A felvilágosodás arcai 2. - Felvilágosult uralkodók

A 16-17. században az „atlanti térség" országai egyre gazdagabbak lettek. Átala­kult, modernizálódott az ipar, a kereskedelem, a közlekedés. Ugyanakkor Európa más országai az atlanti térségtől elmaradva csak lassan haladtak előre. Ezeknek a „peremterületeknek" néhány országában az uralkodók azt a célt tűzték maguk elé, hogy saját hatalmukat és vele az egész feudális rendszert a fejlett országok­hoz való „felzárkózással" erősítsék meg.

Nagy Péter (1689-1725)

I. Nagy Péter cár

Korai képviselőjük I. (Nagy) Péter cár ugyan még nem ismerte a felvilágosodás eszméit, de az ellene lázadók leverésével megszerzett korlátlan hatalmát az elma­radott Oroszország felzárkóztatására akarta felhasználni. Kétszer is beutazta Eu­rópát, hogy személyesen ismerkedjen meg a kor új vívmányaival. Hollandia egyik hajógyárában még munkásként is dolgozott. Miután hazatért, külföldi ipa­rosokat, tudósokat hívott országába. Utakat építtetett, csatornákat ásatott, posztó ­és hajómanufaktúrákat létesített. Kiépítette az orosz hadiflottát. A nemesi ifjak számára iskolákat alapított. Erőszakkal kényszerítette az orosz nemeseket az európai szokások, ruházat, hajviselet átvételére, hogy a nyugati államokkal megkönnyítse a kereskedést. Péter Oroszország határait a Balti-tengerig akarta kiter­jeszteni. Ezért háborút indított a svédek ellen. Csaknem tíz esztendeig tartó válto­zó kimenetelű csatározások után a cári seregek győzelmet arattak a svédek felett.

Ezután Péter az ország fővárosát Moszkvából a Balti-tenger partjára, az újonnan épült gyönyörű városba, Szentpétervárra helyezte át.

Orosz Birodalom terjeszkedése 1700-ig

 Nagy Frigyes (1740-1786)

II. Nagy Frigyes porosz király

Nagy Péter erőszakos ön­kényuralkodóként próbálta a nyugati gazdaság vívmányait és a nyugati műveltséget Oroszországban meghonosí­tani. Ezzel szemben a porosz II. (Nagy) Frigyes már a francia felvilágosodás rajon­gó híve volt. Ifjúkorától a francia irodalmon nevelke­dett. S egész életében híve maradt a felvilágosodásnak. Berlintől nem messze egy szőlőhegyen királyi kastélyt építtetett: a Sans-soucit [szan­szuszit] (francia szó, jelenté­se: gond nélkül). Itt látta ven­dégül művelt barátait. Köztük a francia felvilágosodás kivá­lóságait. Hosszú ideig lakott Sans-souciban Voltaire, a ki­rálynak legbensőségesebb ta­nácsadója és levelezőtársa.

Sans-souci kastély

Frigyes többtucat kötetet kitevő levelet, cikket, tanulmányt írt. Nem anyanyelvén - németül -, hanem a "felvilágosodás nyelvén": franciául. Műveiben a felvilágo­sodás gondolatait képviselte. XIV. Lajos még azt hirdette: „A király akarata tör­vény". Frigyes ezzel szemben azt vallotta: a király az állam első szolgája, akinek legfőbb kötelessége, hogy népének hasznára munkálkodjék.

A felvilágosodás hatása uralkodásában is megmutatkozott. Országában bizto­sította a vallásszabadságot. Bárki bármelyik vallás híve lehetett. Nagy súlyt he­lyezett a népoktatásra. Ezért tanítóképző intézeteket szervezett. A gazdaság fej­lesztésére is számos intézkedést tett. Igyekezett Poroszországot felzárkóztatni Európa fejlettebb államaihoz. 900 falut építtetett addig lakatlan vidékeken. Királyi rendeletben utasította a parasztokat eperfák ültetésére és ezzel együtt selyem­hernyó-tenyésztésre. Többszáz állami manufaktúrát alapított. Az állam jövedel­mének növelése érdekében bevezette az áruk árához hozzáadott fogyasztási adót. Aki a létszükségleteket kielégítő élelmiszereket vásárolt, annak kevés adót; aki élvezeti cikkeket (pl. dohányt és kávét), annak magas fogyasztási adót kellett fi­zetnie.

