Parisz ítélete

Péleusz elrabolja Thetiszt

Valamikor réges-régen, amikor az istenek még szívesen jártak le az emberek közé, Péleusz, a mürmidónok hős királya feleségül vette Thetiszt, az egyik tengeri istennek, Néreusznak a leányát. Az ezüstcipellős Néreisz kezéért halhatatlan istenek vetélkedtek előbb. Zeusz és Poszeidón, de ezek lemondtak róla, amikor meghallották a jóslatot, hogy Thetisz gyermeke felül fogja múlni az apját. Az istennő nagyszülei, Ókeanosz és Téthüsz is beleegyeztek a házasságba, de Thetisz eleinte vonakodott attól, hogy halandó embernek legyen a felesége. Elrejtőzött a habokban kérője elől, ám Péleusz, megfogadva Kheirón, a bölcs kentaur tanácsát, egy barlangban leselkedett, amíg fel nem bukkant a tenger partján a Néreisz. Akkor már hiába öltötte fel kígyó és oroszlán, tűz és víz, majd végül ficánkoló tintahal alakját az istennő, nem mene­külhetett Péleusz elől, mert maga Zeusz döntött úgy, hogy halandóhoz kell férjhez mennie.

A Pélion ormán, Kheirón barlangjában tartották meg Péleusz és Thetisz lakodalmát. Ünnepi díszt öltött és fényes násznéppel telt meg a kentaur máskor magányos tanyája, drága poharak kerültek az asztal­ra, elefántcsontból volt a nászágy, ragyogóan hímzett, bíbor lepel rajta. Először a halandók hoztak nászajándékot, Thesszalia egész népe, félbe­hagyva minden munkát, sem a szőlőt nem kapálták, sem a fákat nem nyesték, sem a földeket nem szántották-boronálták aznap. Azután a halhatatlanok adták át ajándékaikat, elsőnek a vendéglátó kentaur, az erdő virágaiból font koszorúkat és a Pélion egy szép szál kőrisfájából faragott dárdát. Poszeidón két széltől fogant halhatatlan paripát, a Xanthoszt és a Balioszt ajándékozta a halandó vőlegénynek, a többi istenek fényes fegyvereket.

Miután a föld egyszerű népe elvonult, a halhatatlanok tovább mula­toztak. Ott volt Zeusz és Héra is, Aphrodité és Peithó, a rábeszélő hízelgés istennője, Pallasz Athéné és Arész, meg Phoibosz Apollón a Múzsák kara élén. A Múzsák zengő szóval nászdalt énekeltek, Apollón lantot pengetve kísérte őket. Majd a három Moira, a sors istennői mondtak jóséneket, miközben a Végzet fonalát pergették orsójukon: feltárva a jövőt, a még meg sem született Akhilleusz hőstetteit hirdették.

Az istenek pohárnoka, Ganümédész töltögette a kelyheket, a szépsé­gesen szép trójai királyfi, akit Zeusz sasmadara ragadott fel egykor az Olümposzra. Csak egyetlenegy istenség hiányzott a vendégseregből, Erisz, a viszály istennője, mert őt sem Péleusz, a vőlegény, sem Kheirón, a násznagy nem akarta meghívni.

Sértődötten ült márványszékében az istennő, távol a vidám lakomá­tól, elvonulva, mint az üsző, amelyet bögölycsípés vert of a nyájtól. De nem volt maradása, hol felállt, hol visszaült ismét, magát emésztve, majd a föld színét verte öklével. A sötét mélység zárait akarta feltörni, hogy kiszabaduljanak az olümposzi istenek régi ellenfelei, a titánok, és Zeusz fényes palotáját, az eget ostromolják újra. De a föld mélye néma maradt. Már-már maga nyúlt a tüzes villámhoz, hogy fenyegető­en emelje a magasba, de tűz és vas Héphaisztosz őrizetére van bízva, a viszály istennője nem fért hozzá. Fegyverzajjal, pajzsok tompa csatto­gásával akarta felriasztani a lakomázó isteneket, de Arész is közöttük ült, és így Erisznek cselhez kellett folyamodnia, hogy bosszút álljon a rajta esett sérelemért, és viszályt kellve a békésen lakomázók között, bebizonyítsa, hogy ő sem alábbvaló a meghívottaknál.

