Hídépítés Dunaföldváron

Maga a Méltóságos Fejedelem készül át a Dunán. Itt jelölték ki Solt alatt a hadak átkelőhelyét. Bottyán dolga csupán annyi lett volna a feje­delem parancsa szerint, hogy a du­nántúli oldalon őrködjék ezredével. Néhány nap múlva azonban a ví­zimolnárok, a hajóácsok, a súlyos gerendákat cipelő jobbágyok, az egész tábor csak az ő szavára figyel.

Rákóczi egy saját kezű levele

Rákóczi tanult hadmérnökeit küldte le ide. Nem cölöpökön vernek hidat, hanem repülőhidat, hajóhidat építenek. Gerendaszerkezetének az áthaladó nyolc-tízezer főnyi hadse­reget kell megtartania. Tudást, szak­értelmet kívánó munka ez. A sánc­építésről nem is beszélve, a földvári őrség 4-5 fontos ágyúkkal is lőheti.

A mérnök hadnagyok azonban alighogy lejöttek, küldték felhábo­rodott, vészjósló jelentésüket. Elbánt velük Bottyán generális, rajzaikra, számításaikra rá se hederít, meg se hallgatja őket. Baj lesz ebből és fel­becsülhetetlen kár. Váltott lovakon hozzák Bottyán­nak a fejedelem szigorú levelét: „Nagy kedvetlenséggel értvén, hogy az odaküldött mérnökkel nemcsak becstelenül bánt, hanem mindenek­ben ellenkezőt cselekedett. Paran­csoltatik másszor olyanokban, ami­hez nem tanult, és nem ért, hivatallyán kívül való állapotban magát ne avassa."
 Más generális már megsértődne. Bottyán azonban jó katona. Neki Rákóczi egész parancsa a fontos. Mire kivirágzik a bodza, a hídnak, a sáncnak, az egész átkelőhelynek áll­nia kell. Hiszen a nyár végén or­szággyűlés lesz. Meghalt Lipót csá­szár, király nélkül az ország. Itt Pest alatt, a rákosi mezőn új uralkodót választanak. De csak akkor, ha a Dunántúl is Rákóczi hűségére tér­het. Vagyis nem késlekedhetnek. Ezt ugyan a mérnök hadnagyok nem ér­tik, csak azt tudják, vasmacskák nél­kül nem lehet hidat építeni. No meg Bottyán a vízi mesterséghez mégis­csak ért valamit. Megtanulta még végvári vitéz korában, amikor a ko­máromi hajósokkal átkelőket építet­tek a Dunán. Lám, a vasmacskák helyett milyen jól megteszik a fűzfa­vesszőből font és kővel megrakott kosarak. Megnőtt a tekintélye a ha­jóépítő parasztemberek előtt, pedig először ugyancsak furcsán néztek rá, amikor ő is kézbe vette a szekercét, hogy szaporábban menjen a munka.

gr. Esterházy Antal kuruc tábornagy

Rövidesen áll a híd. Előbb az ágyúkat vontatják át ökrökkel, aztán Eszterházy Dániel ezrede lépeget át rendben, majd Dániel úr hintó­ja ringatódzik végig kényelmesen. Senkinek eszébe nem jut a hadmér­nökök aggodalma: vasmacskák nél­kül elsodorja a hidat a folyó. Jöhet már Rákóczi hadserege.

De igaz, amit Bottyán mond: Földvárt be kell venni, addig itt nem lesznek biztonságban. Június elején Eszterházy és Bottyán hadai körül­veszik a várat. Vay Ádám az innenső parton hallja a híreket. Bottyán a szőlőhegyről löveti a védősáncokat, a várból ágyúval lőnek rá. A vár déli oldalát széles tó védi, innen támad­nak. Bottyán a sáncok előtt jár, egy hadnagya megsebesül, őt nem fogja a golyó. Elfoglalják a védősáncokat, a strázsatornyot felégetik, a német be­szorul a felsővárba, de veszettül tü­zel. Bottyán sérthetetlen.

Vay Ádám erre már csak nagyot sóhajtott. Még egy ember van, akit így csudál, szeret a nép, akiről azt hi­szi, hogy ereje végtelen: Rákóczi Fe­renc.

