; ami több, hozzád való szerelmökért s virágzó sza­badságodnak helyrehozataláért édes eleim is, kockára vetvén mindenöket, véröket, hitöket feláldozták. S rólam most azt hi­szik, hogy hazám kárával kincseket gyűjtök... Készebb vagyok megvonni magamat az ország egyik szögletében; mint hogy a várt köszönet helyett zsarnoknak mondjanak. Nem tűröm, nem szenvedem el! Magammal koporsómba viszem! ... Édes hazám, ne szenvedd rajtam ezt a gyalázatot!
Ezekkel a szavakkal felállt, és nagy keserűséggel távozni ké­szült.
Ebben a pillanatban Bercsényi Miklós felugrott, szemére ve­tette a jelenlevőknek, hogy távozni engedik szabadítójukat, ahe­lyett hogy igazságot szolgáltatnának neki. Így kiáltott rájuk:
- Tűritek a rágalmazók szavát?! Nem! Nem!... Inkább hal­janak meg ezek a gazok!
Kardot rántott, és kardjának lapjával Rakovszky alispán vállára sújtott. Ekkor Károlyi Sándor, aki Bercsényi mellett állott, úgy vágta fejbe kardjával az alispánt, hogy az holtan rogyott össze.
Than Mór: Az ónodi országgyűlés
Szörnyű verekedés támadt, a fejedelem csak nagy nehezen te­remthetett rendet. Ő maga védte meg az egyik turóci ügyvédet, pedig az beszélt ellene leghevesebben.

Sajt és szabadság
- Tóth Béla nyomán -

Amikor Rákóczi békefeltételeket ajánlott a császárnak, Bercsényi Miklósra bízta a tárgyalásokat. Bercsényi közvetítők útján tár­gyalt, a közvetítést Anglia és Hollandia követe vállalta el.
A holland követ úgy találta, hogy a kurucok az adott körül­mények között túlságosan sokat követelnek. Alkudozni kezdett Bercsényi Miklóssal. Csakhogy Bercsényi indulatos, szókimondó diplomata volt, s amikor látta, hogy a hollandus alkuszik, gőgösen így szólt:
- Nem alkuszunk tovább, hollandus uram, mert mi szabadsá­got, nem sajtot keresünk!
A holland követ pedig, aki éppenséggel nem szégyellte a sajt­kereskedést, ami hazájának gazdagságot hozott, így felelt:
- Ha szabadságot kerestek, ne értéktelen rézpénzt adjatok a katonáknak, hanem vágjátok le a sok arany- és ezüstgombot a mentékről, abból veressetek pénzt, azzal fizessétek a vitézeket, majd jobb kedvvel, bátrabban harcolnak. Lám, Hollandia is ki­vívta a szabadságát, de a vezetői nem arany- és ezüstgombos, hanem ólomgombos mentében jártak.

Kuruc-e vagy labanc?
- Teremi népmonda nyomán -
 hangoskönyv változat Kaszás Attila előadásában

A Rákóczi-szabadságharc idején egy cseh kereskedő jött Magyar­országra.Útközben egy kuruc csapattal találkozott.Megkérdik tőle a katonák:
- Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc?
A jámbor cseh nem tudta, kikkel áll szemben, és azt mondta nekik: - Labanc!
Erre a kurucok jól elverték.
Továbbment a cseh kereskedő, és most egy csapat labanccal találkozott.
A labancok is azt kérdezték:
- Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc?
Most sem tudta, kivel áll szemben, eszébe jutott az előbbi csa­pat, hát azt mondta:
Kuruc!
Erre a labancok is jól elverték, aztán végül elengedték, az útjára. Ahogy továbbment, megint találkozott egy csapat kuruccal.Ezek is megkérdezték:
- Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc?
Ezeknek már ezt felelte:
- Ne is kérdezzetek, csak üssetek!

Kuruclapos
- Nagyszalontai népmonda nyomán -

Hosszú ideig a török birtokában volt Gyula vára, és amikor visszavették, idegen katonaságot, német őrséget helyeztek el benne.
A kurucok megtámadták, de az őrség erősebb volt: a kuruc sereget visszaszorította. A visszavonuló kuruc sereg Nagyszalontán akart megpihenni, de a szalontaiak könyörögtek nekik:
Az Istenért, csak be ne jöjjenek Szalontára, mert ha a német megtudja, mindenestül elpusztít minket.
Mit tehettek a kurucok? A szalontaiak kárát nem akarták, ezért megállapodtak velük, hogy nem mennek be Szalontára, hanem egy szomszédos mezőn szállnak meg.
Úgy is történt. A kurucok megszálltak, a szalontaiak pedig nagy titokban ellátták őket enni- és innivalóval. Azóta azt a helyet, ahol a kurucok megpihentek, Kuruclaposnak hívják.

Bercsényi Miklós rézágyúja
- Thaly Kálmán nyomán -

Érsekújvár látképe 1663-ból
Két bástya hat földsánc, két gömbölyű bástya védelmezte Érsekújvár várát, emellett a Nyitra mocsarai is megnehezítették az ostromát. Pedig a kurucok mindenképpen el akarták foglalni, mert ez a vár uralkodott a Vág és a Garam folyó egész környékén.
Annyira fontosnak tartotta a fejedelem a vár elfoglalását hogy, Bottyán János tábornokkal együtt maga irányította az ostromot. Végül éjszakai támadással foglalták el a hajdúk a várat, és nemsokára maga a fejedelem is belovagolt a piactérre.
Bottyán tábornok Ilosvay Imrét tette meg kapitánynak; öt­száz gyalogost és háromszáz lovast adott mellé.
1705-ben Bercsényi Miklós a várat kijavíttatta, és maga is ide költözött:. Annyira megkedvelte a környéket, hogy mindig csinosítgatta, parkot, sétautat csináltatott.
A vár bástyájára rézágyút állíttatott. Ez az ágyú Rákóczi pénzéből, a rézből vert libertásból készült; erről szól a felirata is. Ezt a verses feliratot latin nyelven maga Bercsényi költötte, római versmértékben:

Nummus eram patriae, nervus belli atque moneta
Nunc libertatis vindico iura boans
.
(A haza pénze valék, harc eszköze és emelője,
Most a szabadságnak dörgve vivom jogait.)

Szepes vára
- Rákóczi Ferenc emlékiratai nyomán -

Magas sziklákon áll Szepes vára, erősen védelmezi a természet, védelmezi a labanc is, hiába ostromolja a kuruc, semmiképpen se tudja bevenni. Már-már úgy látszott, hogy sikertelen marad az ostrom, ami­kor egy ember véghezvitte, amit az egész sereg nem tudott megtenni: megszerezte Szepes várát a kurucoknak.
Csáky Mihály uram nem volt labanc, de beszorult a várba, amikor a kurucok váratlanul körülzárták a várat. Hű szolgája, Trencsényi Mátyás meg éppenséggel a kurucokkal érzett, és gaz­dájával együtt a várban élt. Amikor Trencsényi Mátyás látta, hogy a kurucok újra meg újra hiába próbálkoznak a vár megvételével, gondolt egy na­gyot: „Megszerzem én ezt a várat a fejedelemnek!”
De hogy fogjon a dologhoz? Társaiban nem bízott, a néme­tekkel nem is tárgyalt; egyedül akarta véghezvinni a vár megszer­zését.
Először a visszavonulásról gondoskodott. Sok kötelet szerzett, abból hágcsót készített, és ezt felerősítette a sziklára. A hágcsót lebocsátotta a mélybe, ezen akart mene­külni. Ezután jó1 felszerelte magát, megerősítette a szívét, és felkeres­te a parancsnokot. Amikor a parancsnokkal szemben állt, hirtelen sót hintett a szemébe, azzal elvakította, aztán kardot rántott, és súlyosan meg­sebesítette. A parancsnok kiáltozni kezdett, futott mindjárt a felesége, fu­tottak hozzá a katonák, s akkor látták, hogy súlyosan megsebesült.
De Trencsényi Mátyás akkor mar messze járt. Odafutott a hágcsóhoz, és azon leereszkedett, nemsokára a kurucok táborában volt.
A parancsnok súlyos sebét a várban kezelni nem tudták, mert orvosuk nem volt. A labancok nem tehettek mást, a várat feladták, csak a sza­bad elvonulást kötötték ki. Ezt a kurucok megadták, és Szepes várát birtokba vették. Így szerezte meg Trencsenyi Mátyás a várat, és megszerezte Rákóczi Ferenc kitüntetését is.
Szepes vára

