Miért támogatta a francia királyság az amerikai köztársaság megszületését?

A regényrészletben szereplő Pierre Caron de Beaumarchais-t [bomársé] mint A sevillai borbély és a Figaro házassága című vígjátékok szerzőjét ismerjük. Sokáig a francia király titkos szolgálatában állt.

Pierre Caron de Beaumarchais mint a francia kormány titkos ügy­nöke az utóbbi időben Londonban tartózkodott. Sötét, némileg piszkos és nem túlságosan jelentékeny ügy volt, amire a fürge, ügyes urat fel­használták. Idejének csak egy kis ré­szét vette igénybe a dolog, és elég szabad ideje maradt, hogy kidolgoz­zon egy ennél sokkal fontosabb ter­vet.

Mióta III. György angol király és amerikai gyarmatai között kitört a nagy viszály, Pierre Caron de Beaumarchais szenvedélyes állást foglalt az amerikaiak - a felkelők - mellett. Mint oly sok értelmiségi Párizsban, sőt magában Londonban, ő is úgy üdvözölte a „bostoniakat”, az „insurgenseket”, mint akik a francia és az angol bölcselők nagy eszméinek megvalósításáért küzdenek. Ezek a férfiak eltökélték, hogy egyszerű, ter­mészetes életet fognak élni a londoni és a párizsi élet helyett, ahol a meg­rögzött szokások, az előítéletek és a zsarnoki önkény megnyomorítja az emberi létet. Az Újvilág férfiai a szabadságra, az értelemre és a termé­szetre akarták alapozni államrend­jüket. Ezeket a férfiakat akarta az angol király tűzzel-vassal nemes szán­dékuktól eltéríteni.

Pierre nemcsak szájával és szívével támogatta az amerikaiakat, de tetteivel is előmozdította ügyüket. Szívesen látták London társasági köreiben mindenütt, a konzervatív és liberális vezérférfiakkal egyaránt jó barátságban volt, és alkalma nyílt, hogy beletekintsen a gyarmatokkal támadt viszály számos részletébe. Gazdag anyagot hordott össze, rendezte, levonta belőle következtetéseit, és anélkül, hogy ezzel valaki megbízta volna, jelentéseket küldött róla XVI. Lajosnak és minisztereinek; jelentései kitűnőek voltak, világosak, széles látókört és a dolgokban való jártasságot árultak el. Ha Pierre most akkori jelentéseire és emlékirataira visszagondolt, azzal hízeleghetett magának, hogy ő, a fogadatlan titkos ügynök, már a kezdet kezdetétől fogva jobban felismerte az angol-amerikai viszály lényegét, mint a király hivatalos követe. Jövendöléseit az események igazolták.

Ő ugyanis minden egyes jelentést, amelyet Versailles-ba [verszájba] küldött, végső következtetésként azzal a felszólítással zárt, hogy a kormány haladéktalanul támogassa a felkelőket - Anglia gyöngítésére. Az angolok viszálya gyarmataikkal pompás alkalom volt Franciaországnak, hogy semmissé tegye azt a nyomorúságos békekötést, amelyet Anglia tizenkét évvel annak előtte rákényszerített^.

Természetesen Pierre jól tudta, hogy a francia kormány nyíltan nem foghatja pártját az amerikai lázadóknak. Ez háborúba sodorta volna Angliával, amihez pedig sem hajóraja, sem hadserege nem volt elég erős, pénzügyei siralmas állapotáról nem is beszélve. De Pierre még ebben a nehéz helyzetben is talált kivezető utat.

Elégedetten mosolygott. Jelentéseinek megírásában, tanácsaiban az a becsületes szándék vezette, hogy segítsen az amerikaiaknak, és támogassa a szabadság és az ész ügyét. De néha megesik, hogy az eszményi törekvések némi anyagi haszonnal járnak. Aki kivetnivalót talál abban, hogy valaki a jó ügyön keres, az bolond. Ő, Pierre, nem bolond. Az élelmes üzletember és a cselszövéshez szokott politikai ügynök érzékével már kezdettől megszimatolta, hogy aki - ha módjával is - élesztgeti a szabadság tüzét, annak a dolog nemcsak eszmei, de anyagi hasznot is hajt.

