|
Péleusz elrabolja Thetiszt |
Valamikor
réges-régen, amikor az istenek még szívesen jártak le az emberek közé, Péleusz, a mürmidónok
hős királya feleségül vette Thetiszt, az
egyik tengeri istennek, Néreusznak a leányát.
Az ezüstcipellős Néreisz kezéért
halhatatlan istenek vetélkedtek előbb. Zeusz és Poszeidón,
de ezek lemondtak róla, amikor meghallották a jóslatot, hogy Thetisz gyermeke felül fogja múlni az apját. Az
istennő nagyszülei, Ókeanosz és Téthüsz is beleegyeztek a házasságba, de Thetisz eleinte vonakodott attól, hogy halandó
embernek legyen a felesége. Elrejtőzött a habokban kérője elől, ám Péleusz, megfogadva Kheirón, a bölcs kentaur tanácsát, egy barlangban leselkedett, amíg
fel nem bukkant a tenger partján a Néreisz. Akkor
már hiába öltötte fel kígyó és oroszlán, tűz és víz, majd végül ficánkoló
tintahal alakját az istennő, nem menekülhetett Péleusz
elől, mert maga Zeusz döntött úgy, hogy
halandóhoz kell férjhez mennie.
A Pélion ormán, Kheirón
barlangjában tartották meg Péleusz és
Thetisz lakodalmát. Ünnepi díszt öltött
és fényes násznéppel telt meg a kentaur máskor magányos tanyája, drága poharak
kerültek az asztalra, elefántcsontból volt a nászágy, ragyogóan hímzett, bíbor
lepel rajta. Először a halandók hoztak nászajándékot, Thesszalia egész népe, félbehagyva minden munkát, sem a szőlőt nem
kapálták, sem a fákat nem nyesték, sem a földeket nem szántották-boronálták
aznap. Azután a halhatatlanok adták át ajándékaikat, elsőnek a vendéglátó
kentaur, az erdő virágaiból font koszorúkat és a Pélion egy szép szál kőrisfájából faragott dárdát. Poszeidón két széltől fogant halhatatlan
paripát, a Xanthoszt és a Balioszt ajándékozta a halandó vőlegénynek, a többi
istenek fényes fegyvereket.
Miután a
föld egyszerű népe
elvonult, a halhatatlanok tovább mulatoztak. Ott volt Zeusz és Héra is, Aphrodité és
Peithó, a rábeszélő hízelgés istennője, Pallasz Athéné és Arész, meg Phoibosz Apollón a
Múzsák kara élén. A Múzsák zengő szóval nászdalt énekeltek, Apollón lantot
pengetve kísérte őket. Majd a három Moira, a
sors istennői mondtak jóséneket, miközben a Végzet fonalát pergették orsójukon:
feltárva a jövőt, a még meg sem született Akhilleusz hőstetteit hirdették.
Az istenek
pohárnoka, Ganümédész töltögette a kelyheket,
a szépségesen szép trójai királyfi, akit Zeusz sasmadara
ragadott fel egykor az Olümposzra.
Csak egyetlenegy istenség hiányzott a vendégseregből,
Erisz, a viszály istennője, mert őt sem Péleusz, a vőlegény, sem Kheirón, a násznagy
nem akarta meghívni.
Sértődötten ült
márványszékében az istennő, távol a vidám lakomától,
elvonulva, mint az üsző, amelyet bögölycsípés vert of a nyájtól. De nem volt maradása,
hol felállt, hol visszaült ismét, magát emésztve, majd a föld színét verte
öklével. A sötét mélység zárait akarta feltörni, hogy kiszabaduljanak az olümposzi istenek régi ellenfelei, a titánok, és Zeusz fényes palotáját, az eget
ostromolják újra. De a föld mélye néma
maradt. Már-már maga nyúlt a tüzes villámhoz, hogy fenyegetően emelje a magasba,
de tűz és vas Héphaisztosz őrizetére van bízva,
a viszály istennője nem fért hozzá. Fegyverzajjal, pajzsok tompa csattogásával
akarta felriasztani a lakomázó isteneket, de Arész
is közöttük ült, és így Erisznek cselhez
kellett folyamodnia, hogy bosszút álljon a rajta esett sérelemért, és viszályt
kellve a békésen lakomázók között, bebizonyítsa, hogy ő sem alábbvaló a meghívottaknál.