Jóltevő Bottyán János generális
- Móricz Pál nyomán -

Ahogy a tölgyfa kimagaslik az erdőből, úgy emelkedett ki Bottyán tábornok a kuruc vitézek sorából. Ő volt a híres „rajta generális", aki vakmerő rohammal mindig győzött, és akinek testét a golyó nem fogta.
Bottyán generálist a szegény nép Jóltevő Jánosnak nevezte, mert megszabadította a zsaroló, kegyetlenkedő labanctól, a ma­ga katonáit pedig rabolni nem engedte.
Eleinte még labancpárton volt, Ocskay Lászlóval párbajt ví­vott, és amikor megsebesült, Zólyom várába vitték. Bercsényi nem hagyta nyugodni: ostrom alá vette a várat; ágyúkat hozatott, és a rozoga falakat lövette keményen. Bottyán tábornoknak ezer gondja volt: kínozta a sebe, gyenge volt a vár őrsége, a falakat meg már csak az imádság tartotta. Kétnapi ágyúzás után jelt adott Bercsényinek: tárgyalni akar, Bercsényi bizonyosra vette, hogy Bottyán tábornok feladja a vá­rat. Hiszen semmi reménye nem lehet arra, hogy a kurucok ellen megvédje. Annál jobban elcsodálkozott, amikor ilyen üzenet érkezett hozzá Bottyán tábornoktól:
Vak Bottyán János
Tisztelteti az öreg Bottyán a főgenerális urat! Beteg a sebe miatt. Valami jóféle bor meggyógyítaná, de a várban már csak, hitvány lőre maradt. Szívesen venné, ha a főgenerális úr egy akó jó bort beküldene neki - aztán tetszés szerint lövöldözheti a várat.
Bercsényinek tetszett a tréfa: egy akó helyett egész nagy hordó tokaji bort küldött Bottyán tábornoknak, és ezt üzente:
- Annyit küldök, hogy még a köznémet is hadd igyék belőle!
Végül Bottyán tábornok mégis feladta a várat, elvonult onnan, de katonáinak nagy része felcsapott kurucnak. Talán Ber­csényi tokaji bora is tüzelte őket. Később maga az öreg vezér is követte példájukat, és Rákóczi egyik legjobb tábornoka lett.

Vak Bottyán lakomája
-Thaly Kálmán nyomán -

Sokat portyáztak, kalandoztak a kurucok, hol itt, hol ott tűntek fel, s a német csak csodálkozott: ugyan honnan kerültek ezek ide? Ez a hadviselés nem volt szabályos, de gyakran eredményes­nek mutatkozott; így volt akkor is, amikor Bottyán tábornok őrmestere, Bornemisza János portyára indult.
Gúnyrajz vak Bottyánról
Bornemisza őrmester társaival meghúzódott a Pozsony-nagyszombati út mellett, és jó leshelyről figyelte az utat, onnan várta a jó szerencsét. Sokáig várni nem kellett: fényes hintó érkezett az írton, s mellette húsz-huszonöt vasas német. No, ez nagy úr lehet, ha ennyien kísérik!
Amikor a hintó közelükbe érkezik, Bornemisza jelt ad a legényeknek, egyszerre kiugrálnak, rárohannak a kísérő vasasokra, és kezdik szabni őket. Ketten a hintós lovak istrángját vágják el, a többiek azalatt végeznek a németekkel, csak ötöt hagynak életben, a többit mind levágják.
Ki utazik ilyen kísérettel? Ki ül a hintóban? Nem lehet tudni, az ajtót nem nyitják meg. No, ha nem, Végh János odaugrat, hogy az ajtót kinyissa. Ahogy kinyitja, egy fényes ruhájú német tiszt rálő a pisztolyá­ból. Abban a pillanatban Végh János felüti a pisztoly csövét, így a golyó nem a mellét találja hanem a kalpagját fúrja ke­resztül.
Megharagszik erre Végh János, megragadja a német tisztet, és kirántja a hintóból. A többiek a hintót felkutatják, és megtalálják benne a császári sereg hadipénztárát. Ki lehet ez itt nagy úr? Kezdik vallatni az öt megmaradt kísérőt, de egyik sem mondja meg a fogoly nevét.
Megharagszik erre Végh János, ám nem tudja megbocsátani, hogy a tiszt majdnem lelőtte, és úgy pofon vágja a tisztet, hogy csak úgy csattan. Erre elsápad az egyik kísérő, a gróf inasa, és megvallja, hogy ez a fényes ruhájú tiszt úr maga gróf Starhemberg Guido, a császári hadak főgenerálisa.
Guido von Starhemberg
-Ha már elfogtuk, elvisszük Bottyán generálisnak - mondja Bornemisza János, pedig a kuruc generális most éppen Nyitrán táborozik; és végig a labanc vonalakon kell a főtisztet átvinni. De amit Bornemisza feltett magában, annak meg kellett lenni.
A kurucok Starhemberg alá könnyű magyar lovat adnak, a hadipénztárt magukhoz veszik, azzal elindulnak. Starhemberg mellett egy kuruc lovagol hegyes tőrrel, a másik oldalon Borne­misza felvont karabéllyal. Azt is tudtára adják: ha megmukkan, halál fia.
Ahogy haladnak, Vizkelet községen vezet át az útjuk. Ott egy császári hadnagy állomásozik, csak ötven katonája van, és ép­pen vígan mulatozik. Ezt onnan tudják a kurucok, hogy egy lányt borért küldött, viszi is neki a boroskancsót.
- Megállj, húgom - azt mondja neki az őrmester -, az én ne­vem Bornemisza, de nem vagyok én azért bornemissza! Hoci azt a kancsót!
Jót ivott belőle, adott a többieknek is, ettől úgy felbátorodtak, hogy egy füst alatt ezeket a németeket is le akarták vágni. Meg is tették volna, ha a falusiak nem könyörögnek: ne tegyék, az Istenért, mert a községen áll bosszút a német. Erdőkön, mocsarakon, úttalan, utakon át haladtak az előkelő fogollyal; az sem gondolta a bécsi szalonban, hogy ilyen utazás­ban lesz része!
Amikor a Vág folyó partjára érkeztek, ott már erősen nyomukban volt a német. Hamar szereztek egy halászbárkát, és átkeltek a folyón, de a bárka kicsi volt, kétszer kellett vele fordulni. Amikor visszatértek a csónakkal, már ötszáz német nyüzsgött a parton. Ekkor Bornemisza János kardot szegezett Starhemberg szívének, és arra kényszerítette, tiltsa meg a katonáknak az ok­talan lövöldözést, mert őt pusztítják el, ha a kurucokra lőnek. Mit tehetett a tábornok? Parancsot adott a katonáknak, hogy ne lőjenek.
Így a csónak sértetlenül megérkezett a túlsó partra. Itt újra kezdődött a vad lovaglás: sűrű nádasokon, mocsarakon, teker­vényes utakon át, olykor derékig vízben lovagoltak Nyitra felé.
Bottyán tábornok nagyon megörült, amikor megtudta, hogy a császári hadak főgenerálisa az ő fogságába esett. Mindjárt gyorsfutárt küldött Rákóczi fejedelemhez, aki ekkor Kassán székelt.
Ezután fényes lakomát rendezett a kuruc generális, Starhem­berg tiszteletére, ahogy a katonai illendőség kívánta. Csakhogy azt már az ő szíve diktálta, hogy erre a lakomaíra meghívja - Bornemisza János őrmestert és minden katonáját: a kuruc tisz­tek, altisztek és közlegények együtt étkeztek a császári sereg fő­generálisával.

Vak Bottyán testét nem fogja a fegyver
-Thaly Kálmán nyomán -

Szentül hitték a kurucok, hogy Vak Bottyán tábornok testét nem fogja a fegyver, őt sem karddal, sem golyóval megsebesíteni nem lehet. Amikor Vak Bottyán fülébe ezek a hírek eljutottak, mint jó katona nagyon megörült, mert bízott benne, hogy ezzel is nö­velheti a kurucok bátorságát. Most már csak, azon töprengett, miképpen titkolja el a sebeket, mert bizony mindig az elsők között harcolt, kapott is sebet eleget.
Egyszer kémszemlére lovagolt, és Paks mellett összecsapott az ellenséggel. Ebben az összecsapásban a tábornok két sebet is kapott. Az arcát kardvágás érte, combját pedig olyan puskalövés ta­lálta, hogy holtáig sántikált tőle. Amikor a kurucok meglátták, hogy a tábornok úr sántikálva jár a táborban, megkérdezték tőle:
 - Mi történt a lábával, tábornok úr? Csak nem sebesült meg kegyelmed?
Vak Bottyán pedig úgy felelt erre, ahogy illett:
 - Sebesült bizony a kutya! Jól tudjátok, hogy az én testemet a fegyver nem fogja. Hanem a Duna-hídnál jártam az ásók között, ott egy szilánk lehasadt, és erősen megütötte a combomat. Attól sántikálok.
Azt mondja erre az egyik kuruc vitéz a másiknak:
- Ugye; mondtam, komám, hogy Vak Bottyán tábornok úr testét nem fogja a fegyver? Éljen a tábornok úr!