Bár Frigyes felvilágosult uralkodó volt, ugyanúgy korlátlan hatalmat gyakorolt, mint XIV. Lajos vagy I. Péter. Minden államügyet a saját kezében összpontosí­tott. Minisztereinek a királyi utasításokat kellett végrehajtaniuk. Nagy Frigyest tekintjük a felvilágosult abszolutizmus első képviselőjének.

A felvilágosult abszolutizmus a felvilágosodás eszméit nem a feudális viszo­nyok megszüntetésére, hanem a nemesség kiváltságos helyzetének megszilárdítá­sára használta fel. Így tett Nagy Frigyes is. A felvilágosodás híveként elítélte a jobbágyrendszert, de mint uralkodó felszámolni nem akarta. (Az általa létreho­zott független bíróságok azonban megvédték a jobbágyokat a törvénytelen zakla­tásoktól.) Támogatta az ipart és a kereskedelmet, de nem engedte, hogy a polgá­rok a nemesi rendbe emelkedjenek. A nemesektől viszont földbirtokaik gondos vezetését és a katonáskodást várta el. Nem látta szívesen részvételüket a kereske­delmi vállalkozásokban.

Frigyes életében a legnagyobb szerepet a háborúk játszották. Poroszországot eu­rópai nagyhatalommá akarta tenni. Ehhez elsősorban a Habsburgok európai ural­mát kellett visszaszorítani. Ezért királlyá koronázása után csakhamar elfoglalta a „Habsburg-korona ékét" - Sziléziát. Ezt követően Mária Terézia magyar és oszt­rák seregeivel, majd a szászokkal, oroszokkal, franciákkal, bajorokkal vívott hosszú éveken át váltakozó sikerű háborúkat. Végül is Poroszország elismert nagyhatalom lett, Frigyest pedig rendkívüli hadtudományi felkészültsége és kitű­nő hadvezéri képességei világhíressé tették. Egész Európában „Nagy Frigyes­nek" kezdték nevezni.

Európa „peremterületein" Nagy Frigyeshez hasonlóan más országokban is trónra kerültek a felvilágosult abszolutizmus követői. A Habsburg birodalomban: Mária Terézia (1740-1780), majd fia II. József (1780-1790). (Róluk később még tanu­lunk.)

Nagy Katalin (1762-1796)

II. Nagy Katalin cárnő

Oroszországban pedig II. Katalin, aki jól ismerte a felvilágoso­dás irodalmát. Levelezett Voltaire-rel és Diderot-val is. Európaivá akarta tenni Oroszországot. Utakat építtetett, manufaktúrákat létesített, iskolákat alapított. A jobbágyokat azonban nem szabadította fel. Ellenkezőleg: törvénnyel szentesítette a földesurak korlátlan hatalmát jobbágyaik fölött.

Sikeres háborúkat vívott a Török Birodalom ellen és beavatkozott a Lengyel­országban kitört polgárháborúba. Ennek következménye lett, hogy a három felvi­lágosult uralkodó Nagy Frigyes, Nagy Katalin és Mária Terézia felosztotta egymás között az egykor erős és hatalmas Lengyelországot. (Az 1772. évi első fel­osztást két további követte - 1793-ban, majd 1795-ben.)

[Szebenyi Péter: Felzárkózás és felvilágosodás. In: Foki Tamás - Szebenyi Péter - Ujvári Pál: Az újkor. Segédkönyv általános iskolák tanulói számára. Bp., Korona Kiadó 1999. 23-26. o.]

A francia felvilágosodás arcai

Montesquieu

A híres politikai gondolkodó, Montesquieu [monteszkijő] (1689-1755) a kor szellemiségének sok jellemzőjét egyesítette magában. Bordeaux [bordó] melletti ősi kastélyában laboratóriumot rendezett be, ahol természettudományi kísérlete­ket végzett (Tanulmányozta pl. a mohák eredetét és a madarak légzési módját.). A jó polgár gondosságával és ügyszeretetével irányította a gazdálkodást kiterjedt szőlőbirtokain. S közben pompás könyvtárában az abszolutista rendszert szellemesen bíráló könyvön dolgozott. A Perzsa levelekben két képzeletbeli perzsa főúr számolt be párizsi tapasztalatairól. A kerettörténet alkalmat adott Montesquieu-nek ahhoz, hogy a kívülálló tárgyilagosságával mutathassa be kora társa­dalmának visszásságait: a laza erkölcsöket, a francia törvényhozás és bíráskodás elavultságát.

