László király és a leányrabló kun
|
Szent László ábrázolása a Képes Krónikában |
Szép szál ifjú volt László
vitéz. Ha felült a lovára, egy fejjel magasabb volt, mint a bajtársai; s ha megszólalt,
bizony az egész sereg meghallotta a hangját. Úgy
csengett az, mint a nemes érc. Egyszer azt üzente neki a király, hogy menjen a segítségére, mert betört az
ellenség. A cudar rabló kunok voltak, akiknek sem országuk, sem hazájuk nem volt,
abból éltek, amit mástól elraboltak. László vitéz, mint
a szélvész,
olyan gyorsan ott termett a csatatéren.
A kunok pedig felmentek egy hegynek a
tetejére.
Iszonyú sok kincset raboltak össze, s már-már visszamentek
az országukba, de akkor jött László vitéz.
-
Megálljatok, rablók! - kiáltott rájuk
László vitéz. - Innen ugyan nem eresztünk
haza.
A kunok azt hitték, hogy hamar elbánnak a magyarokkal,
de nem sokáig hitték. László vitéz iszonyú kardja olyan sort vágott
köztük, hogy egész szekérútnak bevált az. Amerre ő járt, ott meg nem maradt a kun.
Úgy
szaladtak, mintha tüzes istennyila csapott volna közéjük. László vitéz pedig
üldözte őket, s akit utolért, annak kettéhasította a gonosz fejét. Egyszer csak
megpillant egy kun vitézt, aki egy magyar leányt rabolt el, azt vitte a nyergében.
Megsarkantyúzta
a lovát, s utánaugratott.
De jó lova volt a kunnak, s alig
tudta elérni. Odakiáltott a leánynak:
-
Magyar leány, rántsd le azt a
kunt a lováról!
A magyar leány nemhiába volt
magyar
leány, mindjárt lerántotta a kun vitézt a lováról.
Akkor László vitéz hamarosan végzett a kunnal, pedig az sem volt gyáva legény. No de László vitéz még sokkal különb volt
nála.
A magyar leány sírva köszönte meg László vitéznek, hogy megszabadította
őt a kun rablótól. László vitéz pedig visszavitte őt az anyjához, aki már
kétségbe volt esve a leánya miatt.
|
Szent László és a kun harca - freskórészlet a tereskei templomból |
A tordai hasadék
Nagy harcot vívott László király Erdélyben a kunok ellen, s
egyszer Torda mellett nagy vereség érte. Futott
a magyar sereg,
futott maga a király is. Ott vágtattak a Torda feletti
hegyélen, elöl a magyarok, nyomukban
mindenütt a vérszomjas kunok.
Hátrapillant Szent
László, s hát látja, hogy a kunok annyira a nyomába értek, hogy fejszéjükkel csaknem levághatják. Ekkor a király felsóhajt,
és imával fordul az egek Urához:
-
Szabadíts meg, Uram, éretted harcoltam!
És íme, Isten
meghallgatta imáját, csodát tett! Ahogy hajdan Mózesnek a Vörös-tengert
kettéválasztotta, úgy repesztette ketté a hegyet Szent Lászlónak.
Rettenve rántották vissza lovukat a kunok, mert egy
szempillantás alatt a király és köztük toronymagasságú üreg tátongott.
A király lova
patkójának helyét még évszázadok múltán is jól látták, és az arra járóknak
mindig mutogatták.
László király vizet fakaszt a pusztában
Egyszer egy pusztaságban ment László
király a vitézeivel. A nap forrón sütött le a földre. A fák levelei elfonnyadtak,
a fű kiégett, és nem volt víz sehol a nagy pusztaságon. László király vitézei
majd meghaltak a szomjúságtól. A nyelvük odaszáradt a szájuk padlásához.
Megálltak, s szomorúan mondták:
-
Vitéz László király, ha te nem segítesz rajtunk, mind szomjan veszünk! ... Irgalmas, jó király, ne engedd, hogy
elpusztuljunk!
Ekkor László király az ég felé emelte
szemeit. Imára kulcsolta össze a kezét, s
halkan imádkozott. A vitézek is letérdepeltek, ők is imádkoztak. László király
pedig odament a sziklához, s megérintette a kardjával.
Ebben a pillanatban a szikla oldalából
kristálytiszta forrás buggyant ki. Ezerféle színben csillogott-villogott.
Mintha csalogatta volna a szomjas vitézeket:
-
Jertek és igyatok, szegény magyar vitézek!
Vége volt
a szomjúság égető kínjainak. A vitézek sisakjaikba fogták fel az üdítő vizet,
és nagy mohósággal ittak belőle. Az Isten újra megmutatta, hogy milyen kedves
néki László király.