A fejedelem dajkája
- Mezőladányi népmonda nyomán -
Sárospatak látképe
Rákóczi kímélte a föld népét, erősen megtiltotta a kurucoknak a rablást, de amikor az élelem elfogyott, mégis el kellett venni a szegények szarvasmarháját is. Erre a sorsra jutott a fejedelem öreg dajkája is: a kuruc katonák elhajtották egyetlen tehénkéjét.
A szegény öregasszony elindult, hogy felkeresse Rákóczi Fe­rencet, akit ő nevelt. El is érkezett gyalog Sárospatakra. Amikor az öregasszony a vár kapujához érkezik, azt kérdi tőle az őr:
- Mit akar maga, mama?
- Szeretnék a fejedelemmel beszélni.
- Most nem lehet - mondja az őr -, jöjjön holnap.
 Így ment ez három napon keresztül. A harmadik napon más őr állt a vár kapujában. Ennek odaadta a szegény asszony az utolsó krajcárját is, csak hogy Rákóczihoz bejuthasson.
Belépett a főkapun; bent már ajtót nyitottak neki, s hát egy­szerre ott állt a fejedelem előtt! Illedelmesen állt, de egy tiszt rá­kiáltott:
-Boruljon le a fejedelem előtt!
Azt mondja erre az öreg dajka: -Én boruljak le a Ferikém előtt, amikor én neveltem?
­Rákóczi erre a szóra figyelmes lett.
- Jöjjön közelebb, néném - mondta az öregasszonynak.
Az öregasszony előlépett, és elővett egy kis csomagot. Felbon­totta, hát egy kis dolmány volt benne.
- Megismered, Ferikém? Ez az a dolmány, amit még kicsi korodban hordtál. Megőriztem eddig, és most elhoztam neked. Itt van, tessék!
Rákóczi most már tudta, hogy ez az öregasszony az ő nevelő dajkája. Odament hozzá, és azt mondta:
- Köszönöm, nevelő dajkám, hogy megtartotta, és elhozta nekem. Van-e valami kívánsága?
- Jaj, édes fiam - már megbocsásson -, keresem a fiaimat. Kurucok, kuruc katonák, de sehol se találom őket. Meg aztán az egyetlen tehénkémet elhajtották a katonák.
- Ne legyen gondja, kedves dajkám, megkeresem a fiait! Meg­térítem a kárát is.
A fejedelem mindjárt intézkedett, hogy az öregasszony fiainak szabadságot adjanak, és az öregasszonynak szép birtokot ado­mányozott. Ekkor az öregasszony térdre borult, és megcsókolta a fejedelem köntösét. De Rákóczi felemelte, homlokon csókolta, és így búcsúzott tőle:
- Isten megáldja!

A táltos
- Szamosszegi és tiszakóródi népmonda nyomán -

Rákóczi fehér lovon
Rákóczi fejedelem igazi táltos lovon járt úgy is hívták a lovát, hogy Táltos. Szénfekete ló volt, csak a bal hátsó lábán viselt fehér jegyet. Ez a Táltos cukron, búzán élt, más egyebet nem is evett. De igazi táltos volt: értette a fejedelem szavát, és még tanácsot is, adott neki! Ő tanácsolta Rákóczinak, hogy visszájáról patkol­tassa meg, mert akkor az ellenség soha el nem megy a nyomán: a patkó állása, szerint éppen az ellenkező irányban üldözi.
Ha veszedelem volt, a Táltos nyerített és kapált, amikor pedig a fejedelem felült a hátára, úgy repült, hogy a lába nem érte a földet, de még a felhők közé is felszállt a fejedelemmel. Amikor labanc sereg közeledett, kiverte a lábával, hogy hány ezred katonaság jön.
Egyszer Rákóczi elvesztette a csatát, és a labancok üldözőbe vették. Akkor a táltos ló a fejedelmet egy rejtekhelyre vitte, maga pedig lefeküdt a döglött lovak közé, és a fejét a mellette fekvő ló nyaka alá dugta. Amikor a labancok jól elhaladtak, Táltos felállt, Rákóczi pe­dig előjött rejtekhelyéről, felpattant rá, és a kurucok után vág­tatott.

Rákóczi kincsei
- Nagyecsedi és nyírbátori népmonda nyomán -

Tenger sok ezüst, arany, gyémánt csillogott-villogott Rákóczi kincseskamrájában, csillogott-villogott még a patkó is a lova lábán, mert az is aranyból volt. Annyi volt a földbirtoka, hogy keresztülmehetett az egész-országon, mindenütt a saját földjén járt.
Amikor Rákóczi az országot elhagyta, és Lengyelországba, ment, minden aranyát téglába verette, és az ecsedi vár falába berakatta. Az ezüstöt rudakba verette, és magával vitte. Az ezüstrudakat hajón szállította, az meg a vár környékén az Ecsedi-lápba belesüllyedt.
Mások azt tartják, hogy a fejedelem minden kincsét abba a hosszú pincébe rejtették, amely Nagykárolytól Ecsedig húzódik. Nagy hírű pince ez: itt rejtőzött egykor maga a fejedelem is, ezért hívják még ma is Rákóczi-pincének.

Rákóczi öröksége
- Beregdaróci népmonda nyomán -

Egyszer Rákóczi Ferenchez beállított egy öreg parasztember. Fel volt tarisznyázva alaposan.
Amikor a fejedelem leültette, az öregember elővette a tarisznyáját, és kirakott belőle egy rakás pogácsát. Ahogy kirakta, azt mondta Rákóczinak, hogy törjön ketté egy pogácsát.
Rákóczi megfogadta a szavát, kettétört egy pogácsát, s hát elállt a szeme-szája! A pogácsából csengő aranyak hullottak az asztalra.
Az öregember azt mondta:
- Azért raktam az aranyat pogácsába, mert féltem, hogy ki­rabolnak az úton. Ötven aranynak kell lenni egy-egy pogácsá­ban. Ezt a fenséged nagyapja bízta rám, hát most elhoztam hiány­talanul, mert szükség lesz erre nemsokára.
Az öreg ravaszul mosolygott. Rákóczi jutalmul neki akart adni egy pogácsát, de az öreg­ember nem fogadta el. Akkor a gyémántköves óráját ajándékozta ­neki.

Rákóczi kincstárosa
- Vásárosnaményi népmonda nyomán -

Rákóczi minden kincsét a Vöröstoronyban tartotta. Egyszer megparancsolta a kincstárosának, hogy hozzon neki ezer aranyat. De ugyan hogy hozza el, amikor a környék tele van rablókkal, még azoknál is rosszabb labancokkal?
A kincstáros keresett egy kis ládikót, azzal felment a Vöröstoronyba, a ládikát félig megtöltötte arannyal, az arany tetejébe földet szórt, és rózsát ültetett bele. Így már elvihette az ezer aranyat a sok országos rabtó között is. Amikor Rákóczi ezt meglátta, azt mondta rá:
- No; látom, hogy ezt a kisebbik fejével gondolta ki!
Ezt pedig azért mondta, mert a kincstárosnak a fején egy kis: gömb nőtt egy kardvágástól. Ebben a kisebbik fejben rejtőzött a kincstáros ravaszsága.

Bezerédj Imre párviadala
- Thaly Kálmán nyomán -
Rákóczi tisztjei személyes bátorságukkal is példát mutattak a kurucoknak, páros viaskodásban éppen úgy megállták a helyü­ket, mint a sereg vezetésében.
Híres vívó volt Bezerédj Imre is, sok ellenfelét legyőzte már, amikor egy rác kapitány párviadalra szólította. Fertő-Szent-Miklós és Szerdahely között, egy korlátokkal kö­rülvett réten folyt a párviadal. A két vívó lóháton vágtatott egymás felé, és karddal keményen összecsaptak. A rác kapitány kivédte Bezerédj kardcsapását, és visszavágott. Amikor Bezerédj hárított, markolatban eltört a kardja.
Most már biztosra vette a győzelmet a rác kapitány: erős csa­pást mért Bezerédjre. De Bezerédj jeles lovas volt, könnyű pari­páját a korlát mellett olyan ügyesen forgatta, hogy a rác nem tudta megvágni. Forgolódás közben a korlátnak ahhoz a részéhez talált köze­ledni, ahol kívülről a fegyverhordozója nézte az ura küzdelmét. A derék fegyverhordozó kapott az alkalmon, és odaszólt Beze­rédjnek:
- Vitézlő uram! Odaakasztottam ám a fokost a nyeregkápára!
Meghallja ezt Bezerédj, leoldja a fokost, jobbjába kapja az ősi fegyvert, és úgy nyakszirten vágja a rác kapitányt, hogy mindjárt lefordult a lováról.
Bezerédj utódai Ménfőn őrizték azt az ezüstfokost, amellyel a hagyomány szerint a vitéz a rác kapitányt levágta.