A fejedelem dunántúli hadjárata ekkor mégis meghiúsult. Mikor hírét hozták, hogy felmentő sereget indí­tottak Budáról, sajkásokkal és erős lovasezredeket ágyúval, Eszterházy visszasétált a túlsó partra, Bottyán pedig a gyalogságot elhelyezte Bottyán-várban (a kiépített sáncot ne­vezték így), lovasezredével és a saj­kásokkal pedig megtámadta a csá­szár tábornokát.

Bottyán vára

A császár sajkásai visszafordultak, a császári lovasság megtorpant. Ám Bottyán arcán és lábán súlyosan megsebesült. Mikor a várbeli hajdúk ezt meghallották, pánikba estek. Még az éjjel odahagyták Bottyán-­várat, átmentek a túlsó partra. Az el­lenség aztán elfoglalta a sáncokat, és szétbontotta a hidat. A katonaság csak akkor nyugodott meg, amikor elterjedt a híre: nem is a harcban. hanem még gerendafaragás közben sérült meg Bottyán arca.

Ám 1705 októberének egyik kö­dös napján Horváth Tamás szállta meg vagy százötven hajdúval a Duna partját Soltnál, Földvárral átellenben. Szekérsorok fordultak, sajkákat, kompokat hoztak, hajókat raktak össze. Átkeltek a Dunán, és beásták magukat a parton. Egyik hajnalon pedig a földvári őrség taracklövések­re és eget rázó dobpergésre riadt. Ezer meg ezer kuruc rohanta meg a falakat, és mire megvirradt, Földvár várán Rákóczi zászlaja lengett.

1705. november 4-én Bottyán ge­nerális átkelt a Dunán, és Földvárról levelet küldött Dunántúl népeihez: keljenek fel, esküdjenek hűséget az új Magyarországnak! 

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 218-219. o.]

A zólyomi párviadal

Bottyán János feltételezett ábrázolása

Öreg vitéz ugratott ki a mező kö­zepére: kész vitézi párviadalra! Régi szokás volt ez, a török harcok idejé­ből való. Vitézi párviadalban mérték össze, próbálták meg erejüket a vég­várak magyar meg török katonái. Szégyenben marad a sereg, ha nem vállalja senki a kihívást.

 Kényesen lépked a paripa. Lovasa büszkén méregeti a kuruc sereget. Ezredesi egyenruha csillog rajta. Fél szemére vak. Bottyán János. Úgy is­merik mindkét seregben: Vak Bottyán. Többen lehettek a kurucok között, akik egykor vele együtt har­coltak, vagy az ő csapatában szolgál­tak. Maguk közül valónak érezték. Hiszen itt kezdte Bottyán, ezen a tá­jon, a Garam meg a Vág vidékén a hadi szolgálatot, mint egyszerű vég­vári vitéz. Bement a törökök közé subában az érsekújvári várba, s ki­dobta a minaretből az imát kiáltó dervist Mire magukhoz tértek a ja­nicsárok, s megütötték a lármado­bot, Bottyán ott nyargalódzott a bástyák alatt katonatársaival. Kihívta másnap próbára az érsekújvári törököt, vegyen elégtételt, de a párvia­dalra akkor senki nem vállalkozott. Nagy híre járt már akkor is Bottyán kardforgató tudományának, pedig ifjú legényke volt csak. Most pedig haja, bajusza, mint ősz végi hajnalo­kon a rét füve: deres. Katonahíre öregbült korával. Nem adták ingyen a császár hadseregében még a török háború idején sem a tiszti, főleg az ezredesi rangot a magyar vitéznek.

Kuruc-labanc párviadal

Nem jól van az sehogy sem - gon­dolják a kuruc katonák -, hogy Bottyán nincs itt közöttünk. Senki­nek sem volt kedve párviadalra kelni vele. De mégis! Ocskay ugratott elő. Meglengette ezüstforgós kucsmáját. Elfogadta a párviadalt. Arca piros volt, tüzelt a szeme; most megmu­tatja, ki a legvitézebb bajvívó! Elő­ször kopjával mentek egymásra. Együtt vizsgázott most az ügyesség és az erő. Ismerni a kopjatörés fogá­sait nem elég: aki nem ül biztosan a nyeregben, az könnyen a földre re­pül. Háromszor vágtattak egymás­nak. Ocskay hajlott fürgén, ügyesen, Bottyán mint a tölgy. Eldobták a kopjákat, s már kezükben a kard.