A Perzsa levelek csakhamar a felvilágosult polgárok és nemesek népszerű olvasmányává vált. A sikeren felbuzdulva Montesquieu évekre Párizsba költözött. Majd utazgatni kezdett Európában. Bejárta az egész kontinenst. Eljutott Magyarországra is. A legnagyobb hatást Anglia, az angol államberendezkedés tette rá. Hazatérve könyvet írt A törvények szelleméről. Ebben kifejtette, hogy csak az az állam működhet eredményesen, amelyben mások (pl. az országgyűlés) hozzák a törvényeket, mások (pl. állami hivatalok) gondoskodnak a törvények végrehaj­tásáról és megint mások (pl. a bíróságok) a végrehajtás ellenőrzéséről.

Francois-Marie Arouet, azaz Voltaire

A felvilágosodás kezdeteinek legnagyobb hatású alakja Voltaire [volter] (1694-­1778) jómódú, művelt polgári családból származott. Már fiatalon a párizsi szalo­nok kedvence lett szellemességéért, csípős humoráért. Miután egy főúrral összekülönbözött, a Bastille-ba (básztíj) zárták, és csak úgy engedték ki, ha megígérte, hogy egy időre elhagyja Franciaországot. Három évig Angliában élt.

Megismerkedett az angol polgári királysággal, olvasta Newton és más tudó­sok műveit. Hazatérve megír­ta tapasztalatait. Angliát pél­daképül állította a feudális Franciaország elé. Könyvét betiltották, de ő tántoríthatat­lanul hirdette a felvilágosodás eszméit. Terjesztette Newton tanait, ostorozta a francia társadalom visszásságait, kigú­nyolta a tudományos gondol­kodás ellenfeleit. Éles hangon bírálta az egyház felvilágoso­dást gátló tevékenységét. Há­rom évig a felvilágosodás hí­vének, II. (Nagy)Frigyes porosz királynak (1740-1786) udvarában élt, azután a fran­cia határhoz közel, egy kis svájci faluban telepedett le.

Denis Diderot

A francia felvilágosodás nagyszabású, híres alkotása a nagy Enciklopédia, teljes címén az Enciklopédia, avagy a tudományok, művészetek és mesterségek értel­mező szótára. Kezdeményezője és fáradhatatlan szerkesztője, Diderot [didró] (1713-1784) szintén polgári családban született. Apja egy kelet-franciaországi kisvárosban kézműves volt. A fiatal Diderot szülővárosában, majd Párizsban folytatta tanulmányait, azután leckéket adott és főleg angolból fordítgatott. A kor felvilágosult ifjaival együtt eljárt a párizsi kávéházakba és a könyvkereskedők boltjaiba beszélgetni, vitatkozni, tanulni. Sokoldalú műveltségre tett szert. Ezért, amikor egy neves könyvkereskedő elhatározta, hogy franciára fordíttatja a kor­szak legnépszerűbb angol enciklopédiáját, a munkával Diderot-t bízta meg. Ő szívesen vállalta a feladatot, de azt javasolta, hogy ne érjék be az angol munka egyszerű átvételével, hanem készítsenek egy önálló „mindentudó" francia encik­lopédiát, amely magában foglalja azokat a korszerű ismereteket, amelyeket a tu­dományokról, a művészetekről és a mesterségekről tudni érdemes.

A munkálatok elindultak, és több mint 900 oldalon megjelent az első, majd a második kötet. Az Enciklopédia a művelt közönség körében hatalmas sikert aratott, de a felvilágosodás ellenségei, a jezsuiták és a párizsi egyetem pro­fesszorai támadási indítottak ellene. Ennek hatására a kormány betiltotta az első két kötetet. Az olvasók azonban követelték a folytatást. Gazdag polgárok pénz­zel is támogatták az Enciklopédia kiadását. S egyre többen jelentkeztek munkatársnak is. Voltak közöttük híres tudósok, írók, történészek, jogászok, művé­szek, orvosok, felvilágosodott papok, nagyvállalkozók és egyszerű mesterem­berek. Így azután napvilágot láttak a következő kötetek. A 7. kötet megjelenése után az Enciklopédia megint betiltásra került. Ezután szerkesztése és nyomtatá­sa titokban folytatódott, de végül-több mint húsz éves munka eredményeként­ megjelent a teljes mű 28 vaskos kötetben. A 60 000 címszót tartalmazó hatalmas sorozat írásában száznál is többen vettek részt. Maga Diderot, a vállalkozás lelke, mintegy 1200 cikk szerzője volt. Egész életét, ragyogó tehetségét csaknem kizá­rólag az Enciklopédiának szentelte. Az Enciklopédia hatása túllépett Franciaor­szág határain. Nemcsak a művelt főurak és polgárok, hanem a legtöbb európai uralkodó könyvtárában is helyet kapott.

