Részetek az Aranybullából

Előbeszéd

A szent Háromság egy Isten nevében.

Endre, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galicia és Lodoméria királya, örök emlékezetül.

Minthogy országunk nemeseinek és másoknak is Szent István királytól szerzett szabadságát némely királyok hol tulajdon haragjok bosszújából, hol gonosz, avagy önnön hasznokat szerető emberek hamis tanácsadásából, sok pontban önkényesen megrontották, azért a nemesség gyakorta sürgető könyörgésekkel zaklatta felségünket és előttünk való királyai fülét az ország állapotának megjobbításáról.

Mi tehát az ő kérelmüknek mindenben eleget akarván tenni, mellyel tartozunk is, jelesben azért, mert emiatt velük már gyakrabban nem kicsiny keserűségre jutott ügyünk, amit a királyi tisztesség tökéletes megtartásáért eltávoztatnunk illik, ez pedig senki más által nem lehet inkább mint őáltaluk: megadjuk mind nekik, mind országunk többi lakosinak azt a szabadságot, melyet a szent király adott.

Törvénycikkekből

Ha valamely nemes meghalálozik fi nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra.

Akarjuk, hogy sem mi, sem utódaink valamely hatalmas kedvéért szervienseket [= nemeseket] soha el ne fogassanak, vagy [azok birtokait] ne dúlják.

Ha a király sereget akar vinni az országon kívül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanem ha az ő pénzéért. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni.

Ha külföldiek, tudniillik tisztességes emberek, jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek.

Egész vármegyéket vagy bármely méltóságokat örök birtokul nem adunk.

A tizedet pénzben megváltani senki ne tartozzék, hanem amit a föld terem, bort vagy gabonát, abból fizessék.

Válaszolj a kérdésekre!

1. Mikor voltak kötelesek a szerviensek hadba vonulni?

2. Melyik rendelkezés kedvezett a főuraknak?

3. Melyik az egyháznak?

Imre király esete öccsével, Endrével

III. Béla király halála után a magyarok egybegyűltek, és fiát, Im­rét választották királlyá. Imre király arra igyekezett, hogy min­denben atyja példáját kövesse.

De a pártoskodó urak addig tüzelték Endrét, a király öccsét, amíg bátyja ellen hadat nem indított.

Imre király levéllel is, követek útján is csöndesítette öccsét, de hiába, mert Endre vérszemet kapott, ugyanis a főemberek egy ré­sze és a sereg az ő pártjára állott.

Amikor a király belátta, hogy jó szóval békét nem teremthet, ő is elindította seregét, és szembeszállott az öccsével. De bizony ki­csiny volt a királyi sereg, s még azok az urak is nagyon féltek Endre seregétől, akik a király mellett maradtak. Mind azt mondogatták Imre királynak:

- Uram, Imre király, azt tanácsoljuk, menekülj el, mert bizony veszélyben van az életed!

De a király nem hallgatott rájuk. Bátran felállította a sereget, bár látta, hogy az öccsének sokkal több katonája van.

Hirtelen a királynak merész gondolata támadt. Gondolatát nem árulta el az uraknak, csak azt mondta nekik:

- Ne jöjjön utánam senki! Várjatok itt rám egy ideig.

Azzal levetette fegyverzetét, fejébe tette a királyi koronát, ke­zébe vette a királyi pálcát, és megindult egyedül Endre herceg tá­bora felé. Amikor odaért, így kiáltott a katonákra:

- Ihol vagyok, vitézlő férfiak! Kicsoda közületek, aki kezét akarná vetni a királyi vérre? Kicsoda akarná közületek azt bánta­ni, akit Szent Istvánnak szentsége ebbe a méltóságba hozott? Nem Imre vagyok én, hanem Szent István királynak helytartója, az ő unokája és örököse. A ti végzésetekből és Istennek akaratából vagyok én magyar király. Ki ellen fogtok ez okáért fegyvert, atyámfiai, magyar vitézek? Hagyjátok el pokol-szándékoto­kat! Nem királyotok, atyátok akarok lenni.

Amikor a pártütők a királyt meglátták, és szavait meghallották, mind félreállottak, és tágas utat nyitottak előtte. Senki rá kezet vetni nem mert, de még csak meg sem moccantak. Néhányan nagy csöndesen bocsánatot kértek őfelségétől.