Eszébe jutottak
ekkor az aranyalmák, amelyeket a Heszperiszek őriznek
kertjükben ott, ahol a Nap esténként lenyugszik. Nem restellte a hosszú utat érte, a Heszperiszek
almái közül szakított le egyet, majd -
egyetlen szót karcolva rá - a lakodalmas
házba gurította. Menten felborult a rend az istenek, de különösen az istennők között.
Csábítóan csillogott az aranyalma, hogy mindnyájan megkívánták, kivált, amikor a
feliratot is megpillantották, mert ez volt olvasható rajta:
- A legszebbnek!
- Engem illet az aranyalma! - mondta egyszerre három istennő is.
Az egyik Héra volt,
aki avval
dicsekedhetett, hogy ő a legfőbb istennek, Zeusznak a felesége. A másik Pallasz Athéné, a szűz istennő, kinek szép
szeméből sugárzott az értelem. A harmadik Aphrodité, a szerelem istennője, aki
vágyódva nyújtotta kezét az aranyalma felé, azt állítva, hogy fia pajtásai, a pajkos
Erószok küldték, senki másnak, csak neki, mert nála szebb senki nem lehet a világon.
Látta már Zeusz,
hogy az istennők vetélkedése felborítja a szép egyetértést, s hogy a civakodásnak
elejét vegye, szólította Hermészt, az istenek követét.
- Menj el Trójába, fiam - hagyta meg neki-, és keresd fel Priamosz király fiát, Pariszt, ott legelteti a nyájat az Ida hegyén! Vidd el neki az
aranyalmát, és bízd rá nevemben a döntést: ő a legszebb férfi a halandók
között, ítélje meg, melyik a legszebb istennő, és a győztes az ő kezéből vegye el a jutalmat!
|
Parisz ítélete |
Felöltötte Hermész
szárnyas saruját, kezébe vette a hírvivő pálcát meg az aranyalmát, és a három
istennővel együtt útra kelt Trója felé. Ott találta a királyfit az Ida hegyén,
mert Parisz a pásztorok között élt. Még
születése előtt anyja, Hekabé azt
álmodta, hogy égő fáklyát hozott a világra,
melynek lángjából kígyók támadtak. A baljóslatú álmot úgy értelmezték, hogy az
újszülött lángba fogja borítani hazáját, és ezért úgy határoztak, hogy nem
maradhat életben. Királyi szolgákra bízták a kegyetlen parancs végrehajtását, de
ezek megszánták a csecsemőt, nem ölték meg, hanem kitették az Ida hegyén az
erdőben, olt pásztorok találtak rá, és fölnevelték. Szépséges ifjúvá serdült a gyermek,
erejével és bátorságával kitűnt a pásztorok közül, s mert gyakran kelt társai
védelmére, Alexandrosznak, „Férfivédőnek"
is nevezték. Hosszú évek múlva egy versenyjátékra bement ugyan a városba, ott
mindenkit legyőzött, és jóstehetségű nővére, Kasszandra felismerte benne a királyfit.
De Pariszt akkor már Oinóné, a legszebb nimfa az Ida hegyén, Kebrenosznak, a folyóistennek a leánya méltatta
szerelmére, s ezért nem maradt a városban, hanem visszatért feleségéhez, a pásztorok
közé.
Akkor is az Ida
hegyén legeltette Parisz a királyi
nyájat, s miután a patak partján megszámolta a bikákat és a juhokat,
visszavonult egy kissé a sziklás lejtőn a barlangba, leheveredett, kampós
pásztorbotját maga mellé fektette, nádszálakból összerótt pásztorsípját ajkához
illesztette, és a pásztorok szép szokása szerint Pán meg Hermész tiszteletére
játszott rajta. Csend volt, a kutyák sem ugattak, a bikák se bőgtek, csak Ékhó visszhangozta messziről a dallamot, míg a jóllakott
állatok lomhán heverésztek körötte.