A felvilágosodás első képviselői a királyi önkényuralomnak (az abszolutizmusnak) és a középkori gondolkodásmódnak üzentek hadat. Rousseau [russzó] (1712-1778) azonban már a polgári társadalmat is kritikusan szemlélte. Ő pol­gári családban látott napvilágot. (Apja Gentben órásmester volt.) Harmincéves, amikor a felvilágosodás „fővárosában", Párizsban próbál szerencsét. Kísérőzenét szerez Voltaire egyik színdarabjához. Operáját a királyi udvarban is bemutatják. Zenei cikkeket ír az Enciklopédiába.

Jean-Jacques Rousseau

Igazi hírnévre azzal az értekezésével tett szert, amelyben feltette a kérdést: „Használt-e az emberiségnek a tudományok, a művészetek, az ipar fejlődése?" A kérdésre nemmel válaszolt. „Vissza a természethez!" - hirdette. S kiegészítette azzal: a „természetes állapot" az emberek közötti egyenlőség.

A társadalmi szerződés című híres művében arról írt, hogy az igazságos tár­sadalomnak a szabad és egyenjogú polgárok, valamint a polgárok és az uralkodó „szerződésén" - társadalmi megegyezésén - kell nyugodnia. Emile [emil] című könyvében pedig arról, hogy a gyerekeket a természet megismerésére és a termé­szet törvényeinek megfelelően kell nevelni. (Minden életkorban azt tanítani ne­kik, ami a leginkább érdekli őket.)

Rousseau tehát nemcsak bírálta korának társadalmát, gondolatai a társada­lom átalakítását célozták. Eszméit a következő évek forradalmai próbálták megvalósítani.

[Dr. Szebenyi Péter: Az újkor szellemi élete nyomán. In: Foki Tamás-Szebenyi Péter-Ujvári Pál: Az újkor. Segédkönyv általános iskolai tanulók számára. Korona Kiadó, Bp., 1999. 19-22. o.]

Miért támogatta a francia királyság az amerikai köztársaság megszületését?

A regényrészletben szereplő Pierre Caron de Beaumarchais-t [bomársé] mint A sevillai borbély és a Figaro házassága című vígjátékok szerzőjét ismerjük. Sokáig a francia király titkos szolgálatában állt.

Pierre Caron de Beaumarchais mint a francia kormány titkos ügy­nöke az utóbbi időben Londonban tartózkodott. Sötét, némileg piszkos és nem túlságosan jelentékeny ügy volt, amire a fürge, ügyes urat fel­használták. Idejének csak egy kis ré­szét vette igénybe a dolog, és elég szabad ideje maradt, hogy kidolgoz­zon egy ennél sokkal fontosabb ter­vet.

Mióta III. György angol király és amerikai gyarmatai között kitört a nagy viszály, Pierre Caron de Beaumarchais szenvedélyes állást foglalt az amerikaiak - a felkelők - mellett. Mint oly sok értelmiségi Párizsban, sőt magában Londonban, ő is úgy üdvözölte a „bostoniakat”, az „insurgenseket”, mint akik a francia és az angol bölcselők nagy eszméinek megvalósításáért küzdenek. Ezek a férfiak eltökélték, hogy egyszerű, ter­mészetes életet fognak élni a londoni és a párizsi élet helyett, ahol a meg­rögzött szokások, az előítéletek és a zsarnoki önkény megnyomorítja az emberi létet. Az Újvilág férfiai a szabadságra, az értelemre és a termé­szetre akarták alapozni államrend­jüket. Ezeket a férfiakat akarta az angol király tűzzel-vassal nemes szán­dékuktól eltéríteni.

Pierre nemcsak szájával és szívével támogatta az amerikaiakat, de tetteivel is előmozdította ügyüket. Szívesen látták London társasági köreiben mindenütt, a konzervatív és liberális vezérférfiakkal egyaránt jó barátságban volt, és alkalma nyílt, hogy beletekintsen a gyarmatokkal támadt viszály számos részletébe. Gazdag anyagot hordott össze, rendezte, levonta belőle következtetéseit, és anélkül, hogy ezzel valaki megbízta volna, jelentéseket küldött róla XVI. Lajosnak és minisztereinek; jelentései kitűnőek voltak, világosak, széles látókört és a dolgokban való jártasságot árultak el. Ha Pierre most akkori jelentéseire és emlékirataira visszagondolt, azzal hízeleghetett magának, hogy ő, a fogadatlan titkos ügynök, már a kezdet kezdetétől fogva jobban felismerte az angol-amerikai viszály lényegét, mint a király hivatalos követe. Jövendöléseit az események igazolták.

