Pest kiürítése 1848/49 fordulóján

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja. Az emberek ilyenkor otthon szok­tak ülni, templomba járnak, megkö­szönik a napok urának az elvett évet, s áldást kérnek az ismét jövőre. Es­tenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő, s az első óraütést az új esztendő­ben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel...

Az ezernyolcszáznegyvennyolcadik év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.

Egész nap, egész éjjel szakadatla­nul hallatszék a jövő és távozó gőz­mozdonyok zúgása, fütyölése. A pá­lyaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve­-tömve emberekkel, kik rémült, két­séges arcokkal szálltak ki a vagonok­ból, összefagyva, elkényszeredve, s nem tudva merre fordulni az isme­retlen, túltömött városban.

Hátrább nehéz málhásszekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószá­got, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve eltévedt holmiját.

Még hátrább födetlen szekereken nagy, nehéz ágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pe­csétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat, s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tár­gyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a más ottlévők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt és összefutva minden szekeret, nem talált rá, s bú­san nézett újra a másik vonat elé.

Kardos, nehézkes emberek száll­tak ki, beburkolva, deresen, zúzma­rásan; reszkető, fázó nők, szepegő kisfiaikat vonva kezeiknél fogva; az ottlevők az érkezőket, ezek amazo­kat ostromolták kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.

Olykor az egész vonat csak kato­nákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harci dalt énekeltek a rohanó vaskocsi mennydörgése mellett.

Az emberek összevissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal lévén el­foglalva, a nagy dúlt tömegben min­denki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.

Benn a városban azalatt házról házra jártak az újon érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomo­rúbb gazdáktól.

Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érezék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában.

Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában, s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadták a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járó-kelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éj­szakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől, s az útban tüzet raktak a gép alá, hogy is­mét felolvasszák. Két-három segély­mozdony alig bírta aztán az állo­másra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, sza­kadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös, felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapo­kat vert a deres zúzmara.

Majd egész karavánok, gyalog, sze­gényes ruhában, megapadt tarisznyá­val, fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.

Ismét nagy, nehéz vasgépek roz­zant szekerekre rakva, miknek tete­jén pokrócokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.

Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem bírva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó sze­kerek nyomában.

Így volt az esztendő utolsó nap­ján.

Az újév első napja csak folytatása e szomorú képnek.

A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva a bús, el­fásult képű népet, málhákat, szeke­reket és nagy, nehéz ágyúkat.

Tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról házra, szállást és meleget keresve. Csak né­hány várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját, urát vagy málháit.

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénnyel fedett kocsi, hol férje után futó édesanya vitte ágy közé pólyált gyermekeit, a többi nagyrészint fe­detlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arcába. A hideg majd megvette szegényeket.

Bús, kedvetlen, elgémberedett ar­cok mentek tova reggeltől estig és es­tétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól, s hol a közbeeső vendégfogadókból jöttük­nek hírére eleve megszökött minden kocsmáros.

És ez így tartott az esztendő másik napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbe­esőbb arcok, iszonyú hófúvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keb­lükbe dugott kézzel s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól felismer­hetetlen úton.

A hatodik napon megszűnt e já­rás-kelés. Az utolsó gőzgép is meg­érkezett az utolsó vonattal; már azon alig jött egy-két ember, az is kedvet­len, szótalan, bánatos.

Akiknek várva-vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek egyedül a szomo­rú útra. A biztossági hivatalok el­hagyták helyeiket, ami málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ott maradt, senkinek sem volt többé rá gondja.

Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a vissza-vissza­tekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó, fekete utat a néphagyott fehér pusztaságon. Ilyenek voltak az ezernyolcszáz­negyvenkilencedik esztendő első nap­jai Szolnokon és túl és innen rajta fél Magyarországon.

(Részlet Jókai Mór Két menyasszony című elbeszéléséből)

[In: Závodszky Géza: Történelmi olvasókönyv 7. Korona Kiadó, Bp. 1994. 101-103. o.]