Két monda II. Józsefről

(az első olvasmány hangoskönyv formában meghallgatható a cím linkjére kattintva)

József főherceg és az egriküldöttség

Mária Terézia családja körében

Éles eszű, dacos, erős akaratú ifjú volt József főherceg, aki később II. József néven lépett a trónra. Alighogy felserdült, máris uralkodni vágyott, kemény szóval bírálta édesanyja, Mária Te­rézia tanácsosait, ezek meg erősen tartottak tőle, és amikor csak lehetett, borsot törtek az orra alá. De a főherceg se hagyta magát: olykor még az édesanyjának is ellene mondott, mindenben a maga meggyőződése szerint határozott, és amit feltett magában, azt keresztül is vitte.

Történt egyszer, hogy Egerből egy népes küldöttség érkezett Bécs városába. Csupa ősz öregemberből állott, a legidősebb több mint százesztendős, a legfiatalabb, ha ez még fiatalság, kilencven­hat éves. Ugyan miért tették meg gyalog ezt a hosszú utat ezek az ősz öregemberek?

Mária Terézia korában a vallási felekezetek erősen torzsalkod­tak egymással, a római katolikus egyház gyakran visszaélt a ha­talmával, s ahol lehetett, a többi felekezetet elnyomta. Így történt ez Egerben is: a nagy hatalmú Barkóczy Ferenc egri püspök az ott lakó szerbeket, akiket akkor rácoknak neveztek, katolikus vallásra akarta téríteni, és szembe találta magát Vítkovics József­fel, a rácok görög katolikus papjával. Egyik se engedett, és ennek az lett a vége, hogy Vitkovics Józsefet letartóztatták, Budára vit­ték, és ott börtönbe zárták.

Rác népviseletben

Várták, egyre várták az egri hívek, hogy majd csak kiengedik papjukat a börtönből, de bizony hiába várták. Erre Vitkovics Péter, a derék pap édesapja összehívta az öregeket, és azt mondta nekik:- Kenyerünk javát megettük, mindig becsületben éltünk, men­jünk fel Bécs városába, boruljunk le a királynő előtt, és kérjük meg illő tisztelettel, hogy bocsássa szabadon a fiamat, az egri rácok papját!

- Úgy legyen! - mondták erre az öregek, azzal feltarisznyáltak, elbúcsúztak a családtól, és elindultak Bécs városába - gyalog­szerrel.

Hosszú-hosszú vándorlás után végre megérkeztek Bécsbe, ott aztán megtudták, hogy tovább kell menni még onnan is, mert a királynő a közeli kastélyában, Schönbrunnban tartózkodik.

Odavánszorog a sok öreg a schönbrunni park kapujához, s kezdi kérlelni a kapuőrt, engedje be őket, hadd boruljanak le a királynő lába elé. Hiszen kérlelhették, könyöröghettek, mert a kapuőrnek kiadták a parancsot, hogy a királynő senkit se fogad, s a szolgalélek nem gondolt se az öregséggel, se a fáradtsággal, egyedül csak a parancsot hajtogatta: senki se léphet be a schönbrunni palotába.

A schönbrunni kastély kortárs festményen

Keserves sírással, nagy könnyhullatással fordultak vissza az öregek, és már indultak is, hogy Egerbe hazatérjenek. Ahogy mennek Bécs felé, szembevágtat velük egy ifjú hófehér paripán. József főherceg tért vissza a lovaglásból, s amint az öregeket meg­pillantotta, visszafogta paripája száját, megállott, és azt kérdezte az öregektől:

- Ugyan mi járatban vannak? Miért eresztették búnak a fejü­ket?

Akkor Vitkovics Péter, az elfogott pap édesapja előállott, és azt mondta a főhercegnek:

- Nagy jó uram, az én fiam Eger városában a rácok papja. A püspök úr elfogatta, börtönbe záratta. Most azért indultunk útnak, hogy Mária Terézia királynőt megkérleljük, engedje sza­badon a papunkat. De bizony nem bocsátottak a királynő elé, ezért búsulunk, ezért búslakodunk.

- No, ezért egyet se búslakodjanak - mondta nekik a főherceg -, majd én eligazítom a dolgot.

Azzal leszállt a lováról, és megindult gyalog az öregekkel egye­nesen a schönbrunni park felé.

Az öregek nem tudták mire vélni a dolgot, és nagyon tartottak tőle, hogy a goromba kapuőrző ismét visszaküldi őket. Nagyon meglepődtek, amikor látták, hogy a kapuőr alázatosan tiszteleg annak a fiatalembernek, aki közöttük masírozik. Még csak akkor lepődtek meg igazán, amikor József főherceg bevezette őket az édesanyja, Mária Terézia elé, és maga támogatta a kérésüket.

A királynő teljesítette a kérést, az öregek pedig boldogan siet­tek hazafelé. Amikor Budára érkeztek, ott már várta őket a pap­juk, mert Vitkovics tisztelendő urat a királynő parancsára rögtön szabadon bocsátották.

(In: Lengyel Dénes: Kossuth Lajos öröksége. Móra Kiadó, Bp., 1977. 68-70. o.)