Ő ugyanis minden egyes jelentést, amelyet Versailles-ba [verszájba] küldött, végső következtetésként azzal a felszólítással zárt, hogy a kormány haladéktalanul támogassa a felkelőket - Anglia gyöngítésére. Az angolok viszálya gyarmataikkal pompás alkalom volt Franciaországnak, hogy semmissé tegye azt a nyomorúságos békekötést, amelyet Anglia tizenkét évvel annak előtte rákényszerített^.

Természetesen Pierre jól tudta, hogy a francia kormány nyíltan nem foghatja pártját az amerikai lázadóknak. Ez háborúba sodorta volna Angliával, amihez pedig sem hajóraja, sem hadserege nem volt elég erős, pénzügyei siralmas állapotáról nem is beszélve. De Pierre még ebben a nehéz helyzetben is talált kivezető utat.

Elégedetten mosolygott. Jelentéseinek megírásában, tanácsaiban az a becsületes szándék vezette, hogy segítsen az amerikaiaknak, és támogassa a szabadság és az ész ügyét. De néha megesik, hogy az eszményi törekvések némi anyagi haszonnal járnak. Aki kivetnivalót talál abban, hogy valaki a jó ügyön keres, az bolond. Ő, Pierre, nem bolond. Az élelmes üzletember és a cselszövéshez szokott politikai ügynök érzékével már kezdettől megszimatolta, hogy aki - ha módjával is - élesztgeti a szabadság tüzét, annak a dolog nemcsak eszmei, de anyagi hasznot is hajt.

Franciaország még nem kockáztathatta a háborút Angliával, ezt Pierre világosan látta; s ezért arra igyekezett rábírni a francia kormányt, hogy egyelőre csak titokban támogassa az amerikaiakat anélkül, hogy beleártaná magát a dologba. Magánosok, üzletemberek kell hogy szállítsák a fegyvert és más szükséges hadianyagot a felkelőknek, üzletemberek, akik a saját szakállukra és veszélyükre dolgoznak, de akiket titokban a francia kormány pénzzel és mindenképpen támogat.

Hosszas huzavona után, amikor Pierre már azt hitte, hogy tervei sohasem fogják megnyerni Vergennes [verzsan] gróf, a külügyminiszter tetszését, végezetül minden úgy fordult, ahogy számította. Ma végre a miniszter elszánta rá magát, megbízta a vállalat megszervezésével - úgy, ahogy ő indítványozta. Pierre mától fogva a francia király titkos meghatalmazottja, ha a felkelőknek fegyvert és egyéb hadianyagot kínál.

Meg volt elégedve önmagával. Leleményesen kieszelte, jól előkészítette a dolgot, és a miniszterrel folytatott nehéz tárgyalásra méltóképp rátette a koronát.

A felkelőknek sok mindenre szükségük volt. Felszerelésük nyomorúságos, gyáraik alig, teljesítőképessége azoknak is csekély. Nem kisebb dolgot kívántak, mint harmincezer ember teljes felszerelését. Képesek-e ő és üzlettársai ennyi tömérdek hadianyagot beszerezni és tengeren túlra átszállítani? - kérdezte a miniszter.

- Hogyne, hogyne - vágta rá nyomban Pierre merészen, és folytatta: - Persze feltéve, ha előnyös feltételekkel juthatunk fegyverekhez a királyi hadszertárból, és pénzügyileg sem kezelnek bennünket szűkmarkúan.

- Majd érintkezésbe lép a hadügyminiszterrel - jelentette ki Vergennes gróf, és ezzel a beszélgetés kényes ponthoz érkezett. - Milyen összegű anyagi támogatásra tart számot a kormány részéről? - kérdezte Pierre-től.

Pierre úgy határozott, hogy csak akkor vág bele a vállalkozásba, ha legalább egymillió frankot kap a kormánytól hozzájárulás címén. Most azonban, hogy a miniszter komoly formában rá akarta bízni ezt a roppant szállítást, már látta, hogy eddig csak játszadozott az egész tervvel, és jóllehet el volt ragadtatva a hatalmas és megtisztelő feladattól, mégis félelem fogta el: vajon az ő tőkéje és hitele elegendő-e egy ilyen óriási vállalkozáshoz? Harmincezer ember hadfelszerelése szállításához egymillió frank nevetséges alaptőke. Ha pedig többet kér, ha túl sokat kér, talán oda az egész terv.