Ocskay 23 esztendős volt, Bottyán hatvannál is több. Csattogott, szik­rázott a vas. Most kardot rejtve pisz­tolyt rántottak. Könnyebb célba venni röptében a fecskét, mint a vitézt táncoló paripáján. Bottyánt nem lehetett megelőzni. Leesett Ocskay fejéről a kucsma, csillagos forgójá­ban sólyomszárny - előredőlt, szá­ján, orrán ömlött a vér: mellén talál­ta a golyó. Bottyánt úgy kellett le­emelni a lóról, dereka lucskos volt a vértől.

Felbomlottak a császári gyalogo­sok sorai, húzódtak vissza a városba. Hiába! Szabályos ütközetnek nem mondható már, ami ezután történt. A szűkszavú jelentésekből nem is igen lehet tudni, mi történt itt való­jában. Talán egy kuruc gyaloghajdú elsütötte a puskáját, s erre megindult az egész gyalogság, lovasság rend nélkül, s a város házai között vágták, ütötték a labancokat, a lovasok a vár kapuján is behatoltak a menekülők után, de itt a német dragonyosok már fölényben voltak.

Zólyom vára 1596-ban

Zólyom vára végül is megadta magát, s a bányavárosokba ismét bevonultak a kuruc csapatok. Bottyánt pedig seblázban vitték haza Esztergomba.

A 18. században már szokatlan párviadal mellett egy másik körül­mény is emlékezetessé tette a zólyo­mi csatát. Vak Bottyán már ekkor tudta, hogy rövidesen felajánlja szolgálatait Rákóczinak. S Rákóczi a tokaji táborban december 20-án aláírta Bottyán generálisi kinevezé­sét.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 218-219. o.]

Egymásra találás

Brezáni kiáltvány

Március közepén Rákóczi éppen vadászaton volt, amikor a brezáni várban jelentették Bercsényinek, hogy odakünn a városka utcáin két idegen a fejedelem iránt érdeklődik. Bercsényi leküldte a lovászát, hogy ha a két fáradt vándor magyar lenne, vezesse be őket. Csakhamar elébe toppant mindkettő, de egyiket sem lehetett szóra bírni. Ám amikor Rá­kóczi kisvártatva megjött, a két láto­gató sírt-nevetett örömében. Baltát kértek, széthasították botjukat, és összetekert levelet húztak ki belőle.

Rákóczi jobbágyai küldték az írást Papp Mihály elszegényedett mun­kácsi nemessel és Bige György egy­kori kuruc hadnaggyal. A jobbágyok kérve kérték Rákóczit, jöjjön haza, álljon a nép élére, mert egyes­-egyedül - tőle várnak segítséget.

Hegyalján a jobbágyság három­ezer férfit rögtön fegyverbe tud szó­lítani, és ha maga Rákóczi áll az élükre, remélhető, hogy a kisneme­sek is csatlakoznak majd. Rövid töp­rengés után a két bujdosó főnemes megállapodott a jobbágyok két kül­döttével, hogy Bercsényi lovásza ve­lük megy vissza, alaposan körülnéz az északi vidéken, és beszámol a lá­tottakról. Ugyanakkor Rákóczi ismét sürgette a francia királyt, kérte az immár közeli felkelés támogatását. Május eleje volt már, mire a lo­vászmester megtért Brezánba. Nem egyedül jött, küldöttséggel, és Papp Mihály mellett most már ott állt Rá­kóczi tarpai jobbágya, Esze Tamás is, aki a felkelést sürgetők titkos ta­nácskozásainak legfőbb szervezője volt. Szikár, kemény, világos eszű ember. Kézzelfogható bizonyságot akart arról, hogy Rákóczi elvállalja a magyar felkelés vezetését.

