Lovagokról

Fegyvernökök és apródok

Solymászat (Codex Manasse)

Az előkelő nemesi családok fiait hétéves koruktól kezdve készítették elő jövendő hivatásukra, a birtokos lovag feladataira. Ehhez elsősorban testi ügyesség, bátorság és jó modor, azaz „udvariasság" kellett. Az udvariasság szó eredetileg a legfinomabb, a királyi udvarnál szokásos viselkedést jelentette.

Sakk (Codex Manasse)

Az úrfiak kb. tizenkét éves korukig az atyai várban maradtak. Már ekkor is legfontosabb feladatuk a testgyakorlás és a fegyverforgatás volt. A lovagnak készülő fiú először futásban, mászásban, ugrásban, nyíllövésben, dárdavetésben, lovaglásban gyakorolta magát, majd a vívás művészetébe avatták be.

Amikor a fiú betöltötte tizenkettedik-tizenharmadik életévét, elküldték valamelyik fejedelmi, nagyúri udvarba vagy egy igen kiváló lovaghoz, hogy tovább képezzék. Távol a gyöngéd anyai szemtől, még keményebb, még szigorúbb nevelésben részesült. A nagy udvaroknál számos hasonló korú társával együtt gyakorolta a fegyverforgatást; harci játékokon vett részt, birkózott, vívott. Különbséget tettek az apród és a fegyvernök között. Az utóbbi már idősebb, tapasztaltabb növendék volt.

Készület a viadalra (Codex Manasse)

A fegyvernökök és apródok uruk várában nemcsak testgyakorlással foglalkoztak, számos más feladat is várt rájuk. Ők fogadták a vendégeket, segítettek a lovagoknak és a hölgyeknek a lóra, kocsira szállásban stb. Öltöztették, vetkőztették urukat, lefekvéskor ők tartották a fáklyát, gyertyát Megterítették az asztalt, feladataik közé tartozott a felszolgálás, felvágták a húst, odanyújtották a kenyeret, mosdótálat, törülközőt.

A fegyvernökök elkísérték a várurat utazásain; vele mentek, ha lovagi tornán vett részt. Itt is fontos szerep várt rájuk. Ők kiáltották uruk nevét; ha lovat fogott el, elvezették azt; ha eltört kezében a lándzsa, má­sikat nyújtottak oda.

A fegyvernökök a háborúba is el­kísérték urukat. Ilyenkor páncélt és sisakot viseltek, de kardot nem, csak buzogányt. A csata napján felöltöztették urukat, elővezették paripáját, lóra segítették, maguk pedig mögötte lovagoltak, s vitték pajzsát, lándzsáját, vezették tartalék lovát. A csatában is mögötte haladtak, figyelmeztették, hogy merről közeleg ellenség, odanyújtották a szükséges fegyvereket, s néha bizony maguk is adtak és kaptak csapásokat.

A lovaggá avatás szertartásáról itt olvashatsz.

 A lovagi torna

 

A dalverseny győztesét megkoszorúzzák (Codex Manasse)

A lovagi torna a lovagrend nagy seregszemléje, az ifjú lovagok isko­lája. A vendéglátó várúr jó előre ki­jelölte a torna helyét. Széles, sík me­zőt szemeltek ki, hogy a lovagsereg szabadon mozoghasson. A terepet sorompókkal kerítették körül, hogy a tolongó nézőket távol tartsák. Ha a várudvar eléggé tágas volt, az szolgált színtérül. Végre felvirradt a torna napja! Az ünnepélyes mise után két egyenlő számú csoportba osztották a részt­vevőket. A barátok, rokonok, egy-­egy tartomány vitézei egymás mellé kerültek. Nem egyének harcoltak tehát egyének ellen, hanem csapat csapat ellen. A torna valódi csatának felelt meg.

Lovag teljes harci díszben (Codex Manasse)

Mindegyik csapat élén ott a kapi­tány. Ő jelöli ki az egyes lovagok he­lyét, s az összecsapás előtt figyel­mezteti társait, hogy mindenki a le­hető legjobban teljesítse kötelességét. A heroldok (hírnökök, felügye­lők) eltávolítják a nézőket a térről, harsannak a trombiták, peregnek a dobok, s minden lovag a maga csa­takiáltásával az ellenfél sorára ront. Csakhamar a sérültek nyögése, jaj­szava is belevegyül a zajba. Ha valaki lezuhan, legyőzőjének fegyvernöke gyorsan ott terem, elvezeti lovát. Örülhet, ha őt magát el nem tapossák a küzdők ménei. Nemcsak lándzsá­val, hanem tompa karddal is harcol­nak. Ezek nem sebeznek, de eléggé fájdalmas ütéseket osztanak. A lova­gi erkölcs szerint nem illett többnek egyre támadni; ember ember ellen harcolt. A por, a zaj, a forróság s a fájdalmas ütések miatt egyik-másik lovag kénytelen rövid időre félrevo­nulni, levenni sisakját, hogy léleg­zethez jusson, lehűljön. De rövide­sen újra beveti magát a viadalba. Sokszor estig tart a küzdelem. Sö­tétedéskor trombitákkal vagy herol­dok útján jelt adnak a csatározás megszüntetésére. Aki még nyereg­ben van, szállására lovagol, ahol für­dő, frissítők várják, s különböző bal­zsamokkal, kenőcsökkel kezelheti kékre-zöldre vert, sebes, feldörzsölt testét. A sebesülteket hordágyon vi­szik szállásukra. Nemegyszer holtak is maradtak a küzdőtéren. A helyszí­nen szerteheverő holmi (fegyverek, ruhadarabok, lándzsatöredékek) a kóborok zsákmánya lett.

Az igazi küzdelem előtti nap dél­utánján, mintegy bemelegítésül gyakran rendeznek tjostokat. A tjostírozásnál tompa, hegy nélküli lándzsával galoppban vágtatnak, majd megeresztett kantárszárral egymás ellen indulnak, hogy az ellenfelet el­találják, vagy a feléjük irányuló dö­fést pajzsukkal kivédjék. A találat akkor sikerült, ha az kiemelte az el­lenfelet a nyeregből, vagy - ha amaz jól védekezett - a nyél darabokra tört az ügyesen tartott pajzson. Nagy szégyen, ha a lándzsa célt téveszt. Különösen veszélyes, ha a lándzsa a lovagot torkon éri.

A győztes ünneplése (Codex Manasse)

Néha oly nagy erővel ütközött össze a két fél, hogy a lovak összerogytak, vagy legalábbis két láb­ra emelkedtek. Ha mindkét lán­dzsa összetört anélkül, hogy a küz­dőknek baja esett volna, elhang­zott a kiáltás: „Lándzsát ide!” Egy­-egy jó lovag a tornán sok lándzsát tört. A torna után, az egész napi harc után az urak nem voltak olyan álla­potban, hogy részt vehessenek vala­miféle mulatságon; örültek, ha a fürdő után ágyba kerültek.

[Kulcsár Zsuzsa: Így éltek a lovagkorban c. műve nyomán In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv 6. osztály számára. Bp., Korona Kiadó, 1994. 41-42. o. és 46-48. o.]