Bezerédj Imre elbúcsúzik az élettől
- Regéci népmonda nyomán -

Híres vitéz, jeles hadvezér volt Bezerédj Imre, párviadalban, had­vezetésben nem volt párja. A fejedelem nagyon szerette, mert egyszer az ő szeme láttára negyvenkét osztrák tisztet győzött le. Hinni sem akarta a fejedelem, amikor hírül hozták:
- Bezerédj árulásra készül!
Mégiscsak hinni kellett, mert Bezerédj felesége jelentette fel az urát, neki elárulta a tervét. Bezerédj Imre a haditörvényszék elé került, az meg hazaárulás miatt halálra ítélte.
Rákóczi sírt, amikor az ítéletet kimondták, de ez ellen ő sem tehetett: az árulónak ez a büntetése. Sárospatakon volt a siralomház, oda vitték Bezerédjt kivégzés előtt. Megkérdezték tőle, mi a végső kívánsága. Bezerédy egy tükröt kért. Kérdezik tőle a volt tiszttársai:
- Ugyan minek az a tükör?
- Azt akarom megnézni, most is olyan bátor vagyok-e, mint amikor az osztrákokkal verekedtem. - Aztán megkérte a tisz­teket, hallgassák meg búcsúversét:
El kell menni, meg, kell halni,
Bevégeztem az életem.
Bűnös valék; itt a halál,
Tovább már nincs kegyelem.
Nem is volt: másnap a hóhér kivégezte.

Holló-kő
- Mednyánszky Alajos nyomán -

Kár, kár; kár! - károgják a hollók, amikor százával repülnek a magas sziklára, amelyet róluk Holló-kőnek neveznek. Mind azt károgják: Kár vala Ocskay Lászlónak, ilyen nagy vitéznek lenni árulónak...
Szomolány a 18. században
A Kárpátokban, a Holló-kő tövében állt Szomolány vára, amely a Rákóczi-szabadságharc idején a császáriak birtokában volt. A kurucok mindenáron e1 akarták foglalni, Bercsényi a vakmerőségéről híres Ocskay Lászlót küldte ki a vár elfoglalására. De mit ér a vakmerőség, amikor várat kell ostromolni? Ocskaynak csak lovasai voltak, se gyalogság, se ágyú, mit lehet itt tenni? Nem kérdezte ezt Ocskay, hanem ostromlétrákat ácsoltatott, és éjjel támadott: meglepte a védőket.
Merész volt a vállalkozás, de talán sikerrel jár, ha az első ostromlétra el nem törik. De mikor eltört, és sok vitéz lezuhant a mélybe, a vár védői is felriadtak, és megrohanták azt a kis csa­patot, amely feljutott a várba.
Hiába küzdöttek a kurucok, győzött a túlerő, mind foglyul estek. Hogy megörült a vár parancsnoka, amikor a foglyok között felismerte Ocskayt, Rákóczi villámát! Annyira megbecsülte, hogy azt mondta neki:
- Ha becsületszavát adja kegyelmed, hogy szökéssel nem próbálkozik, szabadon járhat a várban s a környéken.
De számítás is volt ebben: a parancsnok Ocskayt el akarta tántorítani Rákóczitól, árulásra, átállásra kívánta buzdítani. Segítette ebben gyönyörű szép lánya, akivel Ocskay egyre többször találkozott. Végül megszerették egymást, s amikor Rákóczi ki­cserélte Ocskayt egy magas rangú császári tisztért; Ocskay feleségül kérte a szép Ilkát. De a parancsnok azt mondta neki:
- Ön bátor katona, és én örömmel látnám családomban. De mivel ellensége az én uramnak, a császárnak, nem adhatom ön­nek a lányomat. De hagyja el Rákóczi zászlóját, kérje a császár őfelsége kegyelmét, s akkor megkaphatja az én atyai áldáso­mat is.
Ocskay tiltakozott, a szép Ilka sírva fakadt, de hiába, a vár­parancsnok nem engedett. Ezután a két szerelmes titokban találkozott a Holló-kő tövében, aztán elbúcsúztak egymástól, és Ocskay visszatért a kuruc táborba.
Nemsokára újra megjelenik Ocskay a vár alatt, és levélben felszólítja a parancsnokot: adja fel Szomolány várát. De a levél mellett üzenet is volt: Ocskay azt üzente Ilkának, hogy éjfélkor várja a Holló-kő alatt.
Csakhogy éjfélkor Ilka helyett az apja jelenik meg, és a vár­parancsnok újra felszólítja Ocskayt: lépjen át a császár szolgála­tába. Ocskay ismét tiltakozik, nem akarja Rákóczit elárulni, de a várparancsnok szavait fontolgatni kezdi, s amikor legközelebb Ilka is megjelenik a találkozón - enged a parancsnoknak.
Ezután megkötik a szégyenletes alkut: Ocskay átviszi a regi­mentjét a császár zászlója alá, amnesztiát kér, és tiszti ranggal a császár szolgálatába lép. Néhány nap múlva Ocskay megkapja a császár pecsétes levelét, a feltételeit elfogadták.
A legközelebbi csatában, amikor Ocskay lovasságával a jobb­szárnyon állt, harc közben ezredével kitört, és átállt a császáriak­hoz. Ezredéből csak néhány hűséges kuruc maradt meg Rákóczi zászlója alatt.
  
Szomolány
Az áruló vidáman élt a szomolányi várban, készült a kézfogóra, és nem is sejtette, hogy néhány vitéze Jávorka Ádám vezetésével ott leskelődik a vár környékén, a legnagyobb veszedelemben, csak hogy őt elfoghassa.
Egyszer üzenet érkezett a várba: Ocskaynak üzent egy régi katonapajtása, hogy Verbón várja, mert fontos ügyben akar vele beszélni. Az egész környék a császáriak birtokában van, Ocskay nem is gyanítja, hogy a közelben kurucok leselkednek. Pedig amikor késő este Verbóról hazafelé tart csak egy inas kíséretével, egyszer­re megrohanják a kurucok, kicsavarják kezéből a kardot, megkötözik, s már indulnak is vele Rákóczi táborába. Jávorka jól ismeri az egész vidéket, úttalan utakon, nádasokon, ösvényeken vezeti a csapatot, és nemsokára megérkeznek Újvárba, Rákóczi táborába.
Amikor a nép megtudta, hogy Ocskayt elfogták, mind az utakra tódult, és így kiáltozott:
-Halál! Halál az árulóra!
Ha Jávorka és társai meg nem védelmezik, Ocskayt a kurucok és a parasztok ott helyben ízekre tépték volna. De nem így lett vége az árulónak: haditörvényszék ítélkezett fölötte, és az ítélet halálra szólt.
Beszélhetett Ocskay, hogy ha visszaadják a kardját, csodákat tesz ő még Rákócziért, senki se hallgatott az árulóra. Kivégezték, és fejét egy árbocfára kitűzték.
Ocskay saját kezű aláírása
Kár, kár, kár! Kár vala Ocskay Lászlónak, ilyen nagy vitéz­nek lenni árulónak - károgtak a hollók; ezt károgták Holló-kőn is. Mert a rossz hír szárnyon jár: Ilka is hamar megtudta, mi történt vőlegényéveI. Amikor a hírt meghallotta, elájult, súlyos betegségbe esett, és józan eszét többé nem nyerte vissza. Nem szólt senkihez, de mindennap elment a Holló-kő alá, ott töltött egy órát, és hallgatta a hollók károgását: Kár, kár, kár! Kár vala Ocskay Lászlónak, ilyen nagy vitéznek lenni árulónak...

Fodor László halála
- Thaly Kálmán nyomán -

Amikor Heister tábornok meghallotta, hogy Ocskay Lászlót el­fogták, megüzente a fejedelemnek: ha Ocskayt kivégezteti, akkor ő tíz kuruc tisztet és katonát lefejeztet. Hiszen üzenhetett, mert az árulót úgy gyűlölték a kuruc táborban, hogy kegyelmet semmi­képpen se kaphatott. Nem is kapott, Ocskay Lászlót az újvári piactéren kivégezték, fejét egy árbocfára feltűzték. Heister pedig szavának állott.
Először Fodor László kurucezredest nevezte meg, mert a fe­jedelem többször ki akarta cserélni, labanc főtiszteket ígért ér­te. Jól tudta Heister, hogy Fodor László kedves embere a fejede­lemnek, ezért őt küldte elsőnek a vérpadra.
Még a szeme se rebbent Fodor Lászlónak, amikor közölték vele, hogy meg kell halnia. Sokszor szembenézett a halállal a csatamezőn, a vérpadon se riadt meg tőle.
Amikor a vérpadra felvezették, dolmánya zsebéből kihúzott egy finom kendőt, kibontotta, és kivett belőle tíz aranyat. Elálmélkodott ezen a katonaság, nagyot nézett a hóhér is. De Fodor László nem törődött az álmélkodással, hanem fogta a tíz-aranyat, és odanyújtotta a hóhérnak. Azt mondta neki:
- Megemlékezzél róla, hogy egy kuruc ezredessel volt dolgod. Azzal odalépett a tőkéhez, némán eltolta magától a hóhér­segédet, aki a szemét be akarta kötni, és rettegés nélkül szembe­nézett a halállal.