Rákóczi-szabadságharc zászlaja

Esze Tamásék kiáltványokkal és zászlókkal tértek haza. Rákóczi és Bercsényi az egész országot fegy­verbe szólította: minden igaz ma­gyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó keljen fel, fogjon fegyvert a képtele­nül hatalmaskodó, zaklató, adóztató idegen birodalom ellen! A zászló egyik oldalán a Rákócziak címere volt, az R. F. kezdőbetűkkel, a mási­kon a felirat: Cum Deo, pro patria et libertate (Istennel, a hazáért és sza­badságért).

Rákóczi egy lengyel nemesasszonynak a magyar határ közelében fekvő birtokára ment. Ide hozták neki hírül, hogy az ezredeskapitánnyá kinevezett Esze Tamás vezeté­sével a türelemre intő fejedelmi pa­rancs ellenére is, Tarpán, Várin és Beregszászon a zászlókat kibontot­ták, és a nép megtámadta a császári­akat és a nemeseket.

Rákóczi válaszút elé került. A ne­hezebb utat választotta. Június elején indult Magyarország felé. Mindössze szolgái kísérték, meg néhány ka­tona. Egynapi járóföldre lehettek a magyar határtól, amikor futár érke­zett, és elmondta, hogy szétverték Kis Albert és Esze Tamás kuruc se­regét. Rákóczit megrázta a hír. Kü­lönösen mikor kiderült, hogy a kurucok még felderítőket sem küldtek szét, és nem állítottak őrséget. Ilyen fegyelmezetlen népséggel viseljen hadat? A legokosabb lenne vissza­fordulni. Még nem késő! „De báto­rított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét" - írta évtizedek múlva.

Június 14-én a „haza küszöbén" volt. Egy lovast indított a Beszkidek déli oldalán álló Esze Tamáshoz, hogy vezesse elébe katonáit.

És elkezdődött az, amire addig még nem volt példa. Egy ország leg­előkelőbb, leggazdagabb, kiváltsá­gosnak született embere állt az ön­ként hozzásereglő legszegényebbek élére. Rákóczi legalább ezer gyalogost és mintegy háromszáz lovast várt, ehe­lyett mindössze kétszázötvenen ér­keztek, közülük csak ötvenen ló­háton. Rendetlenül tolongó, kaszá­ra-kapára kapott sereglet volt ez. Rossz parasztpuska csupán néhá­nyuk hátán, és sokan rongyosak, csizmája pedig kevésnek van. A fel­kelők szintén csalódást éreztek. Csillogó brokátba öltözött nagyurat vártak, ékszerektől ragyogó mente­kötővel. És most egy talpig feketébe öltözött fiatalembert láttak maguk előtt minden dísz nélkül. (A fejede­lem az édesanyjáért viselt gyászt.)

Veszprémi Endre: Rákóczi és Esze Tamás találkozása

Rákóczi hosszú beszédet mondott. Szólt a haza iránti lankadatlan buz­galmáról, és nagy ígéretet tett: aki a szegény nemzet felszabadítására fegyvert köt, az mindenféle úrdolgá­tól, adózástól felszabadul maga is. Nem lesz többé jobbágy. E fogadalom hallatára mind örömmel tet­ték le rá a hűségesküt.

Rákóczi két napig csapatokba osztotta a kicsiny hadat, kijelölte az őröket, vigyázott, hogy ne hozzanak embereinek se bort, se pálinkát, el­lenőrizte az élelem kiosztását, és még éjnek idején is sokáig talpon volt, hogy titkon meghallja, hogyan vé­lekedik a nép róla meg a haza ügyéről.

1703. június 16-án lépték át a magyar határt. Pár hét alatt három­ezerre nőtt a fegyveresek száma.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 216-218. o.]

Rákóczi a bécsújhelyi börötönben

II. Rákóczi Ferenc messzi idegen­ben nevelkedett. A munkácsi várból hurcolták el, ahova anyja, Zrínyi Ilona kitűzte az ellenállás zászlaját. Anyját többé nem láthatta Rákóczi, s mire felnőttként hazakerült, bécsi divat szerint öltözködött, feleségével franciául beszélt, német kísérettel vette magát körül, és a környékbeli nemesek szerint még magyarul is el­felejtett.

Bercsényi Miklósban azonban egy őszi, vadűző napon felébredt a bol­dogító kételkedés: a szomszédon csak a ruha idegen, a német köntös igaz magyar szívet takar. 1697 után a két főúr egyre többet járta együtt az erdőt, s már nem a vadászatról beszélgettek, hanem or­szágos dolgokról.