Míg látszólagos nyugalommal szemlélte a miniszter várakozó, mosolygós ábrázatát, villámgyorsan újból fontolóra vette, mekkora összeget kérjen.

- Azt hiszem, hárommillió elegendő - mondta.

Kurta szünet következett, a két férfi egymás arcát vizsgálta. ,Most dől el Amerika sorsa és az enyém" - gondolta Pierre ...

- Kétmilliót ígérhetünk önnek - mondta végül a miniszter. - Egymilliót mi magunk adunk, a másik milliót megszerezzük a spanyoloktól.

(Regényrészlet Lion Feuchtwanger Rókák a szőlőben c. regényéből. In:Történelmi olvasókönyv 7. osztály, Korona Kiadó, Bp., 1994.)

Mi a felvilágosodás?

A felvilágosodás a 17-18. század meghatározó eszmerendszere a gondolkodók körében. Egy korabeli német filozófus ezt így foglalja össze:

A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! [latin: Merj gondolkodni!] Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata. [...] A felvilágosodáshoz azonban semmi egyéb nem kell, csak szabadság, annak is a legártalmatlanabb formája: nevezetesen az ész minden kérésben való nyilvános használatának szabadsága.

[Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás?, 1784]

A felvilágosodás maga után vonta a politikáról, az ország kormányzásáról való újszerű gondolkodást. Az angol John Locke [Dzson Lák] a következőket írta polgári kormányzatról:

Az emberek [...] teljesen egyenlőnek és szabadnak születtek. Minden embernek megvan a joga, hogy békésen, zavartalanul éljen mindazon jogokkal, melyeket a természeti törvény neki nyújt. A természet nemcsak arra ad jogot, hogy megvédje javait, azaz életét, szabadságát és vagyonát a mások jogtalansága vagy merénylete ellen, hanem arra is, hogy ítéljen és meg is büntesse azokat, akik a természeti törvényt megsértik. [...] A magánbíráskodás megszűnésével a szuverenitás [önrendelkezés] az államra száll át. Törvényeket fognak hozni. Másrészt a közösség megbíz egyeseket a törvények végrehajtásával. Ezek az emberek megszüntetik a polgárok közt felmerülő ellentéteket, és a törvényben megszabott büntetéssel sújtják azokat, akik a társadalom egésze vagy annak egyes tagjai ellen vétenek.

[...] A polgári társadalom célja ugyanis az, hogy megszüntesse a természetes állapottal járó azon kellemetlenségeket, melyek az önbíráskodásból származnak.

[John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, 1690.]

De Franciaországban sem gondolkodtak másként. Montesquieu [Monteskiő] így vélekedett a törvények szelleméről:

Az állampolgár részéről a politikai szabadság azt a lelki nyugalmat jelenti, amely abból a véleményből származik, melyet ki-ki saját biztonsága felől táplál. És ahhoz, hogy ez a szabadság meglegyen, olyan kormányzat szükséges, amely alatt az egyik állampolgárnak sem kell egy másik állampolgártól félnie.

Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, s azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani.

Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincsen elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól. Ha a bírói hatalom a törvényhozói hatalomhoz kapcsolódnék, az állampolgárok élete és vagyona feletti hatalom önkényes lenne, mert a bíró törvényhozó is volna. Ha a bírói hatalom a végrehajtó hatalomhoz lenne kapcsolva, a bírónak elnyomó hatalma lenne.

[...]

Minthogy szabad államban minden szabad lelkű ember maga kell hogy kormányozza magát, következésképpen a nép egészét kell hogy illesse a törvényhozó hatalom. Minthogy azonban ez nagy államokban keresztülvihetetlen, és kis államokban is sok hátránnyal jár, a népnek a maga képviselői útján kell megtennie mindazt, amit maga nem tud megtenni.

[Montesquieu: A törvények szelleméről, 1748.]

Kérdések:

1. Kant szerint a felvilágosodás előtt miként gondolkodtak a emberek? Milyen kiutat kínál ebből?

2. Mit jelent Locke szerint az emberek egyenlősége és szabadsága? Milyen jogokkal jár ez?

3. Montesquieu szerint miért van szüksége az embereknek szabadságra?

[A feladatok és a források a Doba-Eszterág-Kojanitz: Történelem III. Újkor c. forrásgyűjteményből]