II. József elvei

A jobbágyok, a parasztok szívükbe zárták azt a különös császárt, aki egyszerű ruhában járt, meghallgatta a szegény ember pana­szát, s ha lehetett, pártját is fogta az urakkal szemben. De akit a szegények, az egyszerű emberek szeretnek, azt a hatalmasok min­dig gyűlölik. II. Józsefet a magyar nemesek kalapos királynak csúfolták, a bécsi urak és asszonyságok pedig eleinte Mária Teré­ziának árulkodtak róla, később titkon gúnyolódni kezdtek. Sőt amikor észrevették, hogy a császár ezt is eltűri, gyalázkodó ver­seket, röpiratokat írattak ellene.

A császár tisztelte a szabad szó jogát, nem törődött se a magyar nemes, se a bécsi tanácsos gúnyolódásával. De mikor a birodalom kormányzásáról, az elvekről volt szó - ő sem tűrt tréfát, de még ellentmondást sem!

Egyszer felkereste egy előkelő bécsi úrhölgy, és kérte a császárt, léptesse elő soron kívül az ő két fiát.

Megharagudott erre a császár, és azt mondta a hölgynek:

- Asszonyom, én a nők társaságát csak pihenésül keresem, és elveimet a szép nemnek soha fel nem áldozom. Az ön két fia kö­zül az idősebb is csak húszéves, és már kapitány, az ifjabb kano­nok. Mit akar még? Talán bizony az egyiknek hadvezérnek, a másiknak püspöknek kellene már lenni? Őszinteség az udvarnál, szigor a táborban, komolyság keménység nélkül, nagylelkűség gyöngeség nélkül, igazság mindenben. Ezek az én elveim, asszo­nyom.

(In: Lengyel Dénes: Kossuth Lajos öröksége. Móra Kiadó, Bp., 1977. 78. o.)

Schönbrunn ma

A Napkirályról

XIV. Lajos

Törvényül szabtam magamnak, hogy a munkával töl­tött magányos órákon kívül rendszeresen, napjában kétszer, két vagy három órán át dolgozom különböző személyekkel. [...] ettől fogva éreztem, hogy király va­gyok, és királynak születtem. [...] A királyoknak mindenekelőtt a józan észre kell hagyatkozniuk, ily mó­don magától értetődő természetességgel rátalálnak a helyes útra. [...]

Mind a négy államtitkárnak megparancsoltam, hogy ezentúl semmit alá ne írjanak, míg be nem számoltak róla, s ugyanígy a pénzügyi főintendáns se. Elrendel­tem, hogy semmiféle pénzügyi intézkedés se történjen anélkül, hogy fel ne jegyezzék abba a kis könyvecské­be, amelyet mindig magamnál hordok [...].

[...] rendre, rangra való tekintet nélkül lehetővé tet­tem minden alattvalóm számára, hogy személyesen vagy folyamodvány útján bármikor megkereshessen. [...] Ily módon minden részletre kiterjedően értesül­tem népem állapotáról, mindannyian érezték, hogy gondom van rájuk, és így megnyertem szívüket. [...]

[...] annak érdekében, hogy a legfőbb hatalmat csakis én tartsam a kezemben, úgy döntöttem, hogy minisztereimet időről időre - amikor a legkevésbé számítanak rá - magamhoz rendelem, és részletesen kikérdezem. Mindezt azért, hogy megértsék: ezt tulaj­donképpen bármikor és bármilyen ügy kapcsán meg­tehetem. [...]

Igen nehéz megmondani, fiam, hogyan kell kivá­lasztani a különböző minisztereket. [...] Szükségszerűen azok közül választunk, akiket a véletlen hoz elénk, akik már valamilyen tisztséget viselnek, illetve születésük vagy becsvágyuk révén közvetlen köze­lünkbe jutottak. [...]

(XIV. Lajos fia számára írt emlékirataiból, 1661)

Versailles-i palota

Meg kell vallani, a király tehetsége a közepesen alul maradt, de leg­alább fejlődőképes volt. Szerette a dicsőséget, becsülte a rendet és a törvényt. Természetes ész, mérték­letesség, titoktartás jellemezte, ural­kodott nyelvén és mozdulatain [...].

Gyermekkorában elhanyagolták [...] Éppen csak, hogy valamennyi­re írni-olvasni tanították. Oly tu­datlanságban hagyták, hogy soha életében nem ismerte a történelem legfontosabb eseményeit, pénzügy­tant, jogot. Ez volt az oka annak, hogy gyakran a nyilvánosság előtt is a legképtelenebb baklövéseket követte el [...].

Bámulatos könnyedséggel hitt el minden hízelgést. [...] Rendkívüli tekintélyük és befo­lyásuk [volt] azoknak, akik állan­dóan ott lehettek a király személye körül. A miniszterek például nap-nap után a király elé járulhattak. Nem kellett külön kihallgatást kér­niük, jöhettek, amikor akartak, és négyszemközt adhatták elő mon­danivalóikat.. [...]