A király pedig egyenesen a herceg sátorába ment, és Endre herceget saját kezével elfogta. Kivezette a sátorból, az őrségnek átadta, és később az egyik várában őriztette.

Amikor a pártütők ezt látták, mindnyájan a király lába elé bo­rultak, és tőle bocsánatot kértek. Imre király pedig, aki nemcsak bátor, hanem kegyes is volt, a pártütőknek megbocsátott.

[In: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Móra Kiadó, Bp., 2002. 117-118. o.]

A pénzverésről

Athéni tetradrakhmé

Pénzként az idők folyamán sok mindent használtak az emberek: prémet, szarvasmarhát, rézgyűrűket, cethalfogakat, kagylót - mindig valamilyen általánosan használt tárgyat, amely eléggé tartósnak bizonyult, nehezen lehetett hamisítani, és minden darabja viszonylag egyforma volt.

A pénzként használt fizetőeszközök közül a fémek terjedtek el a legjobban, azok közül is eleinte a réz, az arany és az ezüst. Ezekből nincsen túl sok, nem túlságosan egyszerű hozzájuk jutni, könnyen alakíthatóak, darabolhatóak és szállíthatóak, tartós anyagok, azon­kívül az embereknek nincsen rá szükségük a mindennapi életben.

Az aranyat és az ezüstöt pénzként először rudak formájában hasz­nálták. Ez azonban azzal járt, hogy eladáskor külön-külön meg kellett vizsgálni minden rúd finomságát és súlyát. Hogy ezt a kényelmetlen­séget elkerüljék, a gazdag és közismert kereskedők bélyegzővel, veret­tel látták el a rudakat, s ezzel igazolták a súlyát, és hogy mennyi ara­nyat tartalmaz. Mezopotámiában már négyezer évvel ezelőtt ismerték a bélyegzett aranyat, vagyis az érme kezdetleges formáját.

1. poncolt verőtő, 2. vésett verőtő, 3. csipesz, 4. öntött lapka, 5. kalapács

Hérodotosz szerint Kroiszosz, a kis-ázsiai Lüdia mesés gazdagságú királya verette az első arany- és ezüstpénzt, feltételezhetően a Kr. e. 7. században. Kevéssel később a perzsák, majd a görög városállamok is használtak már aranypénzt. A pénzverés mindenhol királyi jog volt, vagyis kizárólag az uralkodók verethettek nemesfémből pénzérméket; a görögöknél pedig a városállam vette át ezt a szerepet. Az uralkodó, illetve a város szavatolta, hogy pénze valóban nemesfémből készült, és megfelelő súlyú. A görög városállamokban szokás volt, hogy a pénzér­me szélén körben domború kis vereteket készítettek, így látni lehetett, nem faragott-e le valaki egy kis darabot a fémből. Az érme képei és fel­iratai árulták el, honnan származik az adott fizetőeszköz.

A görög gyarmatosítás nyomán bekövetkező gazdasági fellendülés­nek köszönhető a vert pénzek elterjedése a Földközi-tenger egész me­dencéjében.

(József Róbert A pénz története c. könyve nyomán. In: Doba-Eszterág-Kojanitz: Történelem I. Forrásgyűjtemény képességfejlesztő feladatokkal. Műszaki Könyvkiadó, Bp.,  2005. 105. o.)

Odüsszeusz Ithakában

Odüsszeusz és a szirének

Odüsszeusz szíve összeszorult, amikor húsz esztendei távollét után újra Ithaka földjé­re lépett. Fiatal pásztor képében védelme­zője, Athéné fogadta. Az istennő elmond­ta neki, hogy népe, családja halottnak hi­szi. Ezért kérők serege ostromolja Pénelopét, a kezére pályáznak, hogy elfoglalhassák Odüsszeusz trónját. Be­költöztek a palotába, s úgy élnek ott, mintha csak otthon lennének. Pénelopénak eddig csel segítségével sikerült elkerülnie a házasságot. Megígérte kérőinek, hogy akkor jelenti be, kit választott, ha befejezte annak a szőnyegnek a szövését, amibe belekezdett. Csakhogy amit nap­közben szőtt, éjjelente titkon felfejtette. Az istennő azt is elmondta Odüsszeusznak, hogy fia, Télemakhosz apja keresésére indult.