Eszébe jutottak ekkor az aranyalmák, amelyeket a Heszperiszek őriznek kertjükben ott, ahol a Nap esténként lenyugszik. Nem restellte a hosszú utat érte, a Heszperiszek almái közül szakított le egyet, majd - egyetlen szót karcolva rá - a lakodalmas házba gurította. Menten felborult a rend az istenek, de különösen az istennők között. Csábítóan csillogott az aranyalma, hogy mindnyájan megkívánták, kivált, amikor a feliratot is megpillantották, mert ez volt olvasható rajta:

- A legszebbnek!

- Engem illet az aranyalma! - mondta egyszerre három istennő is. Az egyik Héra volt, aki avval dicsekedhetett, hogy ő a legfőbb istennek, Zeusznak a felesége. A másik Pallasz Athéné, a szűz istennő, kinek szép szeméből sugárzott az értelem. A harmadik Aphrodité, a szerelem istennője, aki vágyódva nyújtotta kezét az aranyalma felé, azt állítva, hogy fia pajtásai, a pajkos Erószok küldték, senki másnak, csak neki, mert nála szebb senki nem lehet a világon.

Látta már Zeusz, hogy az istennők vetélkedése felborítja a szép egyetértést, s hogy a civakodásnak elejét vegye, szólította Hermészt, az istenek követét.

- Menj el Trójába, fiam - hagyta meg neki-, és keresd fel Priamosz király fiát, Pariszt, ott legelteti a nyájat az Ida hegyén! Vidd el neki az aranyalmát, és bízd rá nevemben a döntést: ő a legszebb férfi a halan­dók között, ítélje meg, melyik a legszebb istennő, és a győztes az ő kezéből vegye el a jutalmat!

Parisz ítélete

Felöltötte Hermész szárnyas saruját, kezébe vette a hírvivő pálcát meg az aranyalmát, és a három istennővel együtt útra kelt Trója felé. Ott találta a királyfit az Ida hegyén, mert Parisz a pásztorok között élt. Még születése előtt anyja, Hekabé azt álmodta, hogy égő fáklyát hozott a világra, melynek lángjából kígyók támadtak. A baljóslatú álmot úgy értelmezték, hogy az újszülött lángba fogja borítani hazáját, és ezért úgy határoztak, hogy nem maradhat életben. Királyi szolgákra bízták a kegyetlen parancs végrehajtását, de ezek megszánták a csecsemőt, nem ölték meg, hanem kitették az Ida hegyén az erdőben, olt pásztorok találtak rá, és fölnevelték. Szépséges ifjúvá serdült a gyermek, erejével és bátorságával kitűnt a pásztorok közül, s mert gyakran kelt társai védelmére, Alexandrosznak, „Férfivédőnek" is nevezték. Hosszú évek múlva egy versenyjátékra bement ugyan a városba, ott mindenkit legyőzött, és jóstehetségű nővére, Kasszandra felismerte benne a király­fit. De Pariszt akkor már Oinóné, a legszebb nimfa az Ida hegyén, Kebrenosznak, a folyóistennek a leánya méltatta szerelmére, s ezért nem maradt a városban, hanem visszatért feleségéhez, a pásztorok közé.

Akkor is az Ida hegyén legeltette Parisz a királyi nyájat, s miután a patak partján megszámolta a bikákat és a juhokat, visszavonult egy kissé a sziklás lejtőn a barlangba, leheveredett, kampós pásztorbotját maga mellé fektette, nádszálakból összerótt pásztorsípját ajkához il­lesztette, és a pásztorok szép szokása szerint Pán meg Hermész tisztele­tére játszott rajta. Csend volt, a kutyák sem ugattak, a bikák se bőgtek, csak Ékhó visszhangozta messziről a dallamot, míg a jóllakott állatok lomhán heverésztek körötte.

Akkor váratlanul Hermész alakja bontakozott ki előtte a sűrűből. Riadtan ugrott fel, nádsípját a barlang bejáratánál álló bükkfára akasz­totta, és menekülni akart, hogy ne kelljen szemtől szembe találkoznia az istennel. De Hermész már megszólította:

- Hagyd ott a nyájat, és dobd el a fejőedényt, lépj közelebb hozzánk, és válassz, melyik a legszebb a három istennő közül! A te ítéleted dönti el, hogy kit illet az aranyalma.