[...] Mindenhol pontosan, a meg­adott időben jelent meg. Röviden és világosan adta ki parancsait [...] Ugyanilyen rendszeres volt minden egyéb dolgában is, és ennek köszön­hette, hogy olyan kifogástalanul szolgálták ki. Ez a pontosan beosz­tott életmód végtelenül megkönnyítette udvaroncai feladatát [...]

A "Napkirály"
XIV. Lajos, mint Phoibosz Apollón (azaz napisten)

Hasonlíthatatlan és utolérhetet­len volt ünnepségeken, parádékon [...] Legapróbb mozdulata, járása, tartása, egész külső megjelenése fi­nom, előkelő, nagyvonalú és fensé­ges, de amellett egészen természe­tes volt. Egész alakja, megjelenése, mintha csak erre a szerepre szánta volna. Ez és a megszokás segített. Komolyabb alkalmakkor, külföldi követek fogadásakor, ünnepsége­ken, mindenkire mély benyomást tett [...] Jelenléte mindenhol csen­det, hódolatot, néha félelmet parancsolt. Mindenekfelett szerette a szabad levegőt, a játékot. Jól tán­colt, kitűnő labdajátékos volt. Még öregségében is jól ülte meg a lovat. Szerette, ha a többiek is ügyesség­gel és szép mozdulatokkal tüntet­ték ki magukat. A céllövésben sen­ki nem érte utol. Szerette a pompás, nagy kutyákat, mindig hetet-nyolcat tartott a lakosztályá­ban, és maga etette őket, hogy meg­ismerjék. [...]

Szerette mindenben a pompát, a nagyszerűséget, a pazar bőséget. Ízlését kiszámítottan és szándéko­san terjesztette el egész udvarában. Aki meg akarta nyerni jóindulatát, mindenét eltékozolta az asztal örö­meire, ruhára, fogatokra, kasté­lyokra, szerencsejátékokra. Ilyes­mikre gyakran fel is szólította egyiket-másikat. És, miközben a luxust, a pazarlást valósággal becsü­letbeli kérdéssé, sokaknak egyenesen kötelességévé tette, sorra tette tönkre a főnemesi családokat, míg végül egyes-egyedül csak az ő ke­gyétől és irgalmától függtek. Gőgjét és becsvágyát kielégítette ez a ra­gyogó, tündöklő udvar [...]

(Saint Simon herceg emlékirataiból)

Kérdések az olvasmányhoz:

1. Mit tartott XIV. Lajos a legfontosabb uralkodói feladatainak?

2. Miben változtatott az elődeihez képest az uralkodásban?

3. Milyen erényei és hibái voltak XIV. Lajosnak?

4. Kikkel vette magát körül a király a második beszámoló szerint? Kikre hallgatott?

5. Mely tudományokban való jártasságot tartotta fontosnak a második beszámoló szerzője? Miért?

Az angolokról

Az angolok jellemzése

Időtlen idők óta jó minőségű ruhákat hordanak, beszédükben pedig mód­felett udvariasak. [...] Udvarias társalgásukat még az a hihetetlenül meg­lepő gesztus is kíséri, hogy miközben egymáshoz beszélnek, fejüket e tisztelet jeléül fedetlenül hagyják. Az angolok jó értelmi képességgel van­nak megáldva, s gyorsak mindenben, amiben elméjüket próbára teszik. A papság kivételével azonban csak kevesen szentelik magukat a betűk tudományának [...]. Tanulási lehetőségeik igen jók, mivel a királyságban két egyetem is működik, egy Oxfordban és egy Cambridge-ben. Az egye­temen belül több kollégiumot alapítottak, hogy a szegény diákoknak is le­gyen hol tanulniuk. [...]

Az egyszerű emberek kereskedéssel, halászattal vagy hajózással foglal­koznak, kereskedelmi tevékenységükben pedig annyira igyekvőek, hogy nem félnek uzsorakamatra sem szerződést kötni. [...]

A vonzalom hiánya náluk jól látható gyermekeik iránt táplált érzelmeik­ben is. Hét, vagy legfeljebb kilencéves korukig tartják őket otthon, majd a fiúkat és a lányokat is kemény szolgálatra küldik más emberek házába, általában további hét vagy kilenc évig. Mindezt tanoncidőnek nevezik, ami alatt a gyerekeknek a legalantasabb munkákat kell elvégezniük. Nagyon kevés kivétel van ez alól, mivel még a gazdagok is elküldik gyerme­keiket más házába, cserébe pedig idegen gyerekeket kapnak, hogy azok náluk szolgáljanak. Arra a kérdésre, hogy miért ez a nagy szigor, azt vála­szolták, hogy így gyermekeik jó modort tanulhatnak. Én azonban úgy gondolom, hogy mindezt saját kényelmük érdekében teszik, ugyanis az idegenek sokkal jobban kiszolgálják őket, mint saját gyermekeik. Mind­emellett az angolok ínyencek, és természetüknél fogva fösvények, ma­guknak a legízletesebb ételt is megengedik, míg háztartásuknak a legdur­vább kenyeret, a legrosszabb sört és a vasárnap sütött hideg húst adják egész hétre, igaz, ebből bőségesen ehetnek. [...]