Benczúr Gyula: II. Rákóczi Ferenc elfogatása a nagysárosi várkastélyban

- A király nem tart országgyűlést, rendeletekkel igazgatja az országot - háborgott Bercsényi. - Generálisok, hadseregszállítók gyarapodnak az ország javaiból, a nemesember pedig romlik, szegényedik. Gabonáját, ál­latát el nem adhatja szabadon, vámot követelnek rajta, sőt még adófize­tésre is rá akarják kényszeríteni. Job­bágyait tönkreteszi a porció, falvai elnéptelenednek, s még apái vallásá­ból is kiforgatják. Semmivé válnak jogai, kiváltságai, lábbal tapodják az ország régi törvényeit.

Rákóczi a nagyvilág dolgait is­merte jobban. Bejárta fél Európát, évekig Bécsben élt, öt nyelven be­szélt, rendszeresen olvasta a francia újságokat, könyvtárában ott voltak a legújabb földrajzi, hadtudományi művek, jártas volt a történelemben, a politikában is. Zrínyi Ilona fia az or­szág legműveltebb embere. A barátság megnyitotta szívét.

- Sem a panasz, sem a könyörgés nem indíthatja meg az udvart. Csak az iga lerázására gondolhatunk, amit nyakunkra nehezedni érzünk - je­gyezte meg egy alkalommal.

Madarász Viktor: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben

Ezután levelet írt XIV. Lajos francia királynak az általános elége­detlenségről meg terveiről. Az egyik császári tiszt, Longueval, francia születésű lévén, éppen hazaindult családjához Franciaországba. Rá­kóczi ismerte, megbízott benne, és vele küldte el a levelet. Longueval egyenesen Bécsbe, a császári palotá­ba vitte az írást.

II. Rákóczi Ferencet nagysárosi kastélyából, beteg felesége mellől hurcolták rabságba a császár zsoldosai, és megerősített őrséggel vit­ték Bécsújhelyre. A börtönnek ép­pen abba a szűk, bűzös cellájába zárták, ahonnan nagyapját, Zrínyi Pétert annak idején a vesztőhelyre vitték. A vádirat szerint felségárulás bű­nébe esett. Büntetése: vérpad.

[In: Balla Árpád: Történelmi olvasókönyv az általános iskolák 6. osztálya számára. Korona Kiadó, Bp. 1994. 214-215. o.]

"Parancsra tette?" - táborparancsnokságért törvényszék

Az Amerikai Egyesült Államokban 1861 és 65 között polgárháború zajlott le az iparoso­dott Észak és a rabszolgatartó, mezőgazdasággal foglalkozó Dél között.

Wirz kapitány a déliek hadseregében szolgált. Megsebesülését követően a harctéri szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Ekkor fölöttese, Winder tábornok megbízta az andersonville-i tábor parancsnokságával, ahol északi hadifoglyokat őriztek. A kapitány egy évig töltötte be ezt a tisztséget.

A polgárháborút az északiak nyerték meg, és Washingtonban katonai törvény­szék elé állították Wirz kapitányt. Azzal vádolták, hogy a tábor sok ezer foglya számára nem gondoskodott elegendő élelemről, ruháról és gyógyszerről, s így néhány ezer ember legyengülését és pusztulását okozta. Továbbá 13 foglyot kivégeztetett a hadijog megsértésével.

Saul Lewitt amerikai író Andersonville Trial (Az andersonville-i tárgyalás) címmel drámát írt az esetből. Magyarul Földes Anna és Mihályi Gábor fordításában jelent meg Parancsra tettem címmel.

Chipman ügyész és Wirz kapitány összecsapása a tárgyaláson (Részletek)

Ügyész: ... Egyetért Ön azzal, hogy az erkölcsi szempontok, a lelkiismeret szava elsődlege­sek minden ember számára?

Kapitány: Természetesen egyetértek! Mint a legtöbb ember, én is teljesítem ezeket az eszményeket...ha...tudom!

Ügyész: Ha tudja. Andersonville-ben Ön nem vehette figyelembe az erkölcsi szempontokat?