Tágra nyitotta szemét a pásztor, mert akkor már megpillantotta az istennőket is Hermész kíséretében, és alig tudott szépségükkel betelni. Tetőtől talpig szemügyre vette mind a hármat, szinte elvakította a ragyogás, de nem akart elhamarkodottan dönteni. Ekkor közelebb lépett hozzá Pallasz Athéné, és így szólt:

- Ha nekem ítéled az aranyalmát, minden művészetemre megtaníta­lak, és szülővárosod hős oltalmazójává teszlek!

- Én egész Ázsiát vetem uralmad alá, ha engem választasz - ígérte az istenek királyának a felesége, Héra.

De Aphrodité teljes szépségét feltárta Parisz előtt, és édes mosollyal suttogta a fülébe:

- Én a legszebb földi asszony szerelmével foglak megjutalmazni. Még be se fejezte szavait a szerelem istennője, s Parisz elbűvölten nekinyújtotta az aranyalmát. Gúnyosan mérte végig két vetélytársát Aph­rodité, és diadalittasan ellibegett. Sérelmüket szívükbe zárva a legyő­zöttek is távoztak Hermésszel.

A királyfi egyedül maradt, de nem volt nyugovása már többé. Egyre csak Aphrodité ígérete járt az eszében, s hiába hívta már hű szerelem­mel Oinóné, vele sem törődött. Szép szál tölgyeket válogatott az Ida hegyén, és rábízta a királyi udvar mesterére, Pherekloszra, hogy ácsol­jon belőlük hajót, s mikor ez elkészült, átkelt a Hellészpontoszon.

Vihar fenyegette, szélvész csapkodta, hullámok hányták-vetették a hajót, de Parisz minden veszéllyel szembeszállt, és az evezők szelték sebesen a habokat. Elhajóztak Thrákia, majd Makedonia partjai mel­lett, fel-feltünedeztek a távolból a görög városok, de Parisz nem enge­dett hosszabb pihenőt társainak, amíg az Eurótasz folyó torkolatáig és a folyó mentén épült Spártáig nem érkeztek. Ott aztán kiszállt a hajó­ból, megfürdött az Eurótasz jéghideg habjaiban, és egyenesen a királyi palota felé tartott.

Menelaosz király éppen Kréta szigetén járt, csak a felesége, Helené volt odahaza. A királyné csodálatos szépsége isteni származására val­lott. Anyját, Lédát, Tündareósz király feleségét, Zeusz hattyú alakjá­ban látogatta meg, és Léda két hattyútojást hozott a világra. Az egyik tojásból Helené és Klütaimnésztra, a másikból Kasztór és Polüdeukész kelt ki; Helené és Polüdeukész Zeusz gyermekei voltak, Klütaimnésztra és Kasztór a halandó Tündareósz királyé. Az ikernővéreket két testvér, Menelaosz és Agamemnon - Mükéné királya - vette feleségül. A két ikerfiú közül Polüdeukész halhatatlan volt, de nem tudta elviselni, hogy testvére meghaljon, és ezért megosztotta vele a halhatatlanságot: ők a Dioszkuroszok, „Zeusz fiai", akik felváltva egy-egy napot az élők között, egyet meg az Alvilágban töltenek.

Ezek voltak Helené testvérei, s két szép gyermeke nevelkedett Menelaosz házában. Hermioné és Nikosztratosz. De a tündöklő szépségű idegennek nem tudott ellenállni.

- Ki vagy, és honnét jössz? - kérdezte a vendéget. - Ismerek minden hőst a görögök földjén, de veled még sohasem találkoztam - tette hozzá, s már-már arra gondolt, hogy valamelyik ifjú isten, Erósz vagy Dionüszosz látogatott el hozzá.