[...] az angolok jóval gazdagabbak bármely más európai ország népénél. [...] Gazdagságukat elsősorban a termőföld jó hozamának köszönhetik, a bor kivételévél semmiféle, a megélhetésükhöz szükséges dolgot nem hoz­nak be külföldről. Az ón értékesítése is sok pénzt fial a királyságnak, de még több haszon származik az igen drága és Európa-szerte jó hírnévnek örvendő, nagy mennyiségű gyapjú eladásából. Hogy a beáramlott aranyat és ezüstöt az országban tartsák, hoztak egy törvényt, ami már régóta ér­vényben van, miszerint mindennemű pénz, arany- vagy ezüsttál kivitele az országból súlyos büntetést von maga után.

(Egy velencei küldöttség követi jelentéséből, 1500 k.)

Bekerítésekről

[...] Az utóbbi időben sok hűbérurunk - nem törődve sem Isten­nel, sem az ország szükségleteivel és érdekével, sem annak védelmével - sövénnyel, árokkal és más módokon bekerítette birodal­munk, Anglia számos városát, falvát és több más települését, ahol korábban számos alattvalónk élt, használta és évről évre művelte a földeket, s háztartást vezetett; és kilakoltatták és elűzték ezen alattvalóinkat birtokaikról és gaz­daságaikból, és mind a fent emlí­tett házak, városok és falvak körül lévő területeket, mind a hozzájuk tartozó mezőket és szántóföldeket legelővé alakították, hogy ott saját hasznukra és előnyükre birkákat és más állatokat legeltessenek; és egyes szántóföldeket, legelőket és erdőket hatalmas, tágas parkká alakították át, hogy ott a vadak szabadon tenyészhessenek, miál­tal a mondott városok, falvak és más települések nemcsak hogy el­néptelenedtek, de az ott lévő há­zak és épületek is nyomtalanul elpusztultak; azok az alattvalóink pedig, akik a mondott helyeken laktak, földet műveltek és háztar­tást vezettek [...], most tétlenség­re vannak kárhoztatva, és ezentúl nincs munkájuk; felszámolták a gabonatermesztést és az állattar­tást, amit az emberek szükségletei­nek kielégítésére azelőtt űztek a mondott városok, falvak és más települések gazdái és béresei, akiket most haladéktalanul eltávolítottak lakóhelyeikről.

(Thomas Wolsey bíboros és lordkancellár jelentéséből, 1517)

Gyarmatosítás előnyeiről

 4. Anglia az elmúlt pár száz évben - saját árucikkének, a gyapjúnak, illet­ve az utóbbi években az abból készített posztónak köszönhetően - a sze­génységből nagyobb gazdagságra, hírnévre, erőre és hatalomra emelke­dett, mint annak előtte, úgyhogy fejedelmei vetekedhetnek a világ ezen részének hatalmasságaival. Most azonban az angol gyapjú és a belőle ké­szült posztó azért veszít egyre az értékéből, mert Spanyolországban és a Nyugat-Indiákon nagy erőfeszítéseket tesznek gyapjúkereskedelmük élénkítésére, amely napról napra növekszik.

5. Ez a vállalkozás megakadályozhatja a spanyol királyt abban, hogy ha­talmát az amerikai kontinens összes lakatlan területére kiterjessze, ha azokat idejében betelepítjük, és művelés alá vesszük [...]

13. Angolok tömegeinek adhatna munkát a hajók felépítése, javítása, a felszerelés és a kötélzet elkészítése, szőlőtőkék és olajfák telepítése, bor és olaj készítése, a föld megművelése és ezernyi más elfoglaltság, ami ott adódik. [...]

(Richard Hakluy: Értekezés a nyugati telepítésről, 1584)

Kérdések a forrásszemelvényekhez:

1. Milyenek az angolok?

2. Hogyan nevelik az angolok gyermekeiket? Mi az oka ennek a szerző szerint? És szerinted?

3. Minek köszönhetik az angolok gazdagságukat?

4. Foglald össze, mi történt Angliában a közföldekkel? Mi lett a parasztokkal?

5. Milyen veszélyeket rejt Anglia számára a spanyol gyarmatosítás? Mit kell tenni ellene?

6. Milyen más előnyei vannak a gyarmatosításnak?

[In: Történelem II. Középkor, kora újkor. Forrásgyűjtemény képességfejlesztő feladatokkal. Műszaki Kiadó, Bp., 2007. 196. és 198. o.]

A spanyolokról

Milyenek a spanyolok?

II. Fülöp spanyol király
uralkodása a Spanyol Birodalom fénykora

Véleményem szerint négy kísértés van: az első a túlsá­gosan díszes öltözködésben nyilvánul meg, amely túl­zott mértékben meghaladja az emberek jövedelmét vagy vagyonát, közönséges csalásokat és pereket ered­ményez, és ennek következtében a városok [városlakók] eladósodnak. A vagyon, ahelyett, hogy a háztartás olajozott működését szolgálná, a bírósági tárgyalások költségeinek kifizetésében vész el.