Odüsszeuszt vén koldussá változtatta Athéné, s Eumaiosz kondáshoz küldte. Odüsszeusz itt töltött néhány napot, amíg Athéné megkereste Télemakhoszt, és apjához vezette. Odüsszeuszt fölkavarta a találkozás: csecsemőt hagyott otthon, s most érett ifjút tart karjaiban. Apa és fia haditervet eszelt ki, majd Télemakhosz visszatért a palotába.

Másnap reggel Odüsszeusz maga is a palotába tartott. Vén kutya feküdt az épület udvarán. A koldus közeled­tére fölemelte fejét, és szaglászni kezdett. Az ismerős illatot húsz év sem feledtette vele. Argosz fölismerte réges-rég nem látott gazdáját. Az öröm túlságosan nagy volt a hűséges állatnak: holtan esett össze az udvaron. Odüsszeusz letörölte az arcán végigcsorduló könny­cseppet, s belépett a palotába. A nagyteremben lakomá­zó, mulatozó kérők gúnyolni, sértegetni kezdték a kol­dust. Odüsszeusz még akkor is leplezte haragját, amikor az egyik ifjú megütötte. Saját házában némán tűrte a szitkokat.

Eurükleia, egykori dajkája sietett hozzá, hogy meg­mossa a lábát, ahogy azt a vendéglátás szabálya előírta. A dajka egy régi sebhelyről felismer­te királyát, de mielőtt megszólalt volna, Odüsszeusz hallgatásra intette. A kol­dusnak öltözött király hajnalban Pé­nelopé zokogására, és részeg kiálto­zásra ébredt. A kérők Télemakhosz meggyilkolását tervezték. Rájöttek, hogy az asszony becsapta őket, s kény­szeríteni akarták, hogy nyomban válasszon közülük férjet.

A trónteremben gyűltek össze. Péne­lopé kijelentette, csak olyan férfihoz megy feleségül, aki Odüsszeuszhoz fog­ható. Versenyt javasolt a kérőknek. An­nak nyújtja kezét, aki képes felajzani férje íját, s keresztüllő nyílvesszejével tizenkét fejsze fokán. Bárhogy igyekeztek azonban a kérők, nem tudták teljesíteni a feladatot. Még az íjat sem tudták kifeszíteni. Ekkor megszólalt a visszataszító külsejű, rongyokba öltözött koldus, és kérte, hadd tehessen ő is próbát. A kérők hatalmas nevetés közt gúnyolták-csúfolták a szegény csavar­gót. Odüsszeusz fel sem vette a szidalmakat, megra­gadta az íjat, könnyűszerrel felajzotta, és már lőtt is. A nyílvessző könnyedén átröppent a tizenkét fejsze fokán. A gúnykacajt döbbent csend váltotta fel.

Polüfémosz küklopsz megvakítása

Odüsszeusz ekkor levetette magáról ócska gúnyáját, és visszanyerte igazi külsejét. Télemakhosz és Eumaiosz, kezükben dárdákkal, odaléptek mellé. Tomboló vihar száguldott végig Ithakán, amidőn Odüsszeusz és fia halálra nyilazta a kérőket.

Pénelopé azonban bizalmatlan maradt. Nem ismerte föl Odüsszeuszt, húsz esztendeje nem látott urát. Az idegenben még mindig csak a koldust látta. Megparancsolta a szolgáknak, hogy vigyék át a király ágyát a nagyterembe, s ott ágyazzanak meg neki. Haragra gerjedt Odüsszeusz. Ezt az ágyat ő készítette a saját kezével, nem szedheti szét senki!

- De hát nem is tudják elmozdítani az ágyat - je­gyezte meg -, hiszen egyik lábát egy olyan olajfa­tönkből faragtam, amelynek a gyökerei még mindig a földben vannak.

Ezt a titkot csak Pénelopé és a férje ismerte, így az asszony elhitte végre, hogy Odüsszeusz áll előtte. A férfi boldog volt, hogy felesége hű maradt hozzá, és hogy fia ilyen bátran viselkedett. Rövid pihenő után újból kezébe vette a sziget fölötti uralmat, s Ithakán végre beköszöntött a nyu­galom és a jólét. Ettől kezdve Odüsszeusz, Pénelopé és Télemakhosz bol­dogan és békében éltek.