Akkor váratlanul
Hermész alakja bontakozott ki előtte a sűrűből. Riadtan ugrott fel, nádsípját a
barlang bejáratánál álló bükkfára akasztotta, és menekülni akart, hogy ne
kelljen szemtől szembe találkoznia az istennel. De Hermész már megszólította:
- Hagyd ott a nyájat, és dobd el a fejőedényt,
lépj közelebb hozzánk, és válassz, melyik a legszebb a három istennő közül! A
te ítéleted dönti el,
hogy kit
illet az aranyalma.
Tágra nyitotta szemét a pásztor,
mert akkor már megpillantotta az istennőket is Hermész kíséretében, és alig
tudott szépségükkel betelni. Tetőtől talpig szemügyre vette mind a hármat,
szinte elvakította a ragyogás, de nem akart elhamarkodottan dönteni. Ekkor
közelebb lépett hozzá Pallasz Athéné, és
így szólt:
- Ha nekem ítéled az aranyalmát,
minden művészetemre megtanítalak, és szülővárosod hős oltalmazójává teszlek!
- Én egész Ázsiát vetem uralmad
alá, ha engem választasz - ígérte az
istenek királyának a felesége, Héra.
De Aphrodité teljes szépségét feltárta
Parisz előtt, és édes mosollyal suttogta a
fülébe:
- Én a legszebb földi asszony
szerelmével foglak megjutalmazni. Még be se fejezte szavait a szerelem
istennője, s Parisz elbűvölten nekinyújtotta az aranyalmát. Gúnyosan
mérte végig két vetélytársát Aphrodité, és diadalittasan
ellibegett. Sérelmüket szívükbe zárva a legyőzöttek is távoztak Hermésszel.
A királyfi egyedül
maradt, de nem volt nyugovása már többé. Egyre csak Aphrodité ígérete járt az
eszében, s hiába hívta már hű szerelemmel Oinóné,
vele sem törődött. Szép szál tölgyeket válogatott az Ida hegyén, és
rábízta a királyi udvar mesterére, Pherekloszra,
hogy ácsoljon belőlük hajót, s mikor ez elkészült, átkelt a Hellészpontoszon.
Vihar fenyegette,
szélvész csapkodta, hullámok hányták-vetették a hajót, de Parisz minden veszéllyel szembeszállt, és az
evezők szelték sebesen a habokat. Elhajóztak Thrákia,
majd Makedonia partjai mellett,
fel-feltünedeztek a távolból a görög városok, de Parisz nem engedett hosszabb pihenőt társainak, amíg az Eurótasz folyó torkolatáig és a folyó mentén
épült Spártáig nem érkeztek. Ott aztán
kiszállt a hajóból, megfürdött az Eurótasz jéghideg
habjaiban, és egyenesen a királyi palota felé tartott.
Menelaosz
király éppen Kréta
szigetén járt, csak a felesége, Helené volt
odahaza. A királyné csodálatos szépsége isteni származására vallott. Anyját,
Lédát, Tündareósz király feleségét, Zeusz
hattyú alakjában látogatta meg, és Léda két hattyútojást hozott a világra. Az
egyik tojásból Helené és Klütaimnésztra, a másikból Kasztór és Polüdeukész
kelt ki; Helené és Polüdeukész Zeusz gyermekei voltak, Klütaimnésztra és Kasztór a halandó Tündareósz királyé.
Az ikernővéreket két testvér, Menelaosz és
Agamemnon - Mükéné királya - vette feleségül. A két ikerfiú közül Polüdeukész halhatatlan volt, de nem tudta
elviselni, hogy testvére meghaljon, és ezért megosztotta vele a halhatatlanságot:
ők a Dioszkuroszok, „Zeusz fiai",
akik felváltva egy-egy napot az élők között, egyet
meg az Alvilágban töltenek.
Ezek voltak Helené testvérei, s két szép gyermeke
nevelkedett Menelaosz házában. Hermioné és Nikosztratosz.
De a tündöklő szépségű idegennek nem tudott ellenállni.
- Ki vagy, és honnét jössz? - kérdezte a vendéget. - Ismerek minden hőst a görögök földjén, de veled még sohasem
találkoztam - tette hozzá, s már-már arra
gondolt, hogy valamelyik ifjú isten, Erósz vagy Dionüszosz látogatott el hozzá.