A második rossz szokás az, hogy csak Spanyolország­ban nem tisztelik a kétkezi munkát. Ebből fakadóan sok a léhűtő és a rossz hírű nő, nem is szólva a semmitte­véssel járó rossz szokásokról. [...] Azok, akik tisztelet­ben tartanák a kétkezi munkát, saját földjeiken végzett munkával szereznék meg a pénzt, nem kellene, hogy megvegyék a más országokban gyártott cikkeket, és megszabadulnának a semmittevés okozta bűneiktől is. [...]

A negyedik rossz szokás az, hogy a spanyolok nem rendelkeznek tudással, és nem akarják megszerezni azt. E rossz szokás következtében nemcsak hogy nem keresnek tanácsadót, de aki jó szívvel tanácsot akar adni, hogy milyen utat válasszanak [...], hálálkodás helyett azt mondják neki, foglalkozzon a saját bajai­val, és ne gyönyörködjön mások nyomorúságában. Mintha a fej bajai idegenek volnának a lábnak. Ebből a rossz szokásból született egy spanyol mondás, [...]: „Pénzt adj nekem és ne tanácsot!”

(Venegas Alejo: A spanyolokról, 1537)

1588: a Nagy Armada pusztulása

A spanyol armada pusztulása - egykorú rézmetszet

A spanyol király armadája Portugáliából indult 135 vi­torlással [...]; július 5-én érkezett az armada Corunába, onnan pedig Flandriába készült, hogy ott a pármai her­ceggel egyesüljön, s aztán rávesse magát Angliára. Az angol armada viszont akkor Plymouthban volt. Mikor már egy hete múlott, hogy Corunából kifutott, Ostende-ba érkezett, aztán pedig Anglia alá, ahol 4-5 napig csetepatézott az angol armadával. Ez alkalommal az angolok két hajót elfogtak. [... ] Vihar miatt Anglia alatt négy portugál hadigályát elvesztettek [...], majd tovább vitorláztak, és Calais előtt kikötöttek, [...]. Calais-ban akarták a pármai herceget megvárni. Ez azonban tudat­ta velük, hogy egy hét előtt nem tud elkészülni. [...] 

Másnap nyolc órakor a két armada ismét összeütkö­zött, és nyolc órán keresztül tüzeltek egymásra. Ebben a csatában a spanyolok négy hajót vesztettek, [...] Mind a négy elsüllyedt. [...] A Calais előtti csatában a spa­nyolok, mint a foglyok állítják, négyezer embert veszí­tettek [...]. Ezek után elvitorláztak, és az angolok öt na­pig üldözték őket egészen Skócia partjaiig. Ott átszámoltatták a katonaságot, és úgy találták, hogy már nyolcezer embert veszítettek. Ezek részben elestek, részben betegségben pusztultak el. Innen Írországba ha­józtak, anélkül azonban, hogy élelmet vettek volna fel. Írország mellett két hajót vesztettek, [...], ezeken össze­sen 465 ember volt. Mivel a flottájuknak nem volt friss vize, Írország mellet sok lovat és öszvért dobtak a ten­gerbe. Mikor Írországból elvitorláztak, a főparancsnok, Medina Sidonia herceg minden kapitánynak megpa­rancsolta, hogy siessen Corunába vagy az első spanyol kikötőbe. Így tíz napig együtt vitorláztak. Akkor Sidonia herceget a vihar 27 hajóval elszakította tőlük, s nem lehetett tudni, hova lett. Mikor az armada utoljára még együtt volt, már nem volt erősebb 78 hajónál. [...]

(Hír a Fugger-Zeitungenből)

Habsburg birtokok 1547-ben Európában

 Spanyolország hanyatlása

[...]Úgy látszik, hogy Spanyolország hanyatlásának egyedüli oka az, hogy elhanyagolja a kereskedelmet, és nem létesített nagy számban manufaktúrákat a hoz­zá tartozó országok hatalmas területén.

Külföldi eladásaink és vételeink óriási aránytalan­ságából, valamint egyéb, mindenki előtt ismeretes okokból arra következtethetünk, hogy Spanyolország­ból évente átlag 15 millió piasztert aranyban és ezüst­ben visznek ki [...].

[...]1492-től 1595-ig Nyugat-Indiából 2 milliárd pezeta aranyat és ezüstöt hoztak be Spanyolországba, s megközelítőleg ugyanekkora nem nyilvántartott össze­get, és az egész mennyiségből Spanyolországban nem maradt több, mint 200 millió pezeta, 100 millió pénz­ben, 100 millió ingóságokban.

(J. de Ustaríz: A kereskedelem és a tengerhajózás elmélete és gyakorlata, 1724)

Kérdések:

1. A fenti szövegek alapján milyenek a spanyolok? A spanyolok tulajdonságai gátolták vagy előbbre vitték az országot? Miért?

2. Az Anglia elleni háborúban mire lett volna szüksége a hosszú út megtételekor a spanyoloknak? Miben különbözhetett a spanyol hajó felszerelése az angolokétól? Miért?