A kisbojtár
- Nyírbátori népmonda alapján -

A Nyírségen történt, hogy a kurucok elfoglaltak egy falut. Ha elfoglalták, a falu szélén mindjárt tábort is vertek.
A labancok pedig két ravasz kémet küldtek a tábor felé, és a kémek az erdő sűrűjében éppen arról tanakodtak, hogyan kémlel­jék ki a kuruc tábort.
Az erdő mellett Misi, a kisbojtár legeltette a teheneket. Amikor a sűrűből meghallotta a labancok suttogását, közelebb ment, s hát a kémek észrevették! De a két labanc csak kíváncsi kisfiúnak nézte Misit, és barátságosan szóltak hozzá. Aztán megkérték, vezesse el őket a kurucok táborához, de úgy, hogy senki meg ne lássa a közeledésüket.
Kuruc-labanc csatajelenet (Rugendas)
Jól van, Misi elvállalta a vezetést, és megindult a két labanccal a kurucok tábora felé. Vezette őket árkon-bokron át, s addig bujkáltak ide-oda, míg végül a kisbojtár a két labancot Rákóczi testőrei közé vezette. A testőrök mindjárt foglyul ejtették a labancokat, és vitték őket a tisztek elé. A tisztek kihallgatták á kémeket. Megtudták tőlük, hogy a labanc sereg a következő napon fog támadni.
Másnap aztán, amikor a labancok rohamra indultak, alvó kurucok helyett ugrásra kész sereget találtak. A kurucok körül­fogták az egész labanc sereget, és kit levertek, kit elfogtak.
Misit pedig kitüntették, felvették a seregbe, és jó katonát nevel­tek belőle.

Milyen nagy a kurucok ereje?
- Kölcsei népmonda nyomán -­

Egyszer az egyik labanc vezér azt mondta az egyik kémnek:
- Lopózz be a kurucok közé, és kémleld ki, hogy milyen nagy a kurucok ereje.
Jól van, a kém elment, és belopózott a kurucok táborába. Ott vendégeskedett sokáig, míg egy napon az egyik kuruc vitéz birokra hívta ki a vendéget.
Mindjárt ölre mentek, de a kuruc vitéz úgy odateremtette a labanc kémet, hogy csak úgy nyekkent. Visszamegy a kém a labancvezérhez, és jelenti:
- Alássan jelentem: a kurucok nagyon-nagyon erősek.

Csodálatos menekülés
- Jármi-paposi népmonda nyomán -

Amikor Rákóczi fejedelem 1710-ben Nagykárolyban járt, kísérői­vel a város végén, egy parasztházban szállt meg. Fáradt volt és lepihent, de nem sokáig nyugodhatott, mert az őrök jelentették, hogy ellenség közeledik.
Rákóczi és kísérői fáradtan, éhesen lóra kaptak, és a dombtető felé vágtattak. A dombtetőn egy kápolna állt, mellette pedig egy alagút nyílt, azon át akartak elmenekülni a német elől.
Amikor a kápolnához érkeztek, már erősen nyomukban volt a német. Alig ment át a fejedelem a kísérőkkel az első pinceboltozaton, már hallották az ellenség kiáltozását: a németek utánuk mentek, ők is leszálltak a pincébe.
Rákóczi és kísérői már az alagútban voltak, a németek pedig a pinceboltozat alatt tolongtak. Ekkor Rákóczi felsóhajtott:
- Ó, csak szakadna rájuk az első pince!
Halljatok csodát! A fejedelem kívánsága teljesült: a pince­boltozat ráomlott a németekre, mindnyájan ott pusztultak: Rákóczi fejedelem pedig nyugodtan folytatta útját.

Rákóczi menekülése
- Kántorjánosi és laskodi népmonda nyomán -

Sokszor üldözték Rákóczi Ferencet, de sohasem tudták elfogni, mert várait alagutak kötötték össze, és a föld alatt mindig el­menekült. Ha meg az úton járt, a nyomán nem lehetett elmenni, mert lovára fordítva volt fölverve a patkó.
Rákóczi egyszer azon az alagúton menekült, amelyik Vajától Bátorig vezet a föld alatt. A labancok vallatni kezdték a várbelieket, de senki se vallott Rákóczira.
Végre a lánya árulta el, mert beleszeretett egy német tisztbe. Amikor az üldözők a várba érkeztek, Rákóczi lánya éppen a vőlegénye fehér ingét varrta. Az apja, pedig megátkozta, hogy addig ne mehessen férjhez, míg nincsen készen az ing, de egy esztendőben csak egyet ölthet rajta.
Rákóczi lányának még holtában sincsen nyugodalma: minden évben megjelenik a várban, és egy öltést tesz a vőlegénye ingén.

Miért árulta el Károlyi Sándor a fejedelmet?
- Nyírségi népmonda alapján -

Sokan azt tartják, hogy Károlyi Sándor azért árulta el Rákóczit, mert vagyonát akarta megszerezni. Pedig személyes bosszú ve­zette, mert a fejedelem megbántotta a hiúságát. Egyszer vendégségben voltak együtt, és éppen arról folyt a szó, hogy milyen a bátor ember.
Károlyi azt mondta, az a legbátrabb, aki sohase nézi a harc végét hanem nekimegy az ellenségnek, és harcol az utolsó csepp véréig. A bátor nem fut el, hanem elesik a harctéren.
A vendég urak megéljenezték a szavait, tetszett is a dicsőség Károlyinak, de akkor megszólalt a fejedelem, és azt mondta:
- Az a legbátrabb, aki harc előtt gondolkodik. Gondol az árvák, az özvegyek könnyeire, a feldúlt falvakra, kitapasztalja az ellenség gyöngéit. Ezen elgondolkozik, csak ezután harcol, és kevés veszteséggel győz.
Ez ellen nem lehetett szólni. Nemcsak azért, mert fejedelmi szó volt, hanem azért sem, mert Rákóczinak igaza volt. Csakhogy Károlyi Sándor sohasem bocsátotta meg Rákóczinak, hogy az urak előtt a fényes társaságban így kitanította; meg is állta érte bosszúját - elárulta a fejedelmet.

A kurucok leteszik a fegyvert
- Szalay László nyomán –

Amikor a kurucok fénylő csillaga lehanyatlott, a bécsi udvar Pálffy Jánost bízta meg: tárgyaljon Rákóczival a béke pontjairól, Tárgyalt is Pálffy, de ugyan hiába, Rákóczi nem fogadta el a békét, mert a nemzet szabadságát nem biztosította. Rákóczi elment Lengyelországba, hogy segítséget hozzon, s míg távol volt, Károlyi Sándorra bízta a vezényletet, mart igaz hívének, hű barátjának tekintette.
Károlyi Sándor pedig megegyezett Pálffy Jánossal, elfogadta a békepontokat, és előkészítette a kuruc sereg fegyvereinek letételét. Összevonta a kuruc lovasságot, több mint tízezer lovast, és Majténytól nem messze hosszú vonalban felállította a sereget.
Amikor Pálffy János császári tábornok odaérkezett, megszemlélte a dandárt, majd intett, és akkor a 149 zászlótartó körbeállt, és a kör közepén Károlyi meg a tisztjei esküt tettek a császárra. Károlyi Sándor így esküdött:
-Én, Károlyi Sándor, esküszöm a mindenható Istenre, menny­nek és földnek teremtőjére: minekutána a császár és koronás király kegyelmes urunk őfelsége fejünknek és jószágunknak teljes kegyelmet adott, ezért ennek utána mindenkor utolsó csepp véremig őfelségének igaz híve lészek.
Felesküdött a többi tiszt is, és amikor ez megtörtént, Károlyi Sándor nagy szónoklatot mondott: megköszönte a király őfel­ségének az amnesztiát, a kegyelmet, Pálffy János tábornoknak pedig a közbenjárást.
Pálffy János ugyancsak szónoklatot mondott, és ezzel az árulás munkáját befejezték. A zászlótartók otthagytták, a zászlókat földbe szúrva ezeket a német dragonyosok összegyűjtötték. Összeszedték a kurucok fegyvereit is - a szabadságharc végképp elbukott.
De Rákóczi Ferenc még akkor is bízott benne, hogy a harcot újrakezdheti. Levelet intézett a Szatmáron összeült rendekhez, s ebben a levélben leleplezte Károlyi árulását. Ezt írta Károlyi Sándorról :
„Sír a lelkünk, keserves gyötrelemmel kínlódik szívünk, hogy akinek becsületét, tekintélyét magunk terjesztettük, vétkeit fedeztük, hitelét neveltük, belső titkosabb barátságunkba vettük, és szeretetünket és lelkünket vele közlöttük: abban kell nemcsak személyünknek, de hazánknak, igaz, hites ügyünknek veszedelme munkáját szemlélnünk.
De él még az Isten, megmutatja példás ostorával igazságát, kit mind Ocskayban és Bezerédyben is megmutatott, kiknek is­tentelenségétől ez annyiban különbözik, amennyivel nagyobb és súlyosabb veszedelmet hoz hazánkra."
Késő már, késő: a kurucok letették a fegyvert, Károlyi és ` tiszttársai megalkudtak, már csak a legjobbak tartanak ki Rákóczi mellett, s mert rab hazában nem élhetnek, inkább a száműzetés keserű kenyerét eszik.