Kapitány: Azért a helyzetért Winder tábornokot terheli a felelősség, nem engem.

Ügyész: És ha ő ebben a háborús helyzetben minden magyarázat nélkül olyan határozott utasitást ad Önnek, hogy mészároljon le egyet saját gyermekei közül, végrehajtja ezt? Kapitány: Ez nevetséges ... Erre nem válaszolok!

Ügyész: Megtette volna?

Kapitány: Nem!

Ügyész: Miért nem?

Kapitány: Ez örült parancs lett volna!

Ügyész: Valóban. Őrült parancs. Vagy embertelen. Vagy erkölcstelen. És az ember szívében azért valójában valamilyen belső mérlegre teszi a parancsokat, amelyeknek engedel­meskedik. Kérdésem tehát a következő: miért engedelmeskedett Ön Winder tábornok pa­rancsainak?

Kapitány: Feltétlenül válaszolnom kell erre a kérdésre? Andersonville-i megbízatásomat én nem így fogtam fel... Nem értem, hogy mi történik itt... Csak arra gondoltam, hogy ter­mészetszerűen engedelmeskedem neki, mivel katonai felettesem volt.

Ügyész: De nem volt az Ön erkölcsi felettese, Mr. Wirz. Egyetlen embernek sincs hatalma más ember lelke felett. Emberek vagyunk, tehát saját lelkünk van, és mivel saját lélekkel rendelkezünk - egyenlőek vagyunk mint emberek, a tábornok, a közkatona, a tanár és a kő­műves... És ezt minden élő ember tudja, mint ahogy Ön is tudta a szíve mélyén.

Kapitány: De ez nem...

Ügyész: És minthogy a helyzet erkölcsi értelemben elviselhetetlenné vált, és minthogy Winder tábornok Önnek erkölcsi értelemben nem volt felettese, Önnek voltaképpen nem kellett volna engedelmeskednie. Tehát fenntartom a kérdést: miért engedelmeskedett?

Kapitány: Nyíltan megmondom. Minden bizonnyal hadbíróság elé állítottak volna. És ha a feletteseim akarták volna - tekintettel a háborúra, és figyelembe véve azt, hogy a háború válságos, elkeseredett szakaszába érkezett, amelyben igen könnyen elhangzott az a szó, hogy "áruló", akár ki is végezhettek volna...

Ügyész: Ennek az áldozatnak legalább lett volna értelme. Tizennégyezer ember életét megmenthette volna, - és Ön félt?

Kapitány: Én? Katonalétemre? Féltem volna?

Ügyész: A kérdés meg mindig nyitva áll: miért engedelmeskedett Ön?

Kapitány: Engedelmeskednem kellett...

Ügyész: Még akkor is, ha tudatában volt annak, hogy engedelmeskedni annyit jelent, mint megölni azokat az embereket, és az engedelmesség megtagadásával megmenti őket?

Kapitány: Még akkor is... Egyszerűen... nem tudtam megtagadni az engedelmességet...

A védelem, Wirz kapitány védőügyvédje szerint a kapitány felsőbb parancsra cselekedett, a táborban már azelőtt is embertelenek voltak a körülmények.

A vádlók, az ügyész álláspontja: az alárendelt sem engedelmeskedhetik olyan parancsnak, amely jogellenes cselekményhez vezet. A parancsnok sem rendelhet el ilyesmit.

A törvényszék szerint: a parancsnok és az alárendelt együtt viseli a felelősséget. Ezért Wirz kapitányt halálra ítélték és kivégezték!

Az Akadémia megalapítása

Mindenki szereti az anyanyelvét, hogyne szeretné, hiszen az édesany­jától tanulta, életének legszebb em­lékei fűződnek hozzá. De leginkább azok becsülik, tisztelik, féltik az édes anyanyelvet, akiktől el akarják ra­gadni a nép közös kincsét.