3. Milyen körülmény nehezítette a spanyol hajók helyzetét? Miben volt helyzeti előnye Angliának?

4. Mekkora volt a spanyolok vesztesége a hadjáratban?

5. Mi volt a spanyol birodalom hanyatlásának oka? Írd le röviden!

[A szövegek és kérdések forrása: Történelem II: Középkor, kora újkor. Forrásgyűjtemény képességfejlesztő feladatokkal. Műszaki Kiadó, Bp., 2007. 187. és 191. o.]

Buda eliberata 1686

Ünneplés - pusztulás - újjáépítés

Buda a 17. század végén

Buda visszavívása világtörténelmi jelentőségű esemény. 1686 őszén Róma, Amszterdam, Bécs, Párizs, Madrid, Velence tűzijátékok, nép­ünnepélyek, hálaadó körmenetek színtere. Ágyúdörgés, harangzúgás tudatta, és képújságok meg röplap­árusok hirdették, hogy Buda, a ma­gyar királyok egykori székhelye fel­szabadult a másfél évszázados török uralom alól.

Egész Európa ünnepelt és joggal, hiszen mindaz, ami 1683-1686 kö­zött Bécstől Budáig, Velencétől Lengyelországig történt, a világ nemzetközi győzelme volt. Ugyan­akkor névtelen tömegek - lengyel, osztrák, magyar, cseh, olasz, bran­denburgi, francia, szász, spanyol, német, orosz, svéd, rác, svájci és an­gol katonák - harcoltak a csatatere­ken, és maradtak holtan a várfalak alatt.

A Magyar Királyság és Erdély la­kossága áldozott azonban a legtöb­bet munkában, pénzben, javakban, életben, emberi megpróbáltatások­ban.

Lotharingiai Károly

Buda felszabadulásáról a mérhe­tetlen pusztulás, az ártatlanok értel­metlen szenvedéseinek képei maradtak fenn. Buda civil lakosságának nagyobbik része, rengeteg férfi, nő és gyermek rekedt az ostromlott vár­ban. Közülük sokan már a hadmű­veletek alatt a fegyverek áldozatául estek. Noha Lotharingiai Károly már az utolsó roham előtt kiadta a védel­mi parancsot a fogságba esett zsidók összegyűjtésére és szabadon bocsá­tására, szeptember 2-án a roham al­kalmával a zsinagógában védelmet keresők közül a harcoló katonák összesen 72 férfit, nőt és gyereket hánytak kardélre.

A fővezérek a katonaságnak sza­bad rablást engedtek Budán. Tisztek és közvitézek egymással versengve prédálták végig az üszkös és romos lakóházakat, kutattak kincsek után a falak között, és gyűjtötték nagy vált­ságdíj reményében-válogatás nélkül - a foglyokat. Közben tűz ütött ki, s a rommá lőtt Buda több napig égett.

Európát százával árasztották el tudósítások a győztesek borzalmas kegyetlenkedéséről. Egy berlini he­tilap tudósítója szerint „a foglyokat két részre osztották, az öregeket és sebesülteket, férfiakat úgy mint a nőket levagdalták és a Dunába dob­ták". A török katonákkal együtt igen sok civil, örmény, rác, különböző vallású szőlőkapás, kereskedő és iparos sorsa veszett ködbe a hadi­foglyok tízezreit elnyelő emberpia­cokon.

Buda ostroma

Az iszonyatos háború tengernyi áldozatot követelt. Ki tudná meg­mondani, hány nemzet fiai, hányan lelték halálukat Buda kövei alatt?

A visszavívott Buda pusztulása ál­talános megdöbbenést keltett. A magyar királyok egykori székhelye, úgy látszik, nincs többé - „az felső város, azon Mátyás király vára is épen mind elromlott és összeégett” - írja az ostrom után Pest parancsnokává kinevezett gróf Koháry Ist­ván.

Buda üszkös romjai között Mar­sigh hadmérnök szedegette össze, ami még menthető, könyvek, régi okmányok, iratok, s a királyi palota pincéjében néhány corvina. Bécsbe szállítottak minden értéket, ami még megmaradt.

Buda első parancsnoka, Beck ge­nerális csak arra kapott parancsot, hogy katonai erődítményt létesítsen az egykori székváros helyén. A Habsburg Birodalomhoz fegyverrel csatolt Magyarországnak miért is lenne külön fővárosa?

Akik átvészelték az ostromot, mégis messzibbre tekintettek. Ki­mentek a szőlőkbe, és a letarolt tőkék között összeszedték a megmaradt szőlőszemeket. Kereskedők jöttek és megtelepedtek, kézművesek foglal­tak házhelyeket, semmibe véve a szi­gorú rendelkezéseket.

Buda eliberata

Megindult az élet, megszületik az első gyerek, megépül az első ház, s Esterházy nádor tervet dolgoz ki Buda újjáépítéséről. A főméltóságviselők sorra itt vesznek palotát. Az érsek, Széchenyi György pedig alapítványt létesít akadémiára, rok­kant katonák otthonára. Működni kezdenek az első iskolák. 1687-ben már Pesten és Budán bírót választa­nak. Csendesen megindult egy „másik hadművelet" Magyarország vissza­foglalásáért.

[in: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv általános iskola 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp., 1994. 2008-209. o.]