Parisz ítélete

Péleusz elrabolja Thetiszt

Valamikor réges-régen, amikor az istenek még szívesen jártak le az emberek közé, Péleusz, a mürmidónok hős királya feleségül vette Thetiszt, az egyik tengeri istennek, Néreusznak a leányát. Az ezüstcipellős Néreisz kezéért halhatatlan istenek vetélkedtek előbb. Zeusz és Poszeidón, de ezek lemondtak róla, amikor meghallották a jóslatot, hogy Thetisz gyermeke felül fogja múlni az apját. Az istennő nagyszülei, Ókeanosz és Téthüsz is beleegyeztek a házasságba, de Thetisz eleinte vonakodott attól, hogy halandó embernek legyen a felesége. Elrejtőzött a habokban kérője elől, ám Péleusz, megfogadva Kheirón, a bölcs kentaur tanácsát, egy barlangban leselkedett, amíg fel nem bukkant a tenger partján a Néreisz. Akkor már hiába öltötte fel kígyó és oroszlán, tűz és víz, majd végül ficánkoló tintahal alakját az istennő, nem mene­külhetett Péleusz elől, mert maga Zeusz döntött úgy, hogy halandóhoz kell férjhez mennie.

A Pélion ormán, Kheirón barlangjában tartották meg Péleusz és Thetisz lakodalmát. Ünnepi díszt öltött és fényes násznéppel telt meg a kentaur máskor magányos tanyája, drága poharak kerültek az asztal­ra, elefántcsontból volt a nászágy, ragyogóan hímzett, bíbor lepel rajta. Először a halandók hoztak nászajándékot, Thesszalia egész népe, félbe­hagyva minden munkát, sem a szőlőt nem kapálták, sem a fákat nem nyesték, sem a földeket nem szántották-boronálták aznap. Azután a halhatatlanok adták át ajándékaikat, elsőnek a vendéglátó kentaur, az erdő virágaiból font koszorúkat és a Pélion egy szép szál kőrisfájából faragott dárdát. Poszeidón két széltől fogant halhatatlan paripát, a Xanthoszt és a Balioszt ajándékozta a halandó vőlegénynek, a többi istenek fényes fegyvereket.

Miután a föld egyszerű népe elvonult, a halhatatlanok tovább mula­toztak. Ott volt Zeusz és Héra is, Aphrodité és Peithó, a rábeszélő hízelgés istennője, Pallasz Athéné és Arész, meg Phoibosz Apollón a Múzsák kara élén. A Múzsák zengő szóval nászdalt énekeltek, Apollón lantot pengetve kísérte őket. Majd a három Moira, a sors istennői mondtak jóséneket, miközben a Végzet fonalát pergették orsójukon: feltárva a jövőt, a még meg sem született Akhilleusz hőstetteit hirdették.

Az istenek pohárnoka, Ganümédész töltögette a kelyheket, a szépsé­gesen szép trójai királyfi, akit Zeusz sasmadara ragadott fel egykor az Olümposzra. Csak egyetlenegy istenség hiányzott a vendégseregből, Erisz, a viszály istennője, mert őt sem Péleusz, a vőlegény, sem Kheirón, a násznagy nem akarta meghívni.

Sértődötten ült márványszékében az istennő, távol a vidám lakomá­tól, elvonulva, mint az üsző, amelyet bögölycsípés vert of a nyájtól. De nem volt maradása, hol felállt, hol visszaült ismét, magát emésztve, majd a föld színét verte öklével. A sötét mélység zárait akarta feltörni, hogy kiszabaduljanak az olümposzi istenek régi ellenfelei, a titánok, és Zeusz fényes palotáját, az eget ostromolják újra. De a föld mélye néma maradt. Már-már maga nyúlt a tüzes villámhoz, hogy fenyegető­en emelje a magasba, de tűz és vas Héphaisztosz őrizetére van bízva, a viszály istennője nem fért hozzá. Fegyverzajjal, pajzsok tompa csatto­gásával akarta felriasztani a lakomázó isteneket, de Arész is közöttük ült, és így Erisznek cselhez kellett folyamodnia, hogy bosszút álljon a rajta esett sérelemért, és viszályt kellve a békésen lakomázók között, bebizonyítsa, hogy ő sem alábbvaló a meghívottaknál.