Magyarországon a latin nyelv ural­kodott, latinul írták a törvényeket, a kérvényeket s a többi iratot. Ha meg versenytársa akadt, az a német nyelv volt, ezenkívül legfeljebb franciául lehetett megszólalni előkelő körben. És a magyar anyanyelv? Parasztnak való az, művelt ember nem hasz­nálja. Lám, a magyartól elragadták az anyanyelvét, s mivel sem a törvény­széken, sem a hivatalban nem hasz­nálhatta, annál inkább megszerette. Éppen a legnagyobb politikusok, költők és írók hirdették hangos szó­val: minden nép a maga nyelvén lett tudós, a magyar is csak anyanyelvé­nek fejlesztésével érheti el a művelt népek szintjét.

Felsőbüki Nagy Pál

Kazinczy Ferenc nyelvújító moz­galma, Bessenyei György akadémiai törekvése, Csokonai Vitéz Mihály költészete előkészítette a nagy tervet: egy nyelvművelő tudományos inté­zet megalapítását. Ez hát a legfőbb cél, erre kell ha­ladnunk, hirdeti Széchenyi István, aki a nyugati országokat bejárva, mindig maga előtt látta hazája elma­radottságát. És ha látta, nem is ma­radt tétlen. A nyelv tökéletesítéséről ezt írta:

„Amint az emberek nemes érzése - képzelet, emlékezet s ítéleti tehet­ségei jobban fejlődnek, úgy kell a nyelvnek is tisztulni, tágulni, simul­ni, nagyobb határozottságot nyerni. Amint a nemzet növése és haladása által a nyelv nő és halad, úgy rejt ma­gában a nyelv fiatalsága, növekedése olyan mágusi kapcsolatot, mely a nemzetet emeli és dicsőíti. Az anyanyelv tökéletesítése tehát, mert azáltal a nemzeti jó nőttön-nő, kötelességeink egyik legfőbbike."

Az ifjú Széchenyi

Így látták ezt a reformkor legjobb politikusai, írói és költői, mindnyá­jan tudták, hogy olyan tudós társa­ságot kell szervezni, amelynek tagjai magyar nyelven művelik az összes tudományt. De hiába tudták, hasz­talan beszéltek róla egymás között, Bessenyei nagyszerű gondolata, az akadémiai intézet terve mégsem va­lósult meg.

Éppen erről szólott Felsőbüki Nagy Pál 1825-ben, a karok és ren­dek kerületi ülésén, amikor végre napirendre tűzték a felállítandó Akadémia, vagyis nyelvművelő inté­zet tervét. Pirulva hallgatták a mág­nások, a gazdag főurak a beszédet, mert Felsőbüki Nagy Pál szemükre hányta, hogy vagyonukat külföl­dön fecsérlik el, nemzeti célra nem áldoznak, ezért aztán még mindig csak szándék maradt az akadémia terve.

Felállt erre Széchenyi István gróf, aki csak hallgató volt az ülésen, hi­szen ő a főurak rendjébe tartozott, és katonás rövidséggel ezt mondta:

- Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok, és ha feláll egy olyan intézet, mely a magyar nyelvet mű­veli, és elősegíti honosaink magyar nevelését, jószágomnak egyévi jöve­delmét feláldozom rá.

Az Akadémia alapítása

Egy pillanatnyi csend támadt. Mindenki elbámult a nagylelkű fel­ajánláson, mert a hallgatóság tudta, hogy körülbelül ötven-hatvanezer forint a jószág egyévi jövedelme. Ez fejedelmi ajándék a nemzetnek! Ezután hatalmas éljenkiáltás hal­latszott, s nemsokára új meg új fel­ajánlások következtek, a többi mág­nás sem akart elmaradni Széchenyi mögött, bár ilyen nagy összeget egyik se ajánlott fel.

Mentegetözött is az egyik gróf, aki mindössze ötezer forintot jegyezte­tett.

- Egyet se magyarázd - mondta neki Széchenyi István -, én megte­hetem, mert nőtlen ember és katona vagyok. Jó barátaim vannak, akiknél el tudok élni egy esztendeig úgy, hogy a magaméhoz nem nyúlok.

Széchenyi felajánlása annyira fel­lelkesítette a rendeket, hogy még az­nap, a gyűlés folyamán negyedmillió ezüstforint gyűlt össze az Akadémia megalapítására.