Hídépítés Dunaföldváron

Maga a Méltóságos Fejedelem készül át a Dunán. Itt jelölték ki Solt alatt a hadak átkelőhelyét. Bottyán dolga csupán annyi lett volna a feje­delem parancsa szerint, hogy a du­nántúli oldalon őrködjék ezredével. Néhány nap múlva azonban a ví­zimolnárok, a hajóácsok, a súlyos gerendákat cipelő jobbágyok, az egész tábor csak az ő szavára figyel.

Rákóczi egy saját kezű levele

Rákóczi tanult hadmérnökeit küldte le ide. Nem cölöpökön vernek hidat, hanem repülőhidat, hajóhidat építenek. Gerendaszerkezetének az áthaladó nyolc-tízezer főnyi hadse­reget kell megtartania. Tudást, szak­értelmet kívánó munka ez. A sánc­építésről nem is beszélve, a földvári őrség 4-5 fontos ágyúkkal is lőheti.

A mérnök hadnagyok azonban alighogy lejöttek, küldték felhábo­rodott, vészjósló jelentésüket. Elbánt velük Bottyán generális, rajzaikra, számításaikra rá se hederít, meg se hallgatja őket. Baj lesz ebből és fel­becsülhetetlen kár. Váltott lovakon hozzák Bottyán­nak a fejedelem szigorú levelét: „Nagy kedvetlenséggel értvén, hogy az odaküldött mérnökkel nemcsak becstelenül bánt, hanem mindenek­ben ellenkezőt cselekedett. Paran­csoltatik másszor olyanokban, ami­hez nem tanult, és nem ért, hivatallyán kívül való állapotban magát ne avassa."
 Más generális már megsértődne. Bottyán azonban jó katona. Neki Rákóczi egész parancsa a fontos. Mire kivirágzik a bodza, a hídnak, a sáncnak, az egész átkelőhelynek áll­nia kell. Hiszen a nyár végén or­szággyűlés lesz. Meghalt Lipót csá­szár, király nélkül az ország. Itt Pest alatt, a rákosi mezőn új uralkodót választanak. De csak akkor, ha a Dunántúl is Rákóczi hűségére tér­het. Vagyis nem késlekedhetnek. Ezt ugyan a mérnök hadnagyok nem ér­tik, csak azt tudják, vasmacskák nél­kül nem lehet hidat építeni. No meg Bottyán a vízi mesterséghez mégis­csak ért valamit. Megtanulta még végvári vitéz korában, amikor a ko­máromi hajósokkal átkelőket építet­tek a Dunán. Lám, a vasmacskák helyett milyen jól megteszik a fűzfa­vesszőből font és kővel megrakott kosarak. Megnőtt a tekintélye a ha­jóépítő parasztemberek előtt, pedig először ugyancsak furcsán néztek rá, amikor ő is kézbe vette a szekercét, hogy szaporábban menjen a munka.

gr. Esterházy Antal kuruc tábornagy

Rövidesen áll a híd. Előbb az ágyúkat vontatják át ökrökkel, aztán Eszterházy Dániel ezrede lépeget át rendben, majd Dániel úr hintó­ja ringatódzik végig kényelmesen. Senkinek eszébe nem jut a hadmér­nökök aggodalma: vasmacskák nél­kül elsodorja a hidat a folyó. Jöhet már Rákóczi hadserege.

De igaz, amit Bottyán mond: Földvárt be kell venni, addig itt nem lesznek biztonságban. Június elején Eszterházy és Bottyán hadai körül­veszik a várat. Vay Ádám az innenső parton hallja a híreket. Bottyán a szőlőhegyről löveti a védősáncokat, a várból ágyúval lőnek rá. A vár déli oldalát széles tó védi, innen támad­nak. Bottyán a sáncok előtt jár, egy hadnagya megsebesül, őt nem fogja a golyó. Elfoglalják a védősáncokat, a strázsatornyot felégetik, a német be­szorul a felsővárba, de veszettül tü­zel. Bottyán sérthetetlen.

Vay Ádám erre már csak nagyot sóhajtott. Még egy ember van, akit így csudál, szeret a nép, akiről azt hi­szi, hogy ereje végtelen: Rákóczi Fe­renc.

A fejedelem dunántúli hadjárata ekkor mégis meghiúsult. Mikor hírét hozták, hogy felmentő sereget indí­tottak Budáról, sajkásokkal és erős lovasezredeket ágyúval, Eszterházy visszasétált a túlsó partra, Bottyán pedig a gyalogságot elhelyezte Bottyán-várban (a kiépített sáncot ne­vezték így), lovasezredével és a saj­kásokkal pedig megtámadta a csá­szár tábornokát.

Bottyán vára

A császár sajkásai visszafordultak, a császári lovasság megtorpant. Ám Bottyán arcán és lábán súlyosan megsebesült. Mikor a várbeli hajdúk ezt meghallották, pánikba estek. Még az éjjel odahagyták Bottyán-­várat, átmentek a túlsó partra. Az el­lenség aztán elfoglalta a sáncokat, és szétbontotta a hidat. A katonaság csak akkor nyugodott meg, amikor elterjedt a híre: nem is a harcban. hanem még gerendafaragás közben sérült meg Bottyán arca.