Franciaország még nem kockáztathatta a háborút Angliával, ezt Pierre világosan látta; s ezért arra igyekezett rábírni a francia kormányt, hogy egyelőre csak titokban támogassa az amerikaiakat anélkül, hogy beleártaná magát a dologba. Magánosok, üzletemberek kell hogy szállítsák a fegyvert és más szükséges hadianyagot a felkelőknek, üzletemberek, akik a saját szakállukra és veszélyükre dolgoznak, de akiket titokban a francia kormány pénzzel és mindenképpen támogat.

Hosszas huzavona után, amikor Pierre már azt hitte, hogy tervei sohasem fogják megnyerni Vergennes [verzsan] gróf, a külügyminiszter tetszését, végezetül minden úgy fordult, ahogy számította. Ma végre a miniszter elszánta rá magát, megbízta a vállalat megszervezésével - úgy, ahogy ő indítványozta. Pierre mától fogva a francia király titkos meghatalmazottja, ha a felkelőknek fegyvert és egyéb hadianyagot kínál.

Meg volt elégedve önmagával. Leleményesen kieszelte, jól előkészítette a dolgot, és a miniszterrel folytatott nehéz tárgyalásra méltóképp rátette a koronát.

A felkelőknek sok mindenre szükségük volt. Felszerelésük nyomorúságos, gyáraik alig, teljesítőképessége azoknak is csekély. Nem kisebb dolgot kívántak, mint harmincezer ember teljes felszerelését. Képesek-e ő és üzlettársai ennyi tömérdek hadianyagot beszerezni és tengeren túlra átszállítani? - kérdezte a miniszter.

- Hogyne, hogyne - vágta rá nyomban Pierre merészen, és folytatta: - Persze feltéve, ha előnyös feltételekkel juthatunk fegyverekhez a királyi hadszertárból, és pénzügyileg sem kezelnek bennünket szűkmarkúan.

- Majd érintkezésbe lép a hadügyminiszterrel - jelentette ki Vergennes gróf, és ezzel a beszélgetés kényes ponthoz érkezett. - Milyen összegű anyagi támogatásra tart számot a kormány részéről? - kérdezte Pierre-től.

Pierre úgy határozott, hogy csak akkor vág bele a vállalkozásba, ha legalább egymillió frankot kap a kormánytól hozzájárulás címén. Most azonban, hogy a miniszter komoly formában rá akarta bízni ezt a roppant szállítást, már látta, hogy eddig csak játszadozott az egész tervvel, és jóllehet el volt ragadtatva a hatalmas és megtisztelő feladattól, mégis félelem fogta el: vajon az ő tőkéje és hitele elegendő-e egy ilyen óriási vállalkozáshoz? Harmincezer ember hadfelszerelése szállításához egymillió frank nevetséges alaptőke. Ha pedig többet kér, ha túl sokat kér, talán oda az egész terv.

Míg látszólagos nyugalommal szemlélte a miniszter várakozó, mosolygós ábrázatát, villámgyorsan újból fontolóra vette, mekkora összeget kérjen.

- Azt hiszem, hárommillió elegendő - mondta.

Kurta szünet következett, a két férfi egymás arcát vizsgálta. ,Most dől el Amerika sorsa és az enyém" - gondolta Pierre ...

- Kétmilliót ígérhetünk önnek - mondta végül a miniszter. - Egymilliót mi magunk adunk, a másik milliót megszerezzük a spanyoloktól.

(Regényrészlet Lion Feuchtwanger Rókák a szőlőben c. regényéből. In:Történelmi olvasókönyv 7. osztály, Korona Kiadó, Bp., 1994.)