A magyarok Szentgallenben

Az Úr születésének 926. eszten­dejében, amikor a szentgalleni ko­lostor apátja Engilbertus volt, híre járt, hogy a magyarok kalandra in­dultak, és a németek földjét feldúl­ták.

A szentgalleni kolostor napjainkban

Engilbertus apát mindjárt meg­mutatta, mennyire rátermett az ilyen veszedelmek elviselésére. Mert ami­kor minden vitéze csak a saját életét féltette, ő elrendelte, hogy a barátok közül az erősebbek fegyvert öltsenek, a cselédséget is felfegyverezte, és ő maga is páncélt öltött. Parancsára dárdákat készítettek, nemezből vér­tet fabrikáltak, parittyákat fontak, táblákból és rostákból pajzsféléket szerkesztettek, és lándzsákat, karó­kat edzettek a tűzben. Ezután kivá­lasztottak egy helyet a Sitter folyó mellett, azt jól megerősítették, hogy a magyarok elől odamenekülhesse­nek.

Bár a barátok nem hitték, hogy a magyarok Szentgallent valaha is megtámadhatják, mégis őrszemeket állítottak, hogy ezek az ellenség érkezését előre jelentsék, és így a bará­tok idejében az erődítménybe futhassanak.

A magyarok nem egy tömegben portyáztak, hanem csapatonként rohanták meg a városokat és a falva­kat, ezért mindig meglepték a ké­születlen lakosságot.

A szentgalleni kolostorban élt ab­ban az időben egy félkegyelmű barát, név szerint Heribáld, akinek mon­dásain és tettein a többiek gyakran nevettek. Ez azt mondta a barátok­nak, akik arra biztatták, hogy fusson velük az erődítménybe:

- Fusson, aki futni akar, de én bi­zony nem futok, mert a kolostor gazdája nem adta még ki erre az évre a sarura való bőrt.

Amikor pedig a barátok erőszakkal akarták kényszeríteni, hogy mene­küljön, Heribáld szembeszállt velük, és megesküdött, hogy addig egy ta­podtat sem megy, míg az arra az évre járó bőrt meg nem kapja. Így várta be egyedül, félelem nélkül a magyarok betörését.

Végre a magyarok betörnek, te­gezzel, hajítódárdával és nyíllal fel­fegyverezve. Minden helyiséget át­kutatnak, és bizonyos, hogy sem öreg, sem asszony tőlük kegyelmet nem kapna. Heribáldot találják ott egyedül, aki az udvar közepén nyugodtan álldo­gál. A magyarok elcsodálkoznak: vajon mit akarhat, ugyan miért nem menekült el? A tisztek a közembe­reknek megparancsolják, hogy senki fegyvert ne használjon, aztán tolmá­csok segítségével Heribáldot kival­latják. Hamar észreveszik, hogy félkegyelmű, ezért nevetnek rajta, és az életét megkímélik.

A szentgalleni kolostor alaprajza a középkorban

 A magyarok Szent Gál kőoltárá­hoz hozzá sem nyúlnak, mert az ilyesmiben már sokszor csalódtak: az oltárokban mindig csak csontokat és hamvakat találtak. Végre Heribáldot megkérdezik, hogy hova rejtették el a kolostor kincseit. Ez a magyarokat a kincstár titkos ajtajához vezeti, de ott csak gyertyatartókat és aranyozott koro­nákat találnak, ezért a bolondot po­fonokkal fenyegetik, amiért rászedte őket.

A barátok pincéjében volt két hordó, színültig tele borral. A két hordó ott maradt, mert abban a ve­szélyes helyzetben senki se merte befogni és hajtani az ökröket. Ezeket a hordókat a magyarok nem bántot­ták, mert szekereiken már bőven volt hasonló zsákmányuk. Mégis amikor az egyik magyar a bárdját meglóbál­ta, és az egyik hordó abroncsát át­vágta, Heribáld, aki már egészen megbarátkozott velük, azt mondta neki:

- Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?

A magyar nagyot nevetett, és arra kérte társait is, hogy a bolond hordóit ne bántsák. A kolostor udvarán a tisztek lako­máztak. Heribáld velük együtt úgy belakott, hogy amint később mon­dogatta, soha jobban. A magyarok a zöld fűre telepedtek le, de Heribáld magának és egy foglyul ejtett papnak széket hozott.

A tisztek pedig, miután a barmok lapockáit és többi részeit félig nyer­sen, kések nélkül, fogukkal marcan­golva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. A bort tele csöbrökben középre he­lyezték, ki-ki annyit ivott belőle, amennyi jólesett.

Amikor a magyarok a bortól neki­hevültek, isteneikhez kezdtek kiál­tozni, és a klerikust meg Heribáldot arra kényszerítették, hogy ők is kiál­tozzanak. A klerikus pedig, akit azért hagytak életben, mert nyelvüket jól beszélte, torkaszakadtából velük ki­áltozott. Amikor pedig magyar nyel­ven eleget ordítottak, a klerikus könnyezve elkezdte a „Szentelj meg minket" kezdetű, szent keresztről szóló éneket, amelyet Heribáld is vele énekelt, bár a hangja rekedt volt. A foglyok énekét a magyarok össze­csődülve hallgatták. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy egyesek táncra perdültek, mások egymással birkózni kezdtek. Néhányan fegyverrel ös­szecsaptak, hogy megmutassák, milyen járatosak a fegyverforgatásban.

A nagy vidámság idejét a klerikus alkalmasnak találta arra, hogy szabadon bocsátásért könyörögjön. Ezért a szent kereszt segítségét kérte, és sírva a főemberek lábához borult. De a magyarok nagy kiáltozással szólítják a közembereket, ezek meg dühösen odarohannak, a klerikust megragadják, késüket előrántják, hogy mielőtt fejét vennék, a haját le­vágják.

Amíg erre készülnek, a kémek az erdőből kürtszóval és kiáltozással jelzik, hogy a fegyveresekkel meg­erősített erődítményt felfedezték. Erre a magyarok a klerikust és Heri­báldot az udvarban hagyták, ők ma­guk pedig villámgyorsan csatarendbe álltak. Miután meghallották, hogy az erődítmény fekvése olyan, hogy ezt megostromolni nem lehet, azon az úton, amely Konstanzba vezet, minden kürtszó és kiáltozás nélkül eltávoztak.

Az erődítmény katonái üldözőbe vették őket, és néhány felderítőt megöltek közülük. Egy magyart sebesülten fogságba ejtettek. Ekkor a magyarok kürtjellel figyelmeztették a sereget, hogy ellenség közeledik. Ezért amilyen gyorsan csak lehet, a széles mezőt és síkságot megszállják, az arcvonalat felállítják, s miután a szekereket körben elhelyezik, egész éjszaka felváltva őrködnek, a többiek pedig a fűben elterülve borozgatnak vagy alszanak. Kora reggel a közeli falvakat megrohanják, és minden épületet felgyújtanak, amely mellett csak elvonulnak.

Ezután a barátok visszatértek a kolostorba. Amikor Heribáldtól megkérdezték, hogy tetszettek neki Szentgallen ellenségei, így felelt:

- A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem lát­tam a kolostorunkban. Ételt és italt bőven adtak. Ami­re a mi hajthatatlan pincemeste­rünket sohasem tudtam rávenni, hogy bárcsak egyszer is innom adott volna, ha megszomjaztam, a ma­gyarok bőségesen adtak nekem, ha kértem.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskola 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 26-28. o.]