Három történet Szent Lászlóról

László király és a leányrabló kun

 

Szent László ábrázolása a Képes Krónikában

 Szép szál ifjú volt László vitéz. Ha felült a lovára, egy fejjel magasabb volt, mint a bajtársai; s ha megszó­lalt, bizony az egész sereg meghal­lotta a hangját. Úgy csengett az, mint a nemes érc. Egyszer azt üzente neki a király, hogy menjen a segítségére, mert betört az ellenség. A cudar rab­ló kunok voltak, akiknek sem orszá­guk, sem hazájuk nem volt, abból él­tek, amit mástól elraboltak. László vitéz, mint a szélvész, olyan gyorsan ott termett a csatatéren.

A kunok pedig felmentek egy hegynek a tetejére. Iszonyú sok kin­cset raboltak össze, s már-már vis­szamentek az országukba, de akkor jött László vitéz.

- Megálljatok, rablók! - kiáltott rájuk László vitéz. - Innen ugyan nem eresztünk haza.

A kunok azt hitték, hogy hamar elbánnak a magyarokkal, de nem sokáig hitték. László vitéz iszonyú kardja olyan sort vágott köztük, hogy egész szekérútnak bevált az. Amerre ő járt, ott meg nem maradt a kun.

Úgy szaladtak, mintha tüzes is­tennyila csapott volna közéjük. László vitéz pedig üldözte őket, s akit utolért, annak kettéhasította a gonosz fejét. Egyszer csak megpil­lant egy kun vitézt, aki egy magyar leányt rabolt el, azt vitte a nyergé­ben.

Megsarkantyúzta a lovát, s utána­ugratott. De jó lova volt a kunnak, s alig tudta elérni. Odakiáltott a leánynak:

- Magyar leány, rántsd le azt a kunt a lováról!

A magyar leány nemhiába volt magyar leány, mindjárt lerántotta a kun vitézt a lováról. Akkor László vitéz hamarosan végzett a kunnal, pedig az sem volt gyáva legény. No de László vitéz még sokkal különb volt nála.

Szent László harca a kunnal - freskórészlet a székelyderzsi templomból

A magyar leány sírva köszönte meg László vitéznek, hogy megszabadította őt a kun rablótól. László vitéz pedig visszavitte őt az anyjához, aki már kétségbe volt esve a leánya miatt.

Szent László és a kun harca - freskórészlet a tereskei templomból

A tordai hasadék

Nagy harcot vívott László király Erdélyben a kunok ellen, s egyszer Torda mellett nagy vereség érte. Futott a magyar sereg, futott maga a király is. Ott vágtattak a Torda feletti hegyélen, elöl a magyarok, nyomukban mindenütt a vérszomjas kunok.

Hátrapillant Szent László, s hát látja, hogy a kunok annyira a nyomába értek, hogy fejszéjükkel csaknem le­vághatják. Ekkor a király felsóhajt, és imával fordul az egek Urához:

- Szabadíts meg, Uram, éretted harcoltam!

És íme, Isten meghallgatta imáját, csodát tett! Ahogy hajdan Mózesnek a Vörös-tengert kettéválasztotta, úgy repesztette ketté a hegyet Szent Lászlónak.

Rettenve rántották vissza lovukat a kunok, mert egy szempillantás alatt a király és köztük toronymagasságú üreg tátongott.

A király lova patkójának helyét még évszázadok múltán is jól látták, és az arra járóknak mindig mutogat­ták.

Szent László az Anjou-magyar Legendáriumban

László király vizet fakaszt a pusztában

Egyszer egy pusztaságban ment László király a vitézeivel. A nap for­rón sütött le a földre. A fák levelei el­fonnyadtak, a fű kiégett, és nem volt víz sehol a nagy pusztaságon. László király vitézei majd meg­haltak a szomjúságtól. A nyelvük odaszáradt a szájuk padlásához. Megálltak, s szomorúan mond­ták:

- Vitéz László király, ha te nem segítesz rajtunk, mind szomjan veszünk! ... Irgalmas, jó király, ne en­gedd, hogy elpusztuljunk!

Ekkor László király az ég felé emelte szemeit. Imára kulcsolta ös­sze a kezét, s halkan imádkozott. A vitézek is letérdepeltek, ők is imádkoztak. László király pedig odament a sziklához, s megérintette a kardjával.

Ebben a pillanatban a szikla olda­lából kristálytiszta forrás buggyant ki. Ezerféle színben csillogott-villogott. Mintha csalogatta volna a szomjas vitézeket:

- Jertek és igyatok, szegény ma­gyar vitézek!

Vége volt a szomjúság égető kín­jainak. A vitézek sisakjaikba fogták fel az üdítő vizet, és nagy mohósággal ittak belőle. Az Isten újra megmutatta, hogy milyen kedves néki László király.

Szent László csodás csatái az Anjou-magyar Legendáriumban