Eszébe jutottak ekkor az aranyalmák, amelyeket a Heszperiszek őriznek kertjükben ott, ahol a Nap esténként lenyugszik. Nem restellte a hosszú utat érte, a Heszperiszek almái közül szakított le egyet, majd - egyetlen szót karcolva rá - a lakodalmas házba gurította. Menten felborult a rend az istenek, de különösen az istennők között. Csábítóan csillogott az aranyalma, hogy mindnyájan megkívánták, kivált, amikor a feliratot is megpillantották, mert ez volt olvasható rajta:

- A legszebbnek!

- Engem illet az aranyalma! - mondta egyszerre három istennő is. Az egyik Héra volt, aki avval dicsekedhetett, hogy ő a legfőbb istennek, Zeusznak a felesége. A másik Pallasz Athéné, a szűz istennő, kinek szép szeméből sugárzott az értelem. A harmadik Aphrodité, a szerelem istennője, aki vágyódva nyújtotta kezét az aranyalma felé, azt állítva, hogy fia pajtásai, a pajkos Erószok küldték, senki másnak, csak neki, mert nála szebb senki nem lehet a világon.

Látta már Zeusz, hogy az istennők vetélkedése felborítja a szép egyetértést, s hogy a civakodásnak elejét vegye, szólította Hermészt, az istenek követét.

- Menj el Trójába, fiam - hagyta meg neki-, és keresd fel Priamosz király fiát, Pariszt, ott legelteti a nyájat az Ida hegyén! Vidd el neki az aranyalmát, és bízd rá nevemben a döntést: ő a legszebb férfi a halan­dók között, ítélje meg, melyik a legszebb istennő, és a győztes az ő kezéből vegye el a jutalmat!

Parisz ítélete

Felöltötte Hermész szárnyas saruját, kezébe vette a hírvivő pálcát meg az aranyalmát, és a három istennővel együtt útra kelt Trója felé. Ott találta a királyfit az Ida hegyén, mert Parisz a pásztorok között élt. Még születése előtt anyja, Hekabé azt álmodta, hogy égő fáklyát hozott a világra, melynek lángjából kígyók támadtak. A baljóslatú álmot úgy értelmezték, hogy az újszülött lángba fogja borítani hazáját, és ezért úgy határoztak, hogy nem maradhat életben. Királyi szolgákra bízták a kegyetlen parancs végrehajtását, de ezek megszánták a csecsemőt, nem ölték meg, hanem kitették az Ida hegyén az erdőben, olt pásztorok találtak rá, és fölnevelték. Szépséges ifjúvá serdült a gyermek, erejével és bátorságával kitűnt a pásztorok közül, s mert gyakran kelt társai védelmére, Alexandrosznak, „Férfivédőnek" is nevezték. Hosszú évek múlva egy versenyjátékra bement ugyan a városba, ott mindenkit legyőzött, és jóstehetségű nővére, Kasszandra felismerte benne a király­fit. De Pariszt akkor már Oinóné, a legszebb nimfa az Ida hegyén, Kebrenosznak, a folyóistennek a leánya méltatta szerelmére, s ezért nem maradt a városban, hanem visszatért feleségéhez, a pásztorok közé.

Akkor is az Ida hegyén legeltette Parisz a királyi nyájat, s miután a patak partján megszámolta a bikákat és a juhokat, visszavonult egy kissé a sziklás lejtőn a barlangba, leheveredett, kampós pásztorbotját maga mellé fektette, nádszálakból összerótt pásztorsípját ajkához il­lesztette, és a pásztorok szép szokása szerint Pán meg Hermész tisztele­tére játszott rajta. Csend volt, a kutyák sem ugattak, a bikák se bőgtek, csak Ékhó visszhangozta messziről a dallamot, míg a jóllakott állatok lomhán heverésztek körötte.