Pariszt is elbűvölte Helené szépsége, és így felelt:

- Hallottad-e hírét a messze Phrügiában Trója városának, amelyet Poszeidón és Apollón emeltek egykor Laomedón királynak? Ott van az én hazám, a dúsgazdag Priamosz király fia, Laomedón unokája, Zeusz kedves fiának, Dardanosznak a leszármazottja vagyok. Apám nyáját őriztem az Ida hegyén, amikor megjelent három istennő előttem, hogy

tegyek igazságot pörükben, és mert Aphrodité javára ítéltem, téged ígért nekem jutalmul.

Lesütött szemmel rebegte a királyné:

- Ha így van, követem Aphrodité parancsát. Vigyél magaddal, hadd lássam meg én is a falakat, amelyeket istenek építettek!

Kétszer sem kellett ezt mondani: az éj leple alatt Parisz elrabolta Menelaosz vendégszerető házából a királynét, hajóra szállt ismét, és Helenével együtt tért vissza Trójába.

Reggel felébredt Hermioné, és nem találva anyját maga mellett, sírva fordult a szolgálókhoz:

- Hová lett anyám, miért hagyott itt engem?

Akkor már a szolgálók maguk is észrevették úrnőjük eltűnését, és aggódva keresték mindenfelé, de a könnyező leányt vigasztaló szóval igyekeztek megnyugtatni:

- Ne sírj, gyermekem, anyád elment, de nemsokára hazajön! A nim­fákhoz ment látogatóba, és hazaútban talán letért az útról, vagy virágot szed a réten, vagy megfürdik az Eurótasz habjaiban.

De felelt a leány:

- Ismerem a tisztást, ahol a nimfák járják táncukat, voltam a folyó partján is, és tudok minden utat, amely a rózsaligetbe és a virágos rétre visz, de sehol nem akadtam a nyomára. Ne biztassatok hát üres szóval, asszonyok!

Így telt el a nap, s már feltűntek az égen a csillagok; de Hermioné hiába várta haza anyját. S miután egész nap erdőn-mezőn őt kereste, fáradtan lepihent, és álomba sírdogálta magát. Kétféle kapun átjönnek az álmok az emberekhez: az egyik fényes szaruból van, a másik hófehér elefántcsontból, csalóka álmok lépnek ki ez utóbbin, de ami az elsőn halad át, megvalósul.

Nyugtalanul forgolódott álmában a leány, megfoghatatlan álomké­pek gyötörték, míg hirtelen úgy látta, hogy anyja áll meg ágya szélénél. Szemrehányóan szólította meg.

- Itt hagytál tegnap, és én ma reggeltől estig hegyen át, dombon át hiába kerestelek!

- Bocsáss meg nekem, gyermekem - felelte szomorúan az álomkép. - Az idegen férfi, akit házunkba fogadtunk tegnap, elrabolt, és elvitt magával.

Felugrott ágyából a leány, dajkáját kereste, de nem találta, futott ki a házból, s madarak húztak el a feje fölött.

- Szálljatok, madarak, szálljatok - kiáltott feléjük fennszóval -, s vigyétek el az én üzenetemet apámhoz, Menelaoszhoz: távollétében álnok idegen járt Spártában, és kifosztotta palotáját!

Amíg a madarak megvitték a hírt Kréta szigetére, Parisz hajója a megszöktetett asszonnyal és a rabolt kinccsel messze járt már, átszelte ismét a Hellészpontoszt, és kikötött Trójában.

Trója kitárt kapukkal fogadta a hazatérőt, csak Kasszandra, Priamosz leánya öltött gyászt, haját megtépdeste, és elhajította aranyos fátylát. Kasszandrát Apollón szerette egykor, és megajándékozta jóste­hetséggel, de mert a királyleány nem viszonozta szerelmét, az isten szörnyű átkot mondott saját ajándékára: lásson a jövőbe a királylány, de jóslatainak senki ne adjon hitelt!

Így most is hiába tárta fel Kasszandra, hogy milyen veszedelmet hoz Trójára, ha befogadja falai közé a spártai asszonyt: mindenki azt hitte, hogy őrület szállta meg, s maga Priamosz király záratta be, szigorú őrizetet rendelve melléje.

Parisz pedig nem tért vissza többé a pásztorok közé, hanem Oinónéről megfeledkezve, Helenével együtt a királyi palotában lakott azontúl.