Pariszt is elbűvölte Helené szépsége,
és így felelt:
- Hallottad-e hírét a messze Phrügiában Trója városának, amelyet Poszeidón és Apollón emeltek egykor Laomedón királynak? Ott van az én hazám, a dúsgazdag Priamosz király fia, Laomedón unokája, Zeusz kedves fiának, Dardanosznak a leszármazottja vagyok. Apám nyáját őriztem az Ida hegyén, amikor megjelent három istennő
előttem, hogy
tegyek igazságot pörükben, és mert
Aphrodité javára ítéltem, téged ígért nekem
jutalmul.
Lesütött szemmel rebegte a királyné:
- Ha így van, követem Aphrodité
parancsát. Vigyél magaddal, hadd lássam meg én is a falakat, amelyeket istenek
építettek!
Kétszer sem kellett ezt mondani:
az éj leple alatt Parisz elrabolta Menelaosz vendégszerető házából a királynét,
hajóra szállt ismét, és Helenével együtt
tért vissza Trójába.
Reggel felébredt Hermioné, és nem találva anyját maga mellett,
sírva fordult a szolgálókhoz:
- Hová lett anyám, miért hagyott itt engem?
Akkor már a szolgálók maguk is észrevették
úrnőjük eltűnését, és aggódva keresték mindenfelé, de a könnyező leányt
vigasztaló szóval igyekeztek megnyugtatni:
- Ne sírj, gyermekem, anyád
elment, de nemsokára hazajön! A nimfákhoz ment látogatóba, és hazaútban talán letért az útról, vagy virágot
szed a réten, vagy megfürdik az Eurótasz habjaiban.
De felelt a leány:
- Ismerem a tisztást, ahol a nimfák
járják táncukat, voltam a folyó partján is, és tudok minden utat, amely a rózsaligetbe
és a virágos rétre visz, de sehol nem akadtam a nyomára. Ne biztassatok hát
üres szóval, asszonyok!
Így telt el a nap, s
már feltűntek az égen a csillagok; de Hermioné hiába
várta haza anyját. S miután egész nap erdőn-mezőn őt kereste, fáradtan
lepihent, és álomba sírdogálta magát. Kétféle kapun átjönnek az álmok az
emberekhez: az egyik fényes szaruból van, a másik hófehér elefántcsontból, csalóka
álmok lépnek ki ez utóbbin, de ami az elsőn halad át, megvalósul.
Nyugtalanul
forgolódott álmában a leány, megfoghatatlan álomképek gyötörték, míg hirtelen
úgy látta, hogy anyja áll meg ágya szélénél. Szemrehányóan szólította meg.
- Itt hagytál tegnap, és én ma reggeltől
estig hegyen át, dombon át hiába kerestelek!
- Bocsáss meg nekem, gyermekem - felelte szomorúan az álomkép. - Az idegen férfi, akit házunkba fogadtunk
tegnap, elrabolt, és elvitt magával.
Felugrott ágyából a leány,
dajkáját kereste, de nem találta, futott
ki a házból, s madarak húztak el a feje fölött.
- Szálljatok, madarak, szálljatok - kiáltott feléjük fennszóval -, s vigyétek el az én üzenetemet apámhoz, Menelaoszhoz:
távollétében álnok idegen járt Spártában, és kifosztotta palotáját!
Amíg a madarak megvitték a hírt
Kréta szigetére, Parisz hajója a megszöktetett
asszonnyal és a rabolt kinccsel messze járt már, átszelte ismét a Hellészpontoszt, és kikötött Trójában.
Trója kitárt kapukkal fogadta a hazatérőt, csak
Kasszandra, Priamosz leánya öltött
gyászt, haját megtépdeste, és elhajította aranyos fátylát. Kasszandrát Apollón
szerette egykor, és megajándékozta jóstehetséggel, de mert a királyleány nem
viszonozta szerelmét, az isten szörnyű átkot mondott saját ajándékára: lásson a
jövőbe a királylány, de jóslatainak senki ne adjon hitelt!
Így most is hiába tárta fel Kasszandra, hogy milyen
veszedelmet hoz Trójára, ha befogadja falai közé a spártai asszonyt: mindenki
azt hitte, hogy őrület szállta meg, s maga Priamosz
király záratta be, szigorú őrizetet rendelve melléje.
Parisz pedig nem tért vissza többé a pásztorok közé, hanem
Oinónéről megfeledkezve, Helenével együtt a királyi palotában lakott
azontúl.