Elapad a majtényi forrás
- Kőváry László nyomán –

Magyarország és Erdély határán, Majtény község közelében a dombokon két nagy szőlőskert fekszik.
Amikor Rákóczi csillaga lehanyatlott, ezekben a szőlőskertekben tisztek lappangtak. Az egyikben labanc főtisztek húzódtak meg, ők a megadás fel­tételeit hozták el, azt közöltek a kuruc tisztekkel, akik a másik szőlőből jártak át titkon hozzájuk. Átkozott mind a két szőlő: az egyikben árulók, a másikban cselszövők rejtőztek!
Amikor titokban már eleget beszéltek, közös megegyezéssel a szőlőskertek között, a szép, füves mezőn sátort vertek, és abban tárgyaltak egymással. Addig tárgyaltak, míg a cselszövő labancok elérték céljukat: a kuruc tisztek elárulták Rákóczit. A szőlőskertek között volt egy tiszta vizű forrás, abból ittak az ott dolgozó szőlőmunkások.
Amikor a kuruc tisztek a sátorból kiléptek, ők is inni akartak belőle, de halljatok csodát! A forrás elapadt. Azóta sincs benne egy csepp víz sem. Mind egy szálig kiveszett a szép zöld fű is, mert az árulók lába tapodta, nem is terem azóta azon a mezőn csak. gyom és csalán.

Rákóczi-emlékfák
- Hanusz István nyomán -

Az élő fa barátja az igaz embernek: árnyékával, lombjának su­sogásával, szépségével védelmezi, megnyugtatja, gyönyörködteti. Szerette az élő fát a Rákóczi-család minden tagja, jeles fák mellett pihentek, fákat, fasorokat ültettek.
II. Rákóczi György fejedelem a váradi vesztett csata után Bánffi-Hunyadon egy fenyőfa alatt pihent meg, ez a fa a Barcsay-kertben állott.
Lorántffy Zsuzsánna emlékfája, az a vén tölgyfa, amely a rovnyei templomot egészen betakarja, hosszú ideig őrizte I. Rákóczi György feleségének emlékét.
Rákóczi György leveleit rendesen ilyen módon keltezte: „Kelt Zborón, a száz hárs alatt."
Eredetileg ötven pár hárs állt a fasorban, de később kétszázra egészítették ki a fák számát.
II. Rákóczi Ferenc a rovnyei parkban száz hársfát ültetett, ezzel elődje példáját követte, a zborói fasor párját teremtette meg.
Híresek a csukárdi tölgyek, Bazin mellett, mert alattuk tábo­rozott Rákóczi Ferenc serege.
Bodrog-Sárán kegyelettel őrizték azt a csaknem két méter vastag Rákóczi-fát, amely alatt a fejedelem egykor táborozott. Rákóczi emlékét őrizte az a tizenöt méter magas vadkörtefa is, amely Biharban, Déda közelében állt. Ez a föld egykor a fe­jedelem birtokában volt, a hagyomány szerint ide sereglettek jobbágyai, hogy elbúcsúzzanak tőle. A vadkörtefa alatt vett búcsút a hűséges jobbágyoktól.
Máramarosban, az úrmezei határban állt egy hatalmas szilfa, ennek tövében költötte cl utolsó ebédjét a fejedelem, amikor Lengyelországba kibujdosott. Az ott lakó ruszinok annyira tisztelték a fejedelmet, hogy a szilfa alá keresztet emeltek, és oda jártak imádkozni.

Labanc mundérban
- Móricz Pál nyomán -
Amikor Rákóczi elbujdosott, Károlyi meg letette a fegyvert, a hajdú kurucok még mindig nem akarták hinni, hogy vége a szabadságnak. Vártak, várakoztak; várták Rákóczit, Bercsényit. De egyik sem jött, annál inkább eljött Pálffy tábornok, és egyez­kedni kezdett a hajdú kurucokkal.
Mit tehettek a hajdúk? Megegyeztek a tábornokkal, hogy beállnak a császári seregbe, felveszik a sárga zsinóros huszárruhát, és fejükbe csapják a széles, magas csákót. Ruhát cserélt a hajdú, de szívet nem. Erről Pálffy is megbizonyosodott, amikor az új lovasokat egy főgene­rálisnak bemutatta.
Sok német katona őrködött, ügyelt a hajdúkra, amikor a fő­generális Pálffy társaságában előttük ellovagolt. De a főgenerális nem állhatta, nem tűrhette a sok nagy bajszú kurucot, megállott a hajdúk előtt, s kezdte őket szidni. Sokáig, nagy hangon szidta a hajdúkat, azok meg csak hallgatták. A főgenerális így fejezte be a szónoklatot:
- Megérdemelnétek, hogy mindnyájatok fejét lecsapassam! Az egyik nagy bajuszú, vén hajdú nem állhatta meg szó nélkül, kimordult a német főgenerálisra:
- Aztán ha levágatnád a fejünket, akkor mire akasztanád ezt a bolond labanc csákót? Ó, te bolond német!
Pálffy gróf elmosolyodott ezekre a kuruc szavakra, és ilyen magyarázattal szolgált a főgenerálisnak:
- Azt mondja ez a vitéz, hogy már nagyon megbánták a ku­rucságukat.
Erre már a főgenerális se tehetett egyebet: elismerően bólogatott.