Akkor váratlanul Hermész alakja bontakozott ki előtte a sűrűből. Riadtan ugrott fel, nádsípját a barlang bejáratánál álló bükkfára akasz­totta, és menekülni akart, hogy ne kelljen szemtől szembe találkoznia az istennel. De Hermész már megszólította:

- Hagyd ott a nyájat, és dobd el a fejőedényt, lépj közelebb hozzánk, és válassz, melyik a legszebb a három istennő közül! A te ítéleted dönti el, hogy kit illet az aranyalma.

Tágra nyitotta szemét a pásztor, mert akkor már megpillantotta az istennőket is Hermész kíséretében, és alig tudott szépségükkel betelni. Tetőtől talpig szemügyre vette mind a hármat, szinte elvakította a ragyogás, de nem akart elhamarkodottan dönteni. Ekkor közelebb lépett hozzá Pallasz Athéné, és így szólt:

- Ha nekem ítéled az aranyalmát, minden művészetemre megtaníta­lak, és szülővárosod hős oltalmazójává teszlek!

- Én egész Ázsiát vetem uralmad alá, ha engem választasz - ígérte az istenek királyának a felesége, Héra.

De Aphrodité teljes szépségét feltárta Parisz előtt, és édes mosollyal suttogta a fülébe:

- Én a legszebb földi asszony szerelmével foglak megjutalmazni. Még be se fejezte szavait a szerelem istennője, s Parisz elbűvölten nekinyújtotta az aranyalmát. Gúnyosan mérte végig két vetélytársát Aph­rodité, és diadalittasan ellibegett. Sérelmüket szívükbe zárva a legyő­zöttek is távoztak Hermésszel.

A királyfi egyedül maradt, de nem volt nyugovása már többé. Egyre csak Aphrodité ígérete járt az eszében, s hiába hívta már hű szerelem­mel Oinóné, vele sem törődött. Szép szál tölgyeket válogatott az Ida hegyén, és rábízta a királyi udvar mesterére, Pherekloszra, hogy ácsol­jon belőlük hajót, s mikor ez elkészült, átkelt a Hellészpontoszon.

Vihar fenyegette, szélvész csapkodta, hullámok hányták-vetették a hajót, de Parisz minden veszéllyel szembeszállt, és az evezők szelték sebesen a habokat. Elhajóztak Thrákia, majd Makedonia partjai mel­lett, fel-feltünedeztek a távolból a görög városok, de Parisz nem enge­dett hosszabb pihenőt társainak, amíg az Eurótasz folyó torkolatáig és a folyó mentén épült Spártáig nem érkeztek. Ott aztán kiszállt a hajó­ból, megfürdött az Eurótasz jéghideg habjaiban, és egyenesen a királyi palota felé tartott.

Menelaosz király éppen Kréta szigetén járt, csak a felesége, Helené volt odahaza. A királyné csodálatos szépsége isteni származására val­lott. Anyját, Lédát, Tündareósz király feleségét, Zeusz hattyú alakjá­ban látogatta meg, és Léda két hattyútojást hozott a világra. Az egyik tojásból Helené és Klütaimnésztra, a másikból Kasztór és Polüdeukész kelt ki; Helené és Polüdeukész Zeusz gyermekei voltak, Klütaimnésztra és Kasztór a halandó Tündareósz királyé. Az ikernővéreket két testvér, Menelaosz és Agamemnon - Mükéné királya - vette feleségül. A két ikerfiú közül Polüdeukész halhatatlan volt, de nem tudta elviselni, hogy testvére meghaljon, és ezért megosztotta vele a halhatatlanságot: ők a Dioszkuroszok, „Zeusz fiai", akik felváltva egy-egy napot az élők között, egyet meg az Alvilágban töltenek.

Ezek voltak Helené testvérei, s két szép gyermeke nevelkedett Menelaosz házában. Hermioné és Nikosztratosz. De a tündöklő szépségű idegennek nem tudott ellenállni.

- Ki vagy, és honnét jössz? - kérdezte a vendéget. - Ismerek minden hőst a görögök földjén, de veled még sohasem találkoztam - tette hozzá, s már-már arra gondolt, hogy valamelyik ifjú isten, Erósz vagy Dionüszosz látogatott el hozzá.

