Imre király esete öccsével, Endrével

III. Béla király halála után a magyarok egybegyűltek, és fiát, Im­rét választották királlyá. Imre király arra igyekezett, hogy min­denben atyja példáját kövesse.

De a pártoskodó urak addig tüzelték Endrét, a király öccsét, amíg bátyja ellen hadat nem indított.

Imre király levéllel is, követek útján is csöndesítette öccsét, de hiába, mert Endre vérszemet kapott, ugyanis a főemberek egy ré­sze és a sereg az ő pártjára állott.

Amikor a király belátta, hogy jó szóval békét nem teremthet, ő is elindította seregét, és szembeszállott az öccsével. De bizony ki­csiny volt a királyi sereg, s még azok az urak is nagyon féltek Endre seregétől, akik a király mellett maradtak. Mind azt mondogatták Imre királynak:

- Uram, Imre király, azt tanácsoljuk, menekülj el, mert bizony veszélyben van az életed!

De a király nem hallgatott rájuk. Bátran felállította a sereget, bár látta, hogy az öccsének sokkal több katonája van.

Hirtelen a királynak merész gondolata támadt. Gondolatát nem árulta el az uraknak, csak azt mondta nekik:

- Ne jöjjön utánam senki! Várjatok itt rám egy ideig.

Azzal levetette fegyverzetét, fejébe tette a királyi koronát, ke­zébe vette a királyi pálcát, és megindult egyedül Endre herceg tá­bora felé. Amikor odaért, így kiáltott a katonákra:

- Ihol vagyok, vitézlő férfiak! Kicsoda közületek, aki kezét akarná vetni a királyi vérre? Kicsoda akarná közületek azt bánta­ni, akit Szent Istvánnak szentsége ebbe a méltóságba hozott? Nem Imre vagyok én, hanem Szent István királynak helytartója, az ő unokája és örököse. A ti végzésetekből és Istennek akaratából vagyok én magyar király. Ki ellen fogtok ez okáért fegyvert, atyámfiai, magyar vitézek? Hagyjátok el pokol-szándékoto­kat! Nem királyotok, atyátok akarok lenni.

Amikor a pártütők a királyt meglátták, és szavait meghallották, mind félreállottak, és tágas utat nyitottak előtte. Senki rá kezet vetni nem mert, de még csak meg sem moccantak. Néhányan nagy csöndesen bocsánatot kértek őfelségétől.

A király pedig egyenesen a herceg sátorába ment, és Endre herceget saját kezével elfogta. Kivezette a sátorból, az őrségnek átadta, és később az egyik várában őriztette.

Amikor a pártütők ezt látták, mindnyájan a király lába elé bo­rultak, és tőle bocsánatot kértek. Imre király pedig, aki nemcsak bátor, hanem kegyes is volt, a pártütőknek megbocsátott.

[In: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Móra Kiadó, Bp., 2002. 117-118. o.]