Bercsényi Miklós bujdosása
- Mednyánszky Alajos nyomán -

Lehanyatlott a kurucok csillaga; a romhányi csata után végképp lehanyatlott, menekült mindenki, de már csak Lengyelország felé . ' volt szabad az írt.
Bercsényi Miklós még ekkor is bizakodott, vagy nem tudta magát rászánni, hogy-hazáját elhagyja, annyi bizonyos, hogy Brunócra ment, ahol a Vág folyó közelében szép kastélya volt. Alig tölt ott két napot, fut egyszer az inasa, és átad neki egy levelet.
- Gróf úr! Meneküljön azonnal, mert még az éjjel német csa­patok támadják meg a kastélyt, ezek azt a parancsot kapták, hogy önt élve-halva megkerítsék. Minden utat elálltak már, csak a hegyeken át lehet menekülni.
Mármost mit lehet tenni? A hegyeken át aligha menekülhet, mert ott csak gyalogosan lehel járni, az utat is csak néhány pász­tor vagy hegyivadász ismeri. Bercsényi fejsebe még nem gyógyult meg, különben sem szokott ilyen gyalogos hegymászáshoz, a fiatal, életerős katonák biztosan utolérik. Mit tegyen, kitől kérjen tanácsot?
Volt Bercsényi tisztjei között egy francia hadnagy, akit más francia tisztekkel együtt XIV. Lajos küldött Magyarországra, hogy Rákóczinak segítséget nyújtsanak. Ezt a hadnagyot hívatta Bercsényi, és tőle kért tanácsot. A hadnagy elgondolkozott, aztán azt mondta Bercsényinek: - Gróf úr! Készüljön fel, és induljon minél előbb. Én három-négy nap előnyt biztosítok önnek, addig a császáriak nem fogják üldözni. Ez elég idő ahhoz, hogy a lengyel határt elérje.
Bercsényi gróf kezet rázott a hadnaggyal, és egy megbízható hegyi pásztor kíséretével nekivágott a hegyi útnak.
A császáriak még az éjjel a kastély alá érkeztek, körülzárták erősen, és már előre örültek: lám, ketrecbe zártuk az oroszlánt! Hogy meglepődik Bercsényi, amikor a nap felkel!
De korai volt az öröm: hajnalban láthatták, hogy a kastély felvonóhídját felhúzták, a lőréseken pedig fegyverek csöve kan­dikál ki. Úgy látszik, Bercsényi várta a támadást, és védelemre rendezkedett be. No, annyi baj legyen! Ha szárnya nincs, a kas­télyból nem repül el - gondolta a császári kapitány, aki a kas­télyt körülzárta. Hiszen a körülzáráshoz elég volt a legénység, de az ostrom már nem megy ágyú nélkül. A kapitány visszaüzent a táborba, hogy tüzérséget kér. Másnap felvonult a tüzérség, és nekiirányozta az ágyúkat a kastélynak.
Ekkor üzenet érkezett a kastélyból: háromnapi haladékot kér­nek, addig ne kezdje az ellenség az ostromot. A császáriak szívesen megadták a haladékot, mert nem féltek már Rákóczitól, Bercsényi pedig e1őbb-utóbb úgy is a kezükbe kerül. De azért a kalitkát, amelyből a madár rég kirepült, jól megerősítették, még egy századot rendeltek oda a kastély őri­zetére.
Amikor a harmadik nap letelt, a felvonóhidat lebocsátották; és a császáriak bevonultak a kastélyba. Mindjárt a grófot keres­ték; mindenkinek jól az arcába néztek, mert személyesen nem ismerték ugyan Bercsényi Miklóst, de részletes személyleírást ka­pott róla minden tiszt. Hogy megörültek, amikor találtak a kas­télyban egy hatalmas termetű férfit, akire teljesen ráillett a sze­mélyleírás. Még a sebhely is ott volt a homlokán, erről biztosan fel lehetett ismerni.
Megörültek a császáriak a jó fogásnak, az álgrófot mindjárt hintóba ültették, és erős őrizettel Pozsonyba küldték. Ott aztán hamar kiderült a francia hadnagy második csele: Bercsényi egyik hű szolgáját, aki nagyon hasonlított az urához, úgy kimaszkí­rozta, hogy a németek lépre mentek: Bercsényinek hitték.
Pozsonyban kivetkőztették a hű szolgát a gróf ruhájából, és sötét tömlöcbe zárták. De nemsokára elbocsátották, mert hadi­törvényszék elé nem vihették az ügyét, hiszen mindenki rajtuk nevetett volna.
Most már bottal üthették a Bercsényi nyomát, mert egyheti előnye volt, és azt jól fel is használta. Nagy erőfeszítéssel mászott fel a magas hegyek csúcsára, és egyedül hűséges pásztorának köszönhette, hogy a sok nehézséggel fejsebe ellenére megbirkózott.Már-már megmenekültek, Trencsén vármegye határán jártak, amikor váratlanul katonai alakulat jött velük szembe. A pásztor arra biztatta Bercsényit, hogy másszon fel egy fára a katonák elől, de erre a gróf nem volt hajlandó. Erre a pásztor egy árokba rejtette el a grófot, és faágakkal gondosan betakar­gatta, maga pedig felmászott egy fára.
Amikor a katonák elvonultak, már bátrabban haladtak, de egyszerre, teljesen váratlanul felhangzott a kiáltás:
- Állj! Adjátok meg magatokat!
A következő pillanatban húsz rongyos, tépett ruhájú, fenye­gető külsejű alak vette őket körül.
Bercsényi gróf előhúzta pisztolyát, és azt mondta nekik: - Nono, ne olyan sietve, barátaim!
A gróf rablóknak nézte a rongyos alakokat, pedig kuruc buj­dosók voltak. Meg is szólalt az egyik:
- Uram, uram, nem Bercsényi gróf az úr?
- Az vagyok, de élve nem kerülök a kezetek közé - felelte a gróf.
- Ó, uram - felelték -, hiszen mi kurucok vagyunk, ott har­coltunk Rákóczi zászlója alatt. Parancsoljon velünk, mindenben szolgálatára állunk.
A bujdosók elvezették abba a barlangba ahol szegényes ott­honukat berendezték, ellátták étellel-itallal, már amennyire tőlük telt, aztán pokrócokból fekvőhelyet készítettek neki. Amíg ott pihent, mindig fegyveres őr állt a barlang előtt, ahogy a katonai rend kívánja.
A bujdosók elvezették Bercsényit Lengyelországba, onnan a gróf Franciaországba utazott, végül pedig Rodostóba ment, és haláláig szolgálta a fejedelmet.

A máramarosi bovcár-kút
- Kárpát-ukrajnai népmonda nyomán -

A német legyőzte Rákóczi seregét, ő meg néhány ruszinnal el­indult Lengyelországba.
A németek lóháton üldözték és már-már utolérték Rákóczit, amikor Bovcárba érkezett - itt a község lakói elrejtették a né­metek elől. Rákóczi három napig maradt a faluban.
Amikor a németek elvonultak, a fejedelem meg akarta hálátni a falusiak jóságát. Észrevette, hogy nincs kút á faluban, ezért a vizet messziről hordják. Nem késlekedett: kiválasztott néhány embert segítség­nek, aztán feltűrte a kabátujját, és munkához látott.
Kiásták a kutat, aztán Rákóczi maga fogott hozzá a kút falának felrakásához. Munka közben vett egy sima követ, és rá­véste: "itt járt Rákóczi Ferenc, ő rakta a kút falát." Átadta a kutat, azzal továbbindult. Lengyelországba ment.
A falusiak útikalauzt adtak mellé, hogy el ne tévedjen, a helységet pedig őróla nevezik Bovcárnak, ami magyarul annyit jelent: itt járt a fejedelem.
Aki ezt nem hinné, annak megmutatják azt a sima követ, amelyre Rákóczi maga véste fel, hogy ő rakta a kút falát.

Rákóczi elbujdosik
- Rákóczi önéletírása nyomán -
hangoskönyv változat Kaszás Attila előadásában
Amikor Rákóczi az ország határát átlépte, még nem sejtette, hogy holtig tartó bujdosás vár rá. Azért ment Lengyelországba, hogy újabb szövetségest szerezzen, és amíg ő ebben járt, az árú1ó Károlyi Sándor letette a fegyvert.
A bécsi udvar megígérte a haza törvényes szabadságának helyreállítását, megígérte Rákóczi birtokainak visszaadását is, de a­ fejedelem nem bízott az annyiszor megszegett királyi szóban: A becsület követelte tőle, hogy a békét ne fogadja el, mert saját birtokát megtarthatta volna, de a népnek tett ígéretét nem vál­totta volna be. Ahogy maga írta:
„Semmi mást nem remélhettem; csak a nemzet és a lakosok örökös szidalmait és átkait, hogy ha magamnak biztosságát meg­szerezve, a nemzetnek józan ésszel előre látható nyomorúságaiba beleegyezem.”
Lengyelországban sem élhet biztonságban, a német kémek, ügynökök fenyegetik életét, ezért Franciaországba készül. Danzig városáig elkísérték udvari emberei, kuruc hívei, akik nagy hűséggel és eltökélt szándékkal követték, de ott búcsút kellett tőlük vennie; csak annyi udvari embert tarthatott maga mellett, amennyit el tudott látni.
Szomorú búcsú volt ez. Rákóczi úgy bánt híveivel, mint az atya gyermekeivel; amikor visszaküldte őket, akkor is a javukat akarta. Ezek a hű kurucok birtokukat, örökségüket önként el­hagyták, hogy Rákóczit szolgálják, és most a fejedelem útiköltség nélkül kénytelen őket elbocsátani. Mégis haza kell térniük, mert így még kegyelemben részesülhetnek, minél később térnének haza, annál kisebb a remény.
Rákóczi hosszú időt töltött Franciaországban, majd amikor arról értesült, hogy Károly császár és magyar király hadra készül a török ellen, követet küldött, török szultánhoz.
Nemsokára visszaérkezett a követ, hozta magával a szultán aranypecsétes levelét. Volt abban a levélben sok szép ígéret, hát még mennyi a követ szavaiban! Rákóczinak ígérte a szultán az összes katonai mű­veletek irányítását, két és fél millió költséget emlegetett, tehát reményt nyújtott a szabadságharc újrakezdésére.
Rákóczi közölte Orléans-i Fülöp herceggel a szultán tervét, de a herceg nem lelkesedett érte. Figyelmeztette Rákóczit, hogy a török rövidesen békét kér, mire ő odaérne, talán be is fejezik a háborút.
Rákóczi sem bízott a törökben, ő is látta a veszedelmet, de így felelt a herceg aggodalmaira:
- Engem eskü kötelez arra, hogy a fejedelemséget és a hozzám hű rendeket az iga alól felszabadítsam, és biztosságukról, még életem kockáztatásával is, gondoskodjam.
A herceg elcsodálkozott; amikor ezeket a szavakat hallotta, mert ilyesmit sem mondani, sem tenni nem szoktak. De Rákóczi nagysága éppen abban állott, hogy másnál többet vállalt, és amit elvállalt, azért mindhalálig munkálkodott.