Az Akadémia épülete

Őrült császárok - Caligula és Neró

CALIGULA (káligula; Kr. u. 37-41):

Caligula császár

A Caligula („Kisbakancs”) nevet a táborban tréfából kapta, mert közka­tona-ruhában nevelkedett a katonák között. Hogy a katonák mennyire meg­szerették és ragaszkodtak hozzá, az legjobban akkor tűnt ki, amikor Augustus halála után a lázongó és valósággal őrjöngő katonákat egymaga, puszta meg­jelenésével lecsendesítette.

Ámde nem tudta féken tartani kegyetlen és gyalázatos természetét: a legnagyobb örömmel nézte végig a kínvallatásokat és az elítéltek kivégzését; éjszakánként parókásan és hosszú köpenyben járta be a csapszékeket és bor­délyházakat.

Amikor figyelmeztették, hogy jóval fölötte áll a fejedelmeknek és kirá­lyoknak, ettől fogva isteni felséget kezdett követelni magának. Elrendelte, hogy vallásos tiszteletben álló és művészi becsű istenszobrokat hozzanak Görögor­szágból, köztük az olümpiai Zeuszét, hogy fejük helyére a magáét tétesse. A saját istenségének külön templomot építtetett papokkal és a legválo­gatottabb áldozatokkal. Ebben a templomban ott állt életnagyságú arany­szobra, amelyre mindennap épp olyan ruhát adtak, amilyent ő maga viselt.

Egyszer egy névcsere folytán mást végeztek ki, nem a kijelölt áldozatot. Caligula csak annyit mondott, hogy ez is ugyanezt érdemelte. Gyakran idézte egy tragédiából: „Gyűlöljenek, csak féljenek!”.

Nemegyszer bezáratta a magtárakat, és bejelentette a népnek, hogy most pedig éhínség következik. Máskor meg az áldozati barom már ott állt az oltár előtt, ő pedig a se­géd ruhájában, felgyürkőzve, magasra emelte a taglót és lesújtott az áldozó­papra.

(Suetonius)

Neró (Kr. u. 54-68):

Nero

Neró a város sikátorait, bordélyházait és kocsmáit saját személyének el­titkolása végett szolgai ruhába öltözve barangolta végig kísérőivel, kik az el­adásra kitett tárgyakat elrabolták, a szembejövőket megsebesítették. Az éj­szakák úgy teltek, mintha ellenség tartotta volna megszállva a várost.

Régi vágya volt négyfogatú kocsit hajtani, s nem kevésbé nagy kedvtelés, hogy színész módjára citeraszó mellett daloljon. Maga hívta meg a városi né­pet is, mely magasztalással halmozta el, mert hiszen a csőcselék szomjazik a mulatságra, és örül, ha ezt maga a császár nyújtja neki.

(Tacitus)

Mialatt énekelt, még szükség esetén sem mehetett ki senki a színházból. Úgyhogy, mondják, volt asszony, aki előadás alatt szülte meg gyermekét; so­kan pedig, akik már megcsömörlöttek hallgatni őt és áradozni róla, a zárt vá­roskapukról vagy a falakról titokban leugorva szöktek ki Rómából, de olya­nok is akadtak, akik halált színlelve vitették ki magukat a Városból.

Családtagjai és mások megöletésének sorát Claudiusszal kezdte. Claudiusnak gombával adták be a mérget. Testvérét, Britannicust (británnikusz) azért tette el méreggel láb alól, mert irigyelte övénél kellemesebb csengésű hangját. Anyjára, aki szavait és tetteit kissé szigorúbban figyelte és bírálta, előbb csak ráijesztett, majd elhatározta, hogy elteszi láb alól. Három ízben méreg­gel próbálkozott, de észrevette, hogy az öregasszony ellenméreggel látta el magát, ezért hálószobája mennyezetét úgy építtette meg, hogy egy szerkezet segítségével éjszaka rázuhanjon az alvóra. Ez a terve sem sikerült, kiagyalta tehát, hogy egy könnyen darabokra hulló hajót készíttet, melyen anyja hajó­törést szenved. De később megtudta, hogy minden másként történt, és anyja partra úszva megmenekült. Végül nyíltan megparancsolta, hogy öljék meg az anyját.

Feleségét egy rúgással ölte meg, mert a terhes, beteg asszony szidalmak­kal árasztotta el, mikor egyszer nagyon későn tért haza a kocsiversenyről.

(Suetonius)