Pariszt is elbűvölte Helené szépsége, és így felelt:

- Hallottad-e hírét a messze Phrügiában Trója városának, amelyet Poszeidón és Apollón emeltek egykor Laomedón királynak? Ott van az én hazám, a dúsgazdag Priamosz király fia, Laomedón unokája, Zeusz kedves fiának, Dardanosznak a leszármazottja vagyok. Apám nyáját őriztem az Ida hegyén, amikor megjelent három istennő előttem, hogy

tegyek igazságot pörükben, és mert Aphrodité javára ítéltem, téged ígért nekem jutalmul.

Lesütött szemmel rebegte a királyné:

- Ha így van, követem Aphrodité parancsát. Vigyél magaddal, hadd lássam meg én is a falakat, amelyeket istenek építettek!

Kétszer sem kellett ezt mondani: az éj leple alatt Parisz elrabolta Menelaosz vendégszerető házából a királynét, hajóra szállt ismét, és Helenével együtt tért vissza Trójába.

Reggel felébredt Hermioné, és nem találva anyját maga mellett, sírva fordult a szolgálókhoz:

- Hová lett anyám, miért hagyott itt engem?

Akkor már a szolgálók maguk is észrevették úrnőjük eltűnését, és aggódva keresték mindenfelé, de a könnyező leányt vigasztaló szóval igyekeztek megnyugtatni:

- Ne sírj, gyermekem, anyád elment, de nemsokára hazajön! A nim­fákhoz ment látogatóba, és hazaútban talán letért az útról, vagy virágot szed a réten, vagy megfürdik az Eurótasz habjaiban.

De felelt a leány:

- Ismerem a tisztást, ahol a nimfák járják táncukat, voltam a folyó partján is, és tudok minden utat, amely a rózsaligetbe és a virágos rétre visz, de sehol nem akadtam a nyomára. Ne biztassatok hát üres szóval, asszonyok!

Így telt el a nap, s már feltűntek az égen a csillagok; de Hermioné hiába várta haza anyját. S miután egész nap erdőn-mezőn őt kereste, fáradtan lepihent, és álomba sírdogálta magát. Kétféle kapun átjönnek az álmok az emberekhez: az egyik fényes szaruból van, a másik hófehér elefántcsontból, csalóka álmok lépnek ki ez utóbbin, de ami az elsőn halad át, megvalósul.

Nyugtalanul forgolódott álmában a leány, megfoghatatlan álomké­pek gyötörték, míg hirtelen úgy látta, hogy anyja áll meg ágya szélénél. Szemrehányóan szólította meg.

- Itt hagytál tegnap, és én ma reggeltől estig hegyen át, dombon át hiába kerestelek!

- Bocsáss meg nekem, gyermekem - felelte szomorúan az álomkép. - Az idegen férfi, akit házunkba fogadtunk tegnap, elrabolt, és elvitt magával.

Felugrott ágyából a leány, dajkáját kereste, de nem találta, futott ki a házból, s madarak húztak el a feje fölött.

- Szálljatok, madarak, szálljatok - kiáltott feléjük fennszóval -, s vigyétek el az én üzenetemet apámhoz, Menelaoszhoz: távollétében álnok idegen járt Spártában, és kifosztotta palotáját!

Amíg a madarak megvitték a hírt Kréta szigetére, Parisz hajója a megszöktetett asszonnyal és a rabolt kinccsel messze járt már, átszelte ismét a Hellészpontoszt, és kikötött Trójában.

Trója kitárt kapukkal fogadta a hazatérőt, csak Kasszandra, Priamosz leánya öltött gyászt, haját megtépdeste, és elhajította aranyos fátylát. Kasszandrát Apollón szerette egykor, és megajándékozta jóste­hetséggel, de mert a királyleány nem viszonozta szerelmét, az isten szörnyű átkot mondott saját ajándékára: lásson a jövőbe a királylány, de jóslatainak senki ne adjon hitelt!

Így most is hiába tárta fel Kasszandra, hogy milyen veszedelmet hoz Trójára, ha befogadja falai közé a spártai asszonyt: mindenki azt hitte, hogy őrület szállta meg, s maga Priamosz király záratta be, szigorú őrizetet rendelve melléje.

Parisz pedig nem tért vissza többé a pásztorok közé, hanem Oinónéről megfeledkezve, Helenével együtt a királyi palotában lakott azontúl.