A gályarabok
- Mikes Kelemen levele nyomán -

A bécsi udvar annyira félt az elárult, kifosztott Rákóczitól, a sereg nélkül való Bercsényitől, hogy amikor a törökkel békét, kötött, külön pontban követelte: a kuruc hadak egykori vezéreit a határ közeléből el kell távolítani. Mit tehetett a török császár?
Erőtlen volt ahhoz, hogy tiltakozzék, Rákóczit pedig nagyon tisztelte. Mást nem tehetett, a bécsi követelésnek engedett, de két fényes gályát küldött el a bujdosókért. A nagyobbik gálya a fejedelmet és kíséretét vitte, a kisebbiket Bercsényinek és tár­sainak szánta a török császár.
Amikor Rákóczi a gálya fedélzetére lépett, elsütötték tisztele­tére az ágyút. Aztán felhúzták a vasmacskákat, és az evezősök munkához láttak.
Kétszázhúsz gályarab evezett, ötvenkét evező csapott egyszerre a vízre, és minden lapátot három-négy rab húzott. Hej, de mi­lyen evezés ez! A szerencsétlen gályarabok a padhoz vannak láncolva, ruházatuk csupa rongy, egymáshoz egy szót sem szól­hatnak, és az őrök ostorral verik őket. Egy-egy evezőhúzás úgy megrántja a karjukat, azt hinné az ember: kiszakad tőből.
A szegény rabokat nagy részvéttel nézte Mikes Kelemen, a fejedelem hű kísérője. Hát még mikor megtudta, hogy a gálya­rabok között nemcsak németek, franciák, lengyelek és oroszok vannak, hanem magyarok is.
Mikes két magyar rabot talált az evezősök között, és mindjárt szóba ereszkedett velük. Azt kérdezte tőlük:
- Vajon nem lehetne-e módot találni arra, hogy innen meg­szabaduljanak?
A gályarabok szomorúan csóválták a fejüket.
- Ugyan miért mennénk mi már Magyarországra? Feleségünk, gyermekünk ennyi időtől fogva meghalt - miből élnénk meg Magyarországon? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot.
Húszévi fogság, kegyetlen gályarabság még a lelket, a hon­vágyat is kiölte szegényekből. Mikesnek meg eszébe jut: de hiszen az ő sorsa sem sokkal kü­lönb, mint a gályaraboké. Család nélkül, hazájától távol úgy él, mint a gályarabok: megszokja a nyomorírságot.
Nemhiába készített ilyen anagrammát, betűcserét Bercsényi: Rodostó - Ostorod.

A rodostói kakukk
- Gulácsi népmonda nyomán -

A rodostói bujdosókat erősen kínozta a honvágy, ébren is csak álmodoztak, mindig Magyarországon jártak.
A fejedelem ebben is példát mutatott a híveinek, sohasem pa­naszkodott honvágyról, nem keserítette őket a múlt emlegetésével.
Egyszer mégis felsóhajtott:
- Csak még egyszer hallanék égy kis hazai kakukkszót! Meghallotta ezt a sóhajtást Mikes Kelemen, a fejedelem hűséges kísérője. Ha meghallotta, mindjárt azon kezdett töprengeni, hogyan szólaltassa meg a kakukkot a rodostói kertben.
Nem sokáig töprengett, másnap reggel titokban kiosont a kertbe, ott egy fa alatt a fűbe lehasalt, tenyerét a szájához tette, és elkezdte a kakukk szavát utánozni. Meghallja Rákóczi fejedelem a rodostói kakukkszót, és igen elcsodálkozik rajta. Keresni kezdi a kertben, ugyan merre lehet az a kakukkmadár. Ahogy keresi, ott látja hűséges íródeákját, Mikes Kele­ment a fűben.
Mindjárt tudta, hogy ő a rodostói kakukk, és hű emberét könnyes szemmel megölelte.

Török vendégségben
- Mikes Kelemen levelei nyomán -

Hadakozásra hívták Rákóczit Törökországba, de békességre ér­kezett: a szultán béketárgyalásokat folytatott, az aranypecsétes levélben tett ígéretek mind füstté váltak.
A bujdosók Marseille kikötőjéből indultak, egy hónapig ha­józtak, amíg Gallipoliban kiköthettek. Itt kocsiba szálltak, és Drinápoly felé haladtak, de a város előtt, az úton szembetalál­koztak a helytartó kapitányával, aki kétszáz török tisztet vezetett Rákóczi elé.
A kapitány köszöntötte Rákóczit Khalil nagyvezér és a szul­tán nevében, aztán a bujdosókat megvendégelte.
Szép sátrak voltak felállítva, ott tálalták a fényes lakomát. De ha fényes volt is, ott jóllakni nem lehetett, legalábbis Mikes Kele­men, a fejedelem hűséges kísérője egyik törökországi levelében ilyen panaszt tesz a török lakomázásról:
„Eb szokás! Kutya szokás! Alig mártottunk egyszer a tálban, már elvitték előlünk, a másodikat, harrnadikat, egyszóval hetven vagy nyolcvan tál így repült el előlünk. Némelyikben még nem is mártottunk, már vitték - úgy tetszik, hogy csak az orrun­kat akarták megvendégelni, és így koplalva keltünk fel a gazdag ebédtől. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségbe nem megyek. De az italról szó sem volt. Az való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem oko­zott.”
Ha ilyen a fényűzés, az előkelő vendéglátás, ugyan milyen lehet a mindennapi vendégeskedés a töröknél? Mikes Kelemen, aki hosszú éveket töltött Törökországban, egyik levelében ezt is megírja:
"Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjon bennünket. Bizony nincsen is az a nagyravágyódásom, hogy valaki magához híjon, mert ugyanis miért; ott ád egy pipa dohányt, egy findzsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás; - mikor pedig a füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól, Azt ugyan talán meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy mint vannak a kend gyermekei? - de azt kérdezni, hogy: mint vagyon a kend felesége? azt nem javallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a házból. Micsoda nyájasságért kívánhatja hát valaki a török barátságot, hanem csak éppen valamely haszonért?”
Bizony, mindenütt keserves a hontalan, a bujdosó élete, keser­ves a törökök országában is, hiszen a bujdosók sem a szokáso­kat, sem a nyelvet nem ismerik, és ha lassan-lassan hozzá is szoknak ehhez az élethez, mindig eszükbe jut: lám, nálunk más a szokás, más a nyelv, és más az élet. Ha szebb, ha csúfabb, az a miénk, egyedül otthon, a mi hazánkban élhetnénk boldogan; itt csak becsületből szolgálunk életünk fogytáig.

Rákóczi halála
- Mikes Kelemen levelei nyomán -
hangoskönyv változat Kaszás Attila előadásában

Erősen féltette Rákóczi fejedelem a bujdosókat, a tétlenségtől és az unalomtól féltette őket, mert ez a kettő sorvasztja minden­kor a száműzött hontalant, ezektől kell leginkább tartani.
Maga a fejedelem jó példát mutatott: Rodostóban is mindig dolgozott, és olyan rendtartással élt, amely a kísérőket is foglalkoztatta.
Délelőtt, egészen ebédig a fejedelem olvasással és írással töl­tötte az időt, ebéd után az, esztergaműhelybe megy, fúr, farag, ­úgy dolgozik, mint a jó mesterember. Ahogy Mikes Kelemen írja:
„Ebéd után pedig aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember; vagy fúr vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja; ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszkodik, hogy elunja magát..."
Így peregnek a napok egymás után, de 1735 tavaszán a buj­dosók észreveszik, hogy a fejedelemnek valami belső baja, be­tegsége van. Maga a fejedelem erősen titkolja, erőszakolja a vi­dámságot, de testében erősen fogyatkozik; sokszor a hideg bor­zongatja.
 Egy reggel, amikor Mikes Kelemen megpillantja, elijed tőle, mert az arca, amely a természet szerint mindenkor piros volt, úgy elsárgult, mintha sáfránnyal kenték volna meg. Húsvétkor, Jézus halálának napján, nagypénteken halt meg a fejedelem, és nyáját pásztor nélkül hagyta.
Rákóczi testét bebalzsamozták, szívét Franciaországba küld­ték, ahogy maga kívánta, holttestét pedig három napra köz­szemlére kitették.
Megnézték a fejedelem testét a törökök is, és ahogy nézték, nézegették, egymás között suttogni kezdtek. Arról suttogtak, hogy a fejedelem nem halt meg, hanem titkon elment valahová, ez itt másvalakinek a teste, akit a fejedelem ruhájába öltöztettek. Harminc-negyven török is fogadkozott: Rákóczi nem halt meg, ez mind csak praktika, ennek ők nem hisznek!
- Bár igazat mondanának! - sóhajtott fel Mikes Kelemen. Ámbár mégis igazat mondottak: Rákóczi Ferenc maga a magyar szabadság, és az sohasem pusztul el.

2 megjegyzés:

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)