Ám 1705 októberének egyik kö­dös napján Horváth Tamás szállta meg vagy százötven hajdúval a Duna partját Soltnál, Földvárral átellenben. Szekérsorok fordultak, sajkákat, kompokat hoztak, hajókat raktak össze. Átkeltek a Dunán, és beásták magukat a parton. Egyik hajnalon pedig a földvári őrség taracklövések­re és eget rázó dobpergésre riadt. Ezer meg ezer kuruc rohanta meg a falakat, és mire megvirradt, Földvár várán Rákóczi zászlaja lengett.

1705. november 4-én Bottyán ge­nerális átkelt a Dunán, és Földvárról levelet küldött Dunántúl népeihez: keljenek fel, esküdjenek hűséget az új Magyarországnak! 

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 218-219. o.]

A zólyomi párviadal

Bottyán János feltételezett ábrázolása

Öreg vitéz ugratott ki a mező kö­zepére: kész vitézi párviadalra! Régi szokás volt ez, a török harcok idejé­ből való. Vitézi párviadalban mérték össze, próbálták meg erejüket a vég­várak magyar meg török katonái. Szégyenben marad a sereg, ha nem vállalja senki a kihívást.

 Kényesen lépked a paripa. Lovasa büszkén méregeti a kuruc sereget. Ezredesi egyenruha csillog rajta. Fél szemére vak. Bottyán János. Úgy is­merik mindkét seregben: Vak Bottyán. Többen lehettek a kurucok között, akik egykor vele együtt har­coltak, vagy az ő csapatában szolgál­tak. Maguk közül valónak érezték. Hiszen itt kezdte Bottyán, ezen a tá­jon, a Garam meg a Vág vidékén a hadi szolgálatot, mint egyszerű vég­vári vitéz. Bement a törökök közé subában az érsekújvári várba, s ki­dobta a minaretből az imát kiáltó dervist Mire magukhoz tértek a ja­nicsárok, s megütötték a lármado­bot, Bottyán ott nyargalódzott a bástyák alatt katonatársaival. Kihívta másnap próbára az érsekújvári törököt, vegyen elégtételt, de a párvia­dalra akkor senki nem vállalkozott. Nagy híre járt már akkor is Bottyán kardforgató tudományának, pedig ifjú legényke volt csak. Most pedig haja, bajusza, mint ősz végi hajnalo­kon a rét füve: deres. Katonahíre öregbült korával. Nem adták ingyen a császár hadseregében még a török háború idején sem a tiszti, főleg az ezredesi rangot a magyar vitéznek.

Kuruc-labanc párviadal

Nem jól van az sehogy sem - gon­dolják a kuruc katonák -, hogy Bottyán nincs itt közöttünk. Senki­nek sem volt kedve párviadalra kelni vele. De mégis! Ocskay ugratott elő. Meglengette ezüstforgós kucsmáját. Elfogadta a párviadalt. Arca piros volt, tüzelt a szeme; most megmu­tatja, ki a legvitézebb bajvívó! Elő­ször kopjával mentek egymásra. Együtt vizsgázott most az ügyesség és az erő. Ismerni a kopjatörés fogá­sait nem elég: aki nem ül biztosan a nyeregben, az könnyen a földre re­pül. Háromszor vágtattak egymás­nak. Ocskay hajlott fürgén, ügyesen, Bottyán mint a tölgy. Eldobták a kopjákat, s már kezükben a kard.

Ocskay 23 esztendős volt, Bottyán hatvannál is több. Csattogott, szik­rázott a vas. Most kardot rejtve pisz­tolyt rántottak. Könnyebb célba venni röptében a fecskét, mint a vitézt táncoló paripáján. Bottyánt nem lehetett megelőzni. Leesett Ocskay fejéről a kucsma, csillagos forgójá­ban sólyomszárny - előredőlt, szá­ján, orrán ömlött a vér: mellén talál­ta a golyó. Bottyánt úgy kellett le­emelni a lóról, dereka lucskos volt a vértől.

Felbomlottak a császári gyalogo­sok sorai, húzódtak vissza a városba. Hiába! Szabályos ütközetnek nem mondható már, ami ezután történt. A szűkszavú jelentésekből nem is igen lehet tudni, mi történt itt való­jában. Talán egy kuruc gyaloghajdú elsütötte a puskáját, s erre megindult az egész gyalogság, lovasság rend nélkül, s a város házai között vágták, ütötték a labancokat, a lovasok a vár kapuján is behatoltak a menekülők után, de itt a német dragonyosok már fölényben voltak.

Zólyom vára 1596-ban

Zólyom vára végül is megadta magát, s a bányavárosokba ismét bevonultak a kuruc csapatok. Bottyánt pedig seblázban vitték haza Esztergomba.

A 18. században már szokatlan párviadal mellett egy másik körül­mény is emlékezetessé tette a zólyo­mi csatát. Vak Bottyán már ekkor tudta, hogy rövidesen felajánlja szolgálatait Rákóczinak. S Rákóczi a tokaji táborban december 20-án aláírta Bottyán generálisi kinevezé­sét